A világ egyik legszórakoztatóbb terápiája hivatalosan szinte nem is létezik

Miután kicsit barangolunk a közösségi média birodalmában, hamar rálelünk arra a helyre, ahol emberek a mesterséges intelligencia segítségével a Studio Ghibli filmjeinek mintájára dolgozzák át fotóikat. Mijazaki Hajao és stúdiója évtizedek óta készít olyan alkotásokat, amelyekkel úgy hat a nézőkre, ahogyan arra más nem képes.

Még most, ebben a felgyorsult világban is sajátos művészetében adja át érzéseit, amire – szemben minden filmes divattal – továbbra is milliók kíváncsiak. 

Boszorkányosság, gyógyítás

Az újjáéledt Ghibli-divat pedig (bár fotóátdolgozásban már eltűnőben van, hiszen mostanság egyetlen divathullám sem él egy hónapnál tovább) a mozikat is érintette, ugyanis a Cinema City nemrég újra műsorra tűzte a stúdió egyik ikonikus alkotását, a Kiki – A boszorkányfutár című filmet.

Teljesen véletlenül futottam bele az 1989-es alkotás reklámjába, és még nagyobb véletlen volt, hogy rátaláltam egy speciális vetítésre, amit filmterápiás eseménnyel kötöttek össze a szervezők. 

• Néztem, hogy most akkor mi is ez?
• Hallottam már irodalomterápiáról, szakmából adódóan voltam már színház- és zeneterápiás eseményen is, sőt terápiás festésről is tudok, de filmterápia?

Nem volt egyértelmű, mire is kellene gondolnom. A tudatlanságom javítására interjút kértem a rendezvény meghívott vendégétől, Borbély Zsuzsától, aki nem kesebbet állít, mint hogy 

Mijazaki azért nagyon népszerű, mert megelőzte a korát. Épp azokat a dolgokat nyújtja, amit az emberek mostanában kezdenek felfedezni, értékelni. A mostani filmeknél a gyors vágásokhoz és pörgő cselekményhez vagyunk szokva, de Mijazaki azt vallja, hogy a cselekménynek nem kell annyi ingert tartalmaznia, hanem hagyja lélegezni a nézőit, így sok olyan rész van benne, ami egy hollywoody filmben nem szerepelne.

Borbély Zsuzsa arról is beszél, hogy „ezek a pillanatok a cselekményt nem feltétlenül viszik előre, de egyfajta meditatív állapotba helyezik a nézőt, hagyva, hogy levegőhöz jussunk a zsúfolt, ingerekkel elárasztott hétköznapokban. Ráadásul sok természeti képet használ, és bár ezek a történetek Japánban játszódnak, nagyon sok olyan virág és növény szerepel bennük, amelyek a gyerekkorunkat idézik fel, ezáltal könnyű kapcsolódási pont, és nosztalgiát ébreszthet.”

Külön kiemeli azt is, hogy a Ghibli-filmek lassúsága készítésükben is megjelenik, mivel

Ezáltal az, hogy az AI ennyire könnyen másolja a látványvilágukat, kicsit talán arculcsapás is lehet számukra.

Azt is elmondja, hogy Mijazaki alkotásaiban többnyire női főszereplők vannak, ráadásul sokszor fiatalok, s ha elő is kerül a szerelem mint téma, sosem ez áll a középpontban, és szemben a Disney-reneszánsszal, ezek a karakterek nem szexualizált szereplők – általában életkoruknak megfelelő testi adottságokkal rendelkeznek.

Borbély Zsuzsa elmeséli, hogy filmterápiás szempontból a Mijazaki-filmek nagyon jól használhatók, hiszen sem a világuk, sem a cselekményük nincs túlmagyarázva. A Ghibli-alkotások egy teljesen más, varázslatos világba helyezik a nézőt, ahol sokszor nem is tudja, mi miért történik, ezért itt sokkal szabadabb asszociációs folyamatról van szó, mint a hollywoodi alkotások jelentős részénél. 

Nincs még egy ilyen

Itt pedig el is érkeztünk a lényegi részhez, hogy a filmterápiánál miért fontos az asszociáció. Borbély Zsuzsa azt mondja, hogy munkája több szempontból is különleges, ugyanis a filmterápia nem az a klasszikus értelemben vett szakma, amit mindenki egyformán csinál, tekintve, hogy nincs képzés, ami ezt oktatná. Ő maga is irodalomterápiát tanult, de mellette filmes végzettsége is van, így összekötötte a kettőt:

Az irodalomterápiának a lényegi pontja, hogy nem azt próbálod megfejteni, hogy mire gondolt a költő, hanem az a fontos, hogy te mit gondolsz olvasóként. Ez egy szélsőségesen befogadóközpontú elképzelés. Ugyanígy a filmeknél sem azon gondolkodunk, hogy a rendező mit szeretett volna mondani ezzel a beállítással, hanem azt nézzük, hogy »ez a konyhaszekrény olyan, mint a nagymamámé, ezért nekem az otthont idézi a jelenet«, az pedig, hogy a rendező nagymamájának a konyhaszekrénye is épp így nézett ki, számunkra nem fontos.

Magyarországon nem annyira elterjedt a filmterápia, hiszen újszerű megközelítésről beszélünk, és az alkalmazott terápiák is jelentősen eltérnek egymástól. Még a filmterapeuta elnevezés is – Réz András filmesztétasága után szabadon – Borbély Zsuzsa ötlete volt. Alapvetően kisebb csoportokkal foglalkozik, egy-egy alkotáshoz kapcsolódva. Korábban olyan filmekkel és sorozatokkal dolgozott, mint a Büszkeség és balítélet vagy a Szívek szállodája. Ezek hasonló érdeklődési körű, mégis nagyon eltérő embereket vonzottak be, de nem idegenkedik a szuperhősök világától és a fantasytől sem.

A résztvevők hét-nyolcalkalmas csoportfoglalkozáson vesznek részt, ahol adott film jeleneteiről beszélgetnek, a karaktereket vizsgálják, keresik azokat az életutakat és történéseket, amelyek által kapcsolódni tudnak az alkotáshoz, a szereplőkhöz. Ez segíthet abban, hogy adott élethelyzetekből kiutakat találjanak, vagy külső szemszögből vizsgálják helyzetüket, így sokszor nem a főszereplő válik fontossá, hanem a mellékszereplő, illetve egy-egy kisebb esemény. 

„Egy rendes filmterápia másfél órás. Az is előfordul, hogy nyitott csoportot tartok, ahová el lehet jönni egy alkalomra megnézni, hogy tetszik, nem tetszik, mit gondolnak róla. A Kiki kapcsán tartott foglalkozást azért találtuk ki, hogy ha valaki szereti a filmet, akkor el tud jönni megnézni, beszélgetünk róla, és kap egy elképzelést arról, hogy milyen kérdésekkel lehet foglalkozni egy filmterápián” – részletezi a szakember. A foglalkozások felépítéséről elmeséli, hogy:

Van egy kezdőkör, ahol mindenki elmondja, hogyan érkezett, milyen napja volt, ezzel letesszük a kinti dolgokat. Ezután jön egy ráhangolódó feladat, majd megnézünk egy rövidebb, kettő-három perces filmrészletet. Olyan is van, hogy egy teljes filmmel akarunk foglalkozni egy adott alkalmon, ilyenkor megkérem őket arra, hogy otthon nézzék meg előtte az alkotást. Ez alapján beszélgetünk a szereplőkről, hogy vajon mit érezhetnek, voltak-e olyan mondatok, amelyek megmaradtak. Itt másfajta szituációban vagyunk, más felkészültséggel és figyelemmel. Adott esetben azokban a témákban és filmekben is, amiket már jól ismerünk, konkrét jeleneteket kiragadva megláthatunk olyan részleteket, amiket korábban nem. 

Borbély Zsuzsa szerint nem csupán az a fontos, hogy melyik karakterhez tudunk kapcsolódni, vagy kik a kedvenceink, de akik ellenszenvesek vagy bosszantók, szintén jelentősek lehetnek, hiszen a negatív érzésekkel is érdemes dolgozni. Ha pedig egyes mondatokat vagy részeket félrehallunk, esetleg tartalmilag félreértünk, az is árulkodó lehet. 

Nehéz felnőttnek lenni

A filmterapeuta tapasztalata szerint (mivel adott filmekhez hirdet foglalkozásokat) általában rajongók érkeznek, így már az elejétől fogva megvan a közös érdeklődési kör, sokszor mégis életkorban és személyiségben is nagyon különböző embereket vonz a filmterápia.

Mivel ezek a foglalkozások önkéntes események, így nem kötelező jobban bevonódni, mint ahogy az kényelmes, de a csoport együtt fejlődik. Az is megesik, hogy a résztvevők idővel baráti társasággá alakulnak – van olyan csoportja, amelyik már a harmadik filmmel foglalkozik, mert a hét-nyolc alkalom után is folytatni szerették volna. 

A különböző csoportok is eltérnek egymástól, hiszen a filmek és a résztvevők határozzák meg, miként halad a foglalkozás. „Ez irodalomterápiás alapvetés is, hogy a csoport határozza meg, hogy mik lesznek a témák” – fogalmaz Borbély Zsuzsa. Van olyan film, ahol különböző feldolgozásokon keresztül közelítenek, de olyanra is van példa, hogy végig egyetlen műnél maradnak. Ő szakemberként hiába véli úgy, hogy egy adott jelenetben például a pénzhez való viszony a legfontosabb, ha a csoport a szerelmi szálat tartja lényegesebbnek, ilyenkor alkalmazkodik hozzájuk. Az is fontos, hogy a részvevők miként reagálnak egymásra,

A szakember szerint a filmterápia nem egyenlő a pszichoterápiával, így akinek arra van szüksége, azt nem tudja helyettesíteni. Ez elsősorban önismeretei foglalkozás, nem mennek olyan mélyre, mint egy pszichológussal szokás. Ettől függetlenül a két párhuzamos terápia nem zárja ki egymást, de ilyenkor fontos, hogy a terapeuták tudjanak egymásról, hiszen teljesen más a két folyamat dinamikája, mindazonáltal jól kiegészíthetik egymást.

Borbély Zsuzsa elmondja, hogy a filmterápia alapvetően jó hangulatú foglalkozás, ahol sokat nevetnek. Meglátása szerint manapság nagyon nehéz felnőttként barátkozni, új ismeretségekre szert tenni, ezért egy olyan kör, ahol van közös érdeklődés, sokak számára jó kiindulási pont. Ennek ellenére nagyon másfélék a résztvevők, de ez még inkább elősegíti a folyamatokat, hiszen az élet más-más szakaszában vannak, amire különféle rálátással bírnak. 

Az a tapasztalat, hogy a harmadik alkalomra rázódik össze a csapat. Megismerik egymást, elkezdik élvezni az egészet, rájönnek, hogyan működik a folyamat. Tulajdonképpen megtanuljuk a módszert, hogy milyen szemmel nézzük a filmet. Ez a hét-nyolc alkalom az, amire jól összeszokik a társaság, szeretnek együtt dolgozni, kíváncsiak a másik véleményére

– meséli a szakember.

Azt is elmondja, hogy – tekintve, hogy filmterapeuták nem nagyon vannak Magyarországon – a módszertant maga dolgozta ki. A mozgókép hálás alapanyag, hiszen tudattalanul, de mindenki használja terápiás jelleggel: „Megvan, hogy mit nézel, amikor rossz hangulatod van, mit, amikor jókedved. Ezt én is használom, mindenki más is használja, csak nem feltétlenül tudatosítják magukban.”

Borbély Zsuzsa arról is beszél, hogy már most is van néhány olyan kollégája, akik képzik magukat ezen a területen. Hozzá is többen járnak hospitálni, akik ennek hatására mélyebben kezdenek a filmmel foglalkozni, de még nem dolgoznak benne. Reméli, hogy bár most még csak „egymaga vágja az utat a kis machetéjével”, idővel többen is lesznek, akik a filmeken keresztül foglalkoznak másokkal. 

(Borítókép: Borbély Zsuzsa. Fotó: Kaszás Tamás / Index)