Végső találkozás – Ferenc pápa ravatalánál jártunk

Második napom Rómában Ferenc pápa halála óta. Az ég felhős, hűvösebb van, mint tegnap. A téren most kisebbnek látszik a tömeg. Tegnap még lehetetlennek tűnt bejutni a bazilikába, ma azonban habozás nélkül indultam el a beléptetőkapu felé. Úgy éreztem magam, mint egy repülőtéri ellenőrzésen, de minden gördülékenyen ment, és a biztonsági őr azt mondta, hogy eddig semmi probléma nem volt.

Az élet megy tovább

A várakozás gyorsan elszáll, közben beszélgetni kezdek egy mellettem haladó nővel. Annával azzal kezdjük, mennyire szerencsések vagyunk – tegnap még nyolcórás sorban állásról volt szó, most viszont szinte fut a sor. Elmondja, hogy 27 éve él Rómában. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, elmeséli: ő román, a testvére Debrecenben él, és beszél magyarul is. Abban egyetértünk, hogy olaszul könnyebb beszélgetni, mindenesetre más – végül is Olaszországban vagyunk.

Természetesen szomorú vagyok Ferenc pápa halála miatt, de közben örülök is

– mondja Anna, amikor megkérdezem, hogyan éli meg ezt az időszakot.

Hiszen ő is mindig azt tanította, hogy örüljünk az életnek, amely mindenképpen továbbmegy.

Közben feltűnik, milyen szervezetten és figyelmesen dolgoznak a Vatikán munkatársai – mindenkire figyelnek, még a mozgáskorlátozottak is gond nélkül bejuthatnak a Szent Péter-bazilikába, amely nemcsak a keresztény világ központja, hanem művészeti és vallási szempontból is lenyűgöző építészeti csoda. Az épület a reneszánsz legnagyobb mesterei, Michelangelo, Bramante és Bernini munkájának köszönheti a mai formáját. 

Béke és nyugalom

Jártam már itt, de most más érzés – valami egészen mély, különleges. Ahogy átlépem a küszöböt, tudom, milyen jelentős pillanat ez, hogy itt lehetek. Bent az embereket arra kérik, hogy folyamatosan haladjanak. Ámulva készítek néhány fotót, de igazából csak egy dolgot várok: a találkozást.

Haladnunk kell, de én húzom az időt, ameddig csak lehet. Minden megtorpanást kihasználok, hogy megéljem ezt az egyetlen pillanatot. Majd az egyik papnál Ferenc pápát ábrázoló képeket látok – kérek egyet, tisztelettel. Nehezen tudom elhagyni az épületet, amikor újabb lehetőség adódik: egy mise kezdődik, amelyre beülhetek.

Az első sorok egyikében ülök le. A pápa portréját magam elé helyezem, és figyelem, hallgatom a szertartást. A misét Ferenc pápára emlékezve celebrálják – arra az emberre, aki egész életét a szegények szolgálatában élte, és pápaként is a szerénységet választotta. Azt hirdette, hogy a templom kapuja nyitva áll mindenki előtt. És most, utolsó útja előtt is találkozhatunk vele – ez az igazi gazdagság. 

A szertartás alatt gondolatban visszatérek a mondathoz, amit Anna mondott a sorban: „Örüljünk az életnek, amely megy tovább.” Ezt hagyta ránk – nem csak szavakban, de példával is. A mise végén, ahogy kilépek a bazilika hatalmas ajtaján, a téren már napsütés fogad.

(Borítókép: Róma 2025. április 25-én. Fotó: Dzsubák Tamás / Index)