Kovács Kati: Télen a szomszéd megengedte, hogy egy szál petrezselymet kikaparjak a földből

Szupersztár lépked mellettem Óbudán a kávézó felé, csak a macskakövek miatt nem húzott tűsarkút. Kovács Kati a szoknyához most szolid sarkú, csinos cipőt visel, pedig a színpadon is magas sarkúban nyomja, ha kell, két órán át.

Kávét nem kér, bár ez a pozitív oldalra került sok mindennel szemben, amit nem szabad enni-inni: ezt épp lehet. Régen szerette, a társaság miatt is kávézott, de

Mosolyogva, kedvesen mondja ezt is, nincs benne bosszúság. Egy napig volt covidos, gyorsan kigyógyult belőle. „Egy műsorban vettem részt, ott ugráltam, és nagyon fáztam. Hétfőn megbetegedtem, de pénteken már dolgoztam, telt ház előtt énekeltem a MOM Kulturális Központban” – meséli. Nem azt mondja, hogy fellép, hanem hogy dolgozik. „Szombaton pedig egyedül mentem le Vonyarcvashegyre. Október volt, tűző napsütés, meg is gyógyultam.”

Erre teremtette a Jóisten

Hogy vajon a nemzedéke ilyen szívós, hogy mindent túlél, vagy ő ennyire erős, azt nem tudjuk megfejteni, de talán mindkettő benne van. „November végén szabadtéren léptünk fel Siófokon. Nem lett semmi bajom” – meséli. Mi tartja ilyen fitten, odafigyel, mondjuk, az étkezésre?

„Nem arról van szó, hogy odafigyelek, egyszerűen nem tudok sokat enni. De lehet, hogy ez az életformánkból is fakad, hogy állandóan úton vagyunk. Régebben nem voltak olyanok a benzinkutak, hogy vehettünk volna szendvicseket, úgyhogy megszoktam, hogy összevissza eszünk.

Az unokahúgom, aki szintén Kovács Kati, gyönyörűen énekel, de ő tanítani szeretett volna. Kiváló pedagógus lett belőle, nem vonzotta a színpad. Őt a pedagógusi pályára teremtette a Jóisten, engem viszont erre a pályára. Édesanyám volt ilyen, aki szeretett mindig mozgolódni, utazni, világot látni. Lehet, hogy örököltem a természetét. Az ének szeretetét is tőle örököltem. Apukánk is nagyon jól énekelt, de ő nem volt velünk, csak néha.”

A háború nyomai

Azért a nemzedékének is kijutott. „Azt mondtam a húgomnak ma reggel a telefonban, hogy szerencsés géneket örököltünk. A háború után születtünk, vagy a háborúban – sokáig emlékeztem a zúgó repülőgépek hangjára. Most is összerezzenek, ha váratlan dolog történik. Próbáltuk átvészelni a háborút. Azért születtem Verpeléten, mert elmenekültünk Egerből, ami nagyobb város volt, és azt jobban bombázták. Idegen emberek fogadtak be, úgyhogy nagy hálával tartozom Verpelétnek. Később Annuska, aki befogadott minket, a keresztanyám lett” – meséli.

Nem volt mit enni, nem volt mit felvenni. Nélkülöztünk. A mi generációnk sokat nélkülözött. A mostani fiatalok már nem is tudják, mi az, nem ismerik ezt az érzést. Télen volt úgy, hogy a szomszéd néni megengedte, hogy egy szál petrezselymet kézzel kikaparjak a földből. Pedig édesanyám három gyermek mellett dolgozott. Mindent kibírtunk. Mindenfélét ettünk, és kevés gyógyszer volt. Ha egyszer kigyógyultál egy betegségből, akkor az bizonyos fokú védettséget nyújtott. De az első testvérünk így halt meg, fertőző agyhártyagyulladásban. Akkor még nem volt gyógyszer erre, vagy nem voltak olyanok a körülmények, nem tudom pontosan.

„Én azért sok mindent másképp csinálnék – folytatja. – Édesanyámmal sokkal több mindenről beszélgetnék most már, hogy jobban ráérek. Régen kivétel nélkül mindennap dolgoztunk. Az utóbbi években már átalakult egy kicsit ez a pálya, kevesebb a művelődési ház, több a szabadtér, bonyolultabb a szervezés. Egy művelődési ház már nagyon ritkán hív fel, hogy szeretnének egy koncertet. Szervezőn keresztül bonyolítják az életüket.”

Jubileum a sportcsarnokban

Az édesanyja kiemelt helyet foglal el Kovács Kati életében. Neki köszönhet mindent, hiszen ő nevezte be másodszor a Ki mit tud?-ra, amiről Kati már lemondott, annyira elvette a kedvét, hogy először nem ismerték el. 1965. június 13-án aztán megnyerte a tehetségkutatót, ennek a 60 éves évfordulóját ünnepli majd 2025. június 13-án az MVM Dome-ban.

Egy kicsit vitatkozunk azon, hogy mikor is volt az a Ki mit tud?, amikor „megbukott”, én állítom, hogy 1962-ben, mert azt olvastam, de Kati szerint az is 1965-ben volt, csak rosszul írták az újságok, és azóta mindenki így veszi át.

Mindenesetre a sikeres Ki mit tud?-os szereplés évfordulóján lép majd fel az ország egyik legnagyobb sportcsarnokában. Minden fellépésére százszázalékosan készül, a legkisebb helyszíntől a legnagyobbakig. „Kisvárdán az egész utca végestelen végig tele volt emberrel, de énekeltem a debreceni nagytemplom előtt is. Aki ismeri Debrecent, tudja, mit jelent az, hogy a református templomtól majdnem az állomásig ért a tömeg. Azt mondták, negyvenezer ember gyűlt össze.”

Tenisz a tűző napon

A kávézóban Kovács Kati mellett a széken ruhazsák, benne két-három öltözet, a táskájában váltócipő. Mindenre fel van készülve, címlapfotó is készül róla a napokban, hetekben jeles magazinokba. Amikor azt mondom, ez milyen jó, így válaszol:

– Nekem nem jó.

– Miért nem?

– Mert már egyre inkább érzem azt, hogy nincs annyi előre, mint hátra.

– Ezt már mindannyian érezzük, de attól még lehet örülni a címlapnak.

– Amikor beszállok egy liftbe, akkor háttal állok meg a tükörnek. Már nem akarom magamat nézegetni, mert arra ott vannak a régi tévéfelvételek. Nagyon-nagyon érdekes, amikor mellbe vág, hogy hú, ezelőtt 30 évvel egész jól néztem ki.

– Most is nagyon jól néz ki – mondom neki, és folyamatosan azon gondolkodom, honnan ez a tartás, ami nemcsak fizikailag, hanem mentálisan és lelki szinten is jellemzi. Honnan fakad? Visszatérünk az étkezéshez, a művésznő sokszor eszik kicsit, és húst szinte egyáltalán nem – bár egy csirkés szendvics bármikor jöhet –, csak zöldségeket, kenyeret meg krumplit nyersen. „Elvihetnének krumpliszakértőnek, meg tudnám állapítani, hogy melyik milyen.”

Aztán ott a tenisz, aminek köszönhetően jó levegőn van, de olyan is előfordult, hogy 40 fokban játszott a tűző napon. „Kérték, hogy legalább tegyek fel valami sapkát, de mondtam, hogy nincs melegem, nem zavar. Aki hozzá van szokva ahhoz, hogy tűző napon harisnyanadrágban énekel, azt ez nem zavarja. Van egy állóképességed, ami miatt csinálni tudod ezt a pályát, de a pálya is megedzett. Ezek kölcsönösen hatnak egymásra.”

A vasfüggönyön túl

Erőt ad a családi összetartozás is, nincs olyan téma, amiről ne jutna eszébe valamilyen családi történet. A felvetésre máris elkezd mesélni a húga fiának a gyerekeiről, akik felveszik a ruháit, abban táncolnak, forgolódnak. „Még az döbbentett meg, hogy a mostani gyerekek milyen tanulékonyak, a hároméves kis unokaöcsém már kiválóan kezeli a számítógépet... Írországban én is elvezettem a bal oldali közlekedésben, amikor a rendelkezésemre bocsátottak egy autót” – jut eszébe minderről.

»Itt a kulcs!« – mondták. Ez a szocializmusból érkezve nem volt olyan természetes. Nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy emberszámba vegyenek, hogy ideadjanak egy vadiúj autót. Annyira más világ volt az!

Aztán jönnek sorban az emlékek. „Villachban olyanokat kérdeztek tőlem, hogy Magyarországon lehet-e az embereknek saját biciklijük. Mondom, ember, itt vagyok a saját autómmal, én vezettem. »És vissza is megy?« – kérdezték. Miért ne mennék vissza? Szeretek otthon lenni. Németországban pedig lakást ajánlottak. »Itt a lakáskulcs, maradjon kint.« Mondtam, hogy nem akarok. Dolgom van otthon, országos turnéra indulok.

»Nem érti, itt pillanatokon belül sztár lehetne, mert most már befutott, most már ismerik az arcát«, de mondtam, hogy nem. Nem viccelek, megfogdostak, hogy élő, hús-vér ember vagyok, aki kijöhetett a vasfüggöny mögül.

Két különböző világ volt ez régen, és állandóan meg kellett védenem Magyarországot. El kellett magyaráznom, hogy kis ország vagyunk, de önálló életet élünk. Jó, állandó útlevelünk nem volt, a mostaniaknak van. De mit kezdenek vele, amikor nincs már érdeklődés Magyarország iránt? Mert szabad ország vagyunk, mindenki oda megy, ahova akar.”

Azt azért elismeri, hogy akkoriban szigorúbb volt a rend, nem lehetett a kormányt szidni, de szerinte most meg túl szabados a világ. „Én nagyobb fegyelmet igényelnék, mert azt nem szeretném, hogy olyan emberek diktáljanak, akik összevissza hazudnak. Azt nem nézem jó szemmel. Hogyan higgyenek az emberek egy politikusnak, ha hazudik, és ha szembesítik a hazugságaival, akkor mindig kibúvókat keres?”

– Volt ezzel kapcsolatban valami konkrét rossz élménye?

– Folyamatosan van rossz élményem.

– Politikai rendezvényeken fellépne?

– Mire gondol?

– Egy nagygyűlésen például, ahol utána politikusok beszélnek.

– Nem férne bele az időbe, mert másfél óra alatt nem énekelek. Két-három dalt nem szeretnék énekelni, addigra múlik el a lámpalázam. És nagyon kerülöm a politikát. Nyilván van véleményem, az előbb is elmondtam, hogy a hazudozást utálom. Meg a fellengzőséget. Képzelje el, ha egy zenész azt mondaná, hogy tud muzsikálni, és utána összevissza játszana. Nonszensz. Ugyanezt várom el a politikustól. Van, aki politizál az énekeskollégáim közül, aki a politikát fontosabbnak tartja, mint a zenét, de az nem az én világom.”

A szakma mint család

Kovács Kati a dalaiban sem szeretett volna üzenni a sorok között. „Inkább a zenére akartam figyelni, és szerencsére jó dalokat kaptam, nehezeket. 

Engem a nehézség izgatott, meg az, hogy mit adok a közönségnek. Ez egy egyszemélyes színház, nem mindegy, hogy az emberek úgy mennek el, hogy átvágták őket, vagy úgy, hogy tisztán zenét kaptak. Szeretek örömet szerezni az embereknek. Ez valószínűleg abból fakad, hogy hárman vagyunk testvérek, és megszoktam, hogy teszek a másikért.”

A három testvérből Kati a középső, de harmadik gyerekként született, mert az egyik testvére egyéves korában elment. „Édesanyámnak ez nagyon nehéz volt.” Amikor felvetem, hogy az erős családi kötelékek a dalokban is megjelennek, megerősíti, hogy hetvenvalahány dalnak ő írta a szövegét, és valóban benne vannak az egri emlékek is. Nagyon büszke azokra a lemezeire is, amelyeken Demjén Ferenc művésztársa dalszövegíróként szerepelt.

Most is nagyon jóban vagyunk, ahogy a legtöbb kollégámmal. A júniusi koncerten a vendégek között lesz Horváth Charlie és James, vagyis Karácsony János. Két-három ember van csak, akit nem szeretek. A sógorom azt mondta, hogy ti, zenészek külön világ vagytok. Kibeszélitek a másikat a háta mögött, de odaadnátok egymásnak az utolsó szendvicseteket is. Szóval mégiscsak van összetartás ebben a szakmában, nem idegenedünk el annyira, mint más pályákon. Családféle vagyunk.

A magyar popélet szereplői ma sokat beszélnek arról, kit hogyan támogattak vagy épp nyomtak el az elmúlt rendszerben, illetve arról, hogy ki kivel veszett össze, mikor és miért szakítottak, de Kovács Katit ez is elkerülte. „Nem voltam soha irigy, mert úgy éreztem, hogy én megoldottam a feladatomat. Elénekeltem a nagyon nehéz dalokat, teljesítettem, amit magam elé kitűztem.

Egyszerűen kívül maradtam ebből. Nem vagyok irigy természetű. Bárkinek szívesen segítek, ha leesik egy gyümölcs az üzletben, akkor fölveszem. Nincs bennem sznobság sem. A bátyám úgy indított útnak annak idején, hogy »remélem, nem leszel nagyképű és nem leszel sznob«. Lehet, hogy azért, mert hárman vagyunk testvérek, vagy mert mindig volt kutyám, macskám. Sajnos a 19 éves cicám most ment el pár hete. Mindent megpróbáltunk. Kisírtam érte a szemem – mondja, és újra elérzékenyül. – Mindig ilyen érzékeny voltam, és ez a korral csak romlik.”

Poszterek a falon

Kovács Kati valóban szupersztár, még a fiatal pultoslány is fölismeri, rámosolyog. „A múltkor volt egy olyan jó élményem! Ki ugrott a nyakamba? Az Ismerős Arcok egyik zenésze. Álltunk az utcán Budaörsön, és egyszer csak odarohan hozzám egy loboncos hajú fiú. Nem tudtam, miért rohan oda. Azt mondta, »az Ismerős Arcok egyik zenésze vagyok, és egyszerűen csak szeretném üdvözölni, mert annyira szeretjük a dalait, egyáltalán a személyiségét«.

Vastag Tomi volt még az, aki odaállt elém, és tiszteletteljesen azt mondta, hogy »szeretnék bemutatkozni a kedves művésznőnek, mert személyesen még nem találkoztunk«. A többiek inkább szégyenlősen elfordulnak, nem tudják, hogyan viselkedjenek velem, mert ők is tudják, hogy 60 éve a pályán vagyok. Ha visszagondolok, én is voltam úgy, hogy nem tudtam, hogyan köszönjek a tisztelt kolléganőnek vagy kollégáknak. Szóval szerintem zavarban vannak.”

Júniusban az MVM Dome-ban fiatal muzsikusokból álló saját együttesével és szimfonikus zenekari kísérettel lép fel. Tudni kell róla, hogy nem ül le a színpadon, nem használ súgógépet, a fellépőruháit pedig elajándékozza. Eredeti hangnemben énekel, amiben nincs könnyítés.

Hallom az eredeti hangnemet, és nagyon zavarna, ha másképp adnám elő.

De a dalokból vajon hogyan válogat? Hiszen a magyar hanglemezgyártás történetében neki jelent meg a legtöbb szólólemeze, és legalább 500 dal van a repertoárjában. „Kovács Felicián, a zenekar billentyűse azt mondta, hogy »összeállítottam neked negyvenvalahány dalt, ezeket nem lehet kihagyni«. De harmincnál több nem fér bele egy koncertbe. Nagyon nehéz dolgunk van. A zenekarom ráadásul már tudja, hogy szeretek rögtönözni. Megnézem a közönséget, hogy milyen hangulatban vannak, mit szeretnének. Érdekes módon egyre több köztük a fiatal. Ezt nem tudom mire vélni. 

Maguktól is hallgatják, de a szülők is hatnak rájuk. Egyszer New Yorkban egy áruházban sétáltam, amikor szembejött egy hölgy, már messziről visított, és fogta a fejét, hogy »Jézus Máriám, ez meg a Kovács Kati!« Soha nem látott élőben. Amikor az anyukája annak idején disszidált, akkor a szobája falát telerakta az én posztereimmel, fényképekkel, műsorújságokkal. A gyerek egész egyszerűen úgy nőtt fel, hogy engem látott éjjel-nappal. Velem aludt, velem kelt.”

Sok síró arc

A műsor összeállításakor tehát nem lehet kihagyni a standard dalokat, a közönség kedvenceit, de van, hogy felkiabálnak a színpadra, és kérnek valamit.

Megtehetik, mert olyan hangulatot sikerül varázsolni – ritka kivétel, amikor a közönség merev. Tetszik nekik, hogy kontaktusban vagyunk, hogy a személyiségünkkel szeretnénk alkalmazkodni. Még kislány voltam, akkor Egerben láttam egy műsort, és úgy éreztem, mintha egy óriási üvegfal választaná el a színpadot a közönségtől. Akkor azt mondtam, hogy ha egyszer énekesnő lennék, akkor ezt a láthatatlan falat szeretném átlépni, és ezt meg is valósítottam.

Ehhez kellettek olyan kollégák, mint Hofi Géza vagy Koós János, akik segítették oldani a feszültséget. „Úgy kezdtem, hogy feszesen magam mellett tartottam a kezemet, szóval azért eltelt jó pár év, mire meg mertem szólítani a közönséget. Ráadásul régen fix mikrofonok voltak, és azt mondta a hangmérnök, hogy ha meg meritek fogni, a kezeteket letöröm. A mai napig nem szeretek interjút sem adni. Attól félek, hogy nem beszélek jól, mert sokkal többet énekelek, mint beszélek. Egy-egy interjú előtt már alig tudok aludni éjszaka.”

Kovács Kati tehát koncert közben figyel a közönség rezgéseire, és mer változtatni is. „De amit mindig eléneklünk, az A régi ház körül. Ezt mindenki szereti, ebből is látszik, hogy vándorország vagyunk, mindenki valahonnan jön, valahova megy. 

Elképesztő, hogy mennyi embernek fáj a gyerekkor, a szülői ház. Ez a legvarázslatosabb dolog, mert mindenkit megérint. De a Ha legközelebb látlak is kedvelt, meg az Úgy szeretném meghálálni.”

Adrenalinvadászok

A színpad pedig amennyi energiát elvesz, annyira tölt is.

Azt mondta egy orvos a teniszpályán – Pintér Sándortól kezdve mindenkit a teniszpályáról ismerek, a politikusokat is –, szóval azt mondta, hogy »ti adrenalinvadászok vagytok«. És tényleg úgy van, hogy rendkívül gyorsan gyógyulunk, rendkívül ritkán vagyunk betegek. Talán azért, mert jó érzés színpadon lenni, amikor látod, hogy mások hogyan örülnek annak, hogy énekelsz. Ez valójában energiát ad. Ezért olvasom mostanában sok kollégámtól, hogy őket a színpadról fogják elvinni. Amíg lehetőségünk van rá, hogy szórakoztassuk a közönséget, addig a közönség is szórakoztat minket. Ez oda-vissza működik. A színpad tart fiatalon. Ma már a technikai körülmények is segítenek minket, ha jól van minden beállítva, akkor szinte ugyanúgy fejezem be a koncertet, ahogy elkezdtem: kipihenten.

A hang persze változik, és Kovács Kati azt mondja, most finomabban tud elénekelni, mint régen, a rockos hangzás kicsit háttérbe szorult. 

A művésznő mosolyogva mesél, még akkor is, amikor megérkezik egy csapat fiatal, és szinte egymás hangját sem halljuk. „A Covid alatt veszítettük el azt az érzést, amit addigra már megszoktunk, hogy egymásra tudunk mosolyogni” – mondja. Akkoriban a hangjáról ismerték fel egy üzletben. Énekesi karrierje előtt két évig orvosi rendelőben dolgozott, tudta, milyen fontos a maszk. A Covid-járvány a zenészek között is sok áldozatot szedett: Balázs Fecó és Kóbor János is elment, utóbbival régen még teniszeztek is.

Ha elé kerül egy régi kép, akkor fel tudja idézni a kort, a helyszínt, de inkább a mában él, a gyerekeknek, az unokahúgainak örül. „Azért sem nézegetek régi fényképeket, mert hamar sírva fakadok. Érzelmes voltam világéletemben, ha egy kutya megsérült, én már zokogtam. A kutyánknak akkor is odaadtam az utolsó falatot, ha nekem már nem jutott” – meséli. Ma pedig azért dolgozik, hogy a nézőket, akiken érződik a mindennapi stresszből adódó feszültség, néhány órára ellazítsa, felhőtlen szórakozást nyújtson nekik. 

Mintha már ismernék a szöveget

Megkérdezem a művésznőt, mit gondol arról, hogy a mai szövegekben néha olyan szlenget használnak, ami néhány év múlva elévül, míg az ő dalait ma is értjük. Erre egy érdekes megfigyeléssel válaszol, azt mondja, a dalait már akkor is dúdolta, énekelte a közönség, amikor először hallották.

Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád – ezzel avattuk a Hilton szállót. Másnap az egész ország ismerte, sláger lett. De amikor először hallják, már akkor is azt hiszik, hogy ismerik. Ugyanilyen volt a Kék az ég, és zöld a fű szövege: velem énekeltek, mert annyira természetes volt.

Írországban pedig a dallamot dúdolta első hallásra a közönség, „de amikor az unokaöcsém megpróbálta gitáron eljátszani, azt mondta, nem gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz. Nagy ugrások vannak benne, mert amit egy zongorista ír – és nekem főként zongoristák írtak dalt –, az általában bonyolult. Látszólag egyszerű, és elsőre nem tűnik fel, milyen nehéz elénekelni. Péterfy Bori is ezt mondta, miután elénekelte egy dalomat. Engem meg ez szórakoztat, minél nehezebb, annál szorgalmasabban tudok gyakorolni, mert nem hiszem el, hogy nem tudom megtanulni”.

Lehunyt szemmel éneklő fiatalok

Kovács Kati az MVM Dome-beli koncertjére is fegyelmezetten készül: interjúk, fotózások, másnak talán fárasztó jövés-menés kíséri a felkészülést. Ez a szakmai alázat az egész pályáján jellemző volt rá. „Egyszer elénekeltem egy filmsorozat főcímzenéjét, és viccesen mondtam a hangmérnöknek, hogy ha valami nem sikerül, azonnal hívjon, akár éjszaka is. Na, éjjel kettőkor csörög a telefon, beleszól a hangmérnök, és azt mondja: »nem fogod elhinni, véletlenül letöröltem a felvételt, be tudnál jönni?« Mondom, már repülök is! Nekem ez a természetes. Megszoktam, hogy ez az életelemem, ez a nyüzsgés.”

És miközben a saját pályáját futja, figyel a fiatalokra is, akiknek ma könnyebb is, meg nehezebb is.

Akkoriban azért volt egy szűrő, úgy hívták, hogy Magyar Rádió, és ott csak azokat énekeltették, akik megfeleltek az elvárásoknak. Most az énekel, aki akar, az muzsikál, aki akar, és bármit mondhat a közönségnek.

Lehalkítja a hangját, úgy suttogja, miket hallott egy koncerten. „Mi még a régi korosztályhoz tartozunk, akik azért igyekszünk illedelmesen viselkedni” – teszi hozzá.

A tehetségesek közül kiemeli Gudics Mátét, akire A Dal című műsorban figyelt föl, illetve Gubik Petrát. Mostanában sokkal több a szereplő a könnyűzenében. „Túltelítettség van a pályánkon. De ha Azahriah megtölt háromszor egy stadiont, azon nincs mit vitatkozni. És fiatalok nélkül nincs jövő.” Egyedül az nem tetszik neki, hogy a mostani fiatalok java része lehunyt szemmel énekel, nem néz szembe a kamerával, a közönséggel. „Ezt nagyon nehezményezem. A színésznek az a dolga – és mi egy kicsit színészek is vagyunk –, hogy közöljön valamit az emberekkel. A szem sokat elárul. Ha alvó embert látok a színpadon, számomra érdektelenné válik.”

Kovács Kati 2025. június 13-án lép fel az MVM Dome-ban.

(Borítókép: Kovács Kati. Fotó: Németh Kata / Index)