Elégették a behívójukat, de a hősi halált így sem tudták elkerülni

Vetítéssel indult a produkció, ami néhány perc alatt felfestette a kort, amibe visszarepít minket a Hair. Láthattuk a II. világháború után kiépülő amerikai jóléti társadalom kulisszáit, a nagy autókat, a kor híres zenészeit, a házakat, a ruhákat, de néhány másodpercig Martin Luther King 1963-as híres beszédét („I have a dream”), valamint a fogyasztói társadalom álságossága, illetve a vietnámi háború ellen lázadó hippiket is. Néhány kocka a háború borzalmairól szólt, ami univerzális: lehet ez atomtámadás, de bármilyen fegyveres konfliktus, ami besorozott fiatal férfiak és ártatlan civilek halálát okozza.

A produkció nem követte a magyar közönség által is jól ismert film történetét, a szerepek sem voltak olyan konkrétan leosztva, hogy megjelenítették volna Claude, Berger vagy Sheila alakját, az egyes dalokat gyakran többen is énekelték. Nem láttuk, amint a hippik látványosan elégetik a behívójukat, nem rajzolódott ki a vidéki fiú, Bukowsky története. Az esten mégis minden dal és jelenet előhívta a vietnámi háború árnyékában játszódó amerikai sztori képeit – úgy, hogy közben minden ízében mai volt, és a mának szólt.

Akkor és most

Az MVM Dome-ban egyszerre jelent meg a 60-as, 70-es évek divatja és hangulata, illetve a 21. század minden vívmánya és életérzése. Ez a közönségen is érződött, láttunk középkorú hippiket hosszú hajjal és rojtos farmerban, de fiatalokat is fonott, körbetekert hajtincsekkel, hosszú szoknyában, trapéznadrágban, a többség azonban teljesen átlagos kinézetű honpolgár volt,

A színpadkép hasonlóan működöt: színeivel, motívumaival megidézte a múlt század második felét, de a mai vizuális effektekhez szokott szemünk is izgalmasnak találta a háttérben zajló vetítést (video mapping: Braun László). Ilyenek voltak a ruhák is, színesek, és olyan szabásúak, ami egy goahappening résztvevőihez illik, ezzel együtt mai és modern volt minden öltözet (jelmeztervező: Kisprumik Ádám). A látványhoz hozzátett Duda Éva koreográfiája, ami legtöbbször a táncoló, ugráló hippiket jelentette, és a Duda Éva Társulat táncművészei mellett nem maradtak el mozgásban a részben musicaleken edződött énekesek, akik egyébként az egész produkció erejét adták.

Fergeteges koncertshow

Az előadóművészek – Bereczki Zoltán, Ekanem Bálint, Falusi Mariann, Fekete Giorgio, Ferenczi Bora, Ferenczi György (ő szájharmonikázott is), Márkus Luca, Schoblocher Barbara, Sena Dagadu, Szaszák Zsolt, Urbányi Zóra, Veréb Tamás és Vitáris Iván – teljesítménye egytől egyig lehengerlő volt, a hangjuk betöltötte a teret, és magával ragadta a közönséget. A generációk jól kiegészítették egymást, de hangzásban, erőben és lendületben nem volt köztük különbség.

Mindez persze nem lett volna ilyen átülő a szenzációs kórus (Asiama Evelyn, Dorothea Hildebrand, Hangácsi Márton, Johathan Andelic, Johnny K Palmer, Kiss Flóra, Molnár Szulita, Zabos Regina), illetve az élőben muzsikáló Subtones Zenekar (Barbinek Gábor – harsona, Benkő Dávid – billentyűk, Csízi László – dob, Csókás Zsolt – gitár, Fonay Tibor – basszusgitár, Kiss Flóra – ének, Kováts Gergő – szaxofon, Meggyes Ádám – trombita, Mester Dániel – szaxofon, Subicz Gábor – trombita) nélkül. A produkció zenei vezetője is Subicz Gábor volt. A közönség együtt énekelte velük az eredeti nyelven előadott dalokat, ráadás ráadást követett, a Let the Sunshine In hangjai még a sportcsarnok falain kívül is elkísérték a közönséget.

Szabadság, szeretet

Az 1979-es Milos Forman-filmből egyedül az I got life című szám elevenedett meg a mozihoz hasonló jelenetben: hosszú, terített asztal, amin Berger táncol és énekel, miközben a többiek próbálják menteni a menthetőt, és persze fergeteges hangulatba kerül mindenki, beleérte a közönséget. Nem láttunk más konkrétumot, azt sem, ahogy a végén Berger sírjánál állva énekelnek, aki minden ellenkező szándéka dacára hősi halottként végezte, nem is annyira a háború, mint inkább a barátság oltárán.

Ezzel együtt pontosan tudjuk, miről is van szó, hogy a szabadság, a szeretet, az összefogás, a béke iránti vágy olyan alapérték, ami nem változott. Azóta talán másképp látjuk a hippik értékrendjét, a szexuális forradalomnak például mi már a „másik végén” állunk, a kábítószer-fogyasztás és a konformizmus elleni lázadás is mást jelent napjainkban, de 

A dalok pedig, most már bizton állíthatjuk, kiállták az idő próbáját, klasszikussá váltak, nem koptak meg. Idősebbeket és fiatalokat is magával ragad a zene, ami időtlen szabadság és igazságosság iránti vágyat, szeretetet és összetartozás-érzést kiált bele a világba ma is hitelesen és elképesztő intenzitással.

(Borítókép: Dömölky Dániel / Duda Éva Társulat)