Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMEgy sorozatgyilkos pilótáról szólt a történet, de szabadon ítélkezhettünk
További Kultúr cikkek
- Ha ez a liget mesélni tudna, még az is lehet, hogy elpirulnánk
- Marilyn Monroe és Albert Einstein egymás mellé költözött, miközben Júlia a Gozsduban bulizna
- Ezt az új színdarabot még az is végigneveti, aki búskomoran ül be rá
- Kihirdették az idei Ezüstgerely Művészeti Pályázat győzteseit
- Először lép fel Budapesten az Avenged Sevenfold
Egy mű a büszkeségről, a talajvesztett szörnyetegek kifacsart világáról, ami egyszerre felolvasóest, memoár, visszaemlékezés, zenei bravúr, közben szinte meg sem mozdul a színpad. A The Infamous Ramirez Hoffman című darab a La literatura nazi en América című könyv színházi változata, Roberto Bolano alkotásának feldolgozása. Dél- és észak-amerikai náci, fasiszta költők, írók történeteiről szól a fiktív elbeszélés, olyan emberekről, akik már-már vakon cselekednek, hogy az általuk szolgált világnézetet és hitet érvényesítsék – ráadásul attól sem riadnak vissza, hogy ehhez brutális eszközöket használjanak.
Épp így tesz a chilei Ramirez Hoffman is, akit több néven, több szemszögből mutat be a darab, de csak külső elbeszélők szavain keresztül. Roberto Bolano ugyanis saját kötetében egyes szám első személyben meséli el a fiktív gyilkos sztoriját, mégsem teljesen saját szemléletét és tapasztalatait adja át. Sokszor mások, újabb fiktív karakterek elmondására alapoz, ráadásul Hoffman néha nevet vált, amivel némileg karakterében is átalakul.
Vadászpilóta költő
Ha pedig nem volna elég már magában is, hogy négy szűrőn keresztül láthatjuk a chilei vadászgéppilóta költő életét (mert ezt a két szakmát űzi), akkor ezt az egészet John Malkovich szavain keresztül kapjuk meg, aki Roberto Bolanót játssza, miközben a kamratrió zenéje teszi az egyszerű atmoszférát gazdag, színes, diverz és hullámzó világgá.
És mi az egésznek a pikantériája? Az, Hogy a történet érthető, tiszta, végtelenül könnyed.
Egy sorozatgyilkos sztoriját kapjuk több lencsén keresztül zsugorítva, ahol megértjük a világot, az embert, a társadalmat, még valahol magunkat is egy rendszerbe foglalva.
De pontosan ki is Ramirez Hoffman? Azt leginkább találgatjuk. Hiszen az információk egy része, amit az előadásban kapunk, szintén találgatás. Hoffmant sajátos „művészetén” keresztül próbáljuk megérteni a késő XX. századi, puccsot átélő Chilében, de rájövünk, hogy igazából mindenki úgy láttatja őt, ahogy szeretné, mindenki úgy festi meg az őrület színeit egy valódi gyilkosban, ahogy számára a leginkább elfogadható.
A zene a nézőpont
Ennek köszönhetően könnyű nézni, hallgatni a nagyjából másfél órás, egyfelvonásos darabot, mivel nem a néző terhelése a cél, hanem az, hogy gondolkodjunk a világról, de az alkotók nem köteleznek rá minket, hogy miként. Ahogy korábbi beszélgetésünkben John Malkovich is elmondta:
Az ötletem az volt, hogy ezt nagyon egyszerűen mutassuk be, mindössze szöveggel és zenével. A zene adja a nézőpontot, a szöveg a történetet.
És igen, Anastasya Terenkova az egyik legprofibb színpadi zenei megvalósítást varázsolta a nézők elé a kamaratriójával. Az alapszöveg erős, így önmagában is könnyedén kivált érzéseket, de azt a fajta filmes élményt kapjuk, hogy a kimondottan leíró, aláfestő zene teljesen meg tudja változtatni egyes jelentek hangulatát, történetelemek érzelmi hátterét.
A darabban felfedezhető több szegmens – nevezzük ezeket tételeknek. Mind más volt zeneileg, szépen átfolyatva egymásba, vagy lezárva egy szálat, és a nulláról felépítve egy újat. Ezek többnyire átírták a szöveges narratíva érzelmi világát. A legbrutálisabb történetrészek is képesek voltak annyit finomodni, hogy ne pusztuljon bele érzelmileg a néző, miközben az elsőre egyszerűnek ható sorok is képesek voltak terhelő formát ölteni.
Zenében tartózkodtak a durva szélsőségektől, de azért akadtak kiugrások.
A zongora, hegedű és harmonika hármasa elég szokatlan, de annál karakteresebb zenei élményt nyújtott, ráadásul tökéletes integritással a történethez. Voltak részek, amelyek már-már improvizatívnak hatottak (bár a kotta mennyiség láttán valószínűleg nem volt ilyenről szó), míg több helyen ismert klasszikus darabok elemit lehetett felfedezni, de még olyan későbbi zenék dallami is feltűntek, mint a Riders on the Storm.
Ezalatt John Malkovich mesélt, de mintha ez a világ legkönnyedebb dolga lenne. Karaktere többnyire tárgyilagosan beszélte el a történetet, de egy-egy ponton, tehetett volna bármit is, nem lehetett megkerülni az érzelmi vallomást, a sötétség naiv tagadását, az emberi felelősség tényét.
Ahogy egy sorozatgyilkos létezését egy rendszer kiszolgálja, úgy tesz a világ számos negatív dolgával az átlagember is,
de végül ez a gyűrűző gyűlölet nem drámában, hanem tragédiában ér véget. Valahol ez Ramirez Hoffman története, de csupán egy olvasatból, és mivel a négy színpadi előadó nem kötelezi a nézőt egy adott megfejtésre, a szabad ítélkezés megmarad. Így még inkább erősödik a gondolat, hogy igenis létezik döntési jog, még akkor is, ha elrendeltetettnek tűnik valami.
John Malkovich és Anastasya Terenkova kamaratriójának közös alkotása, a The Infamous Ramirez Hoffman beszédes, de érthető darab, ahol a nézőnek minden lehetőséget megadnak, hogy a lehető legmélyebbre merüljön az élményben, de nem letolják a víz alá, csupán megengedik, hogy addig merüljön, ameddig jónak látja. A profi megvalósítás vitán felüli, az élmény (ha úgy döntünk) intenzív, így az Oscar-jelölt színész darabja sokáig emlegetett performance lesz a Magyar Zene Háza előadásai között.
(Borítókép: John Malkovich. Fotó: Magyar Zene Háza)