
Weiler Péter képzőművész munkássága és portfóliója mesterséges intelligenciával fűszerezve.
MEGVESZEMA napokban jelent meg egy interjú Makranczi Zalánnal a Színház Online felületén, amelyben a színész többek között arról beszélt, hogy időről időre felmerül benne, alkalmas-e színésznek, mennyi mondandója van, és egyáltalán, van-e mód arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amiben hiteles tud maradni.
Elmondása szerint ezek a kérdések nem valamiféle kényszerhelyzet miatt nem hagyják nyugodni, csupán úgy érzi, hogy ahogy telnek az évek, úgy válik egyre fontosabbá számára az, hogy mire fordít időt, és hogy a befektetett energia megtérül-e, hozzátesz-e a maga és mások épüléséhez.
Az interjúban emlékeztették egy korábbi mondatára, amikor is azt mondta „kicsit megcsömörlöttem a színháztól”. Ezt a kijelentését azzal kommentálta, hogy azért fogalmazott így, mert már nem köti le, amikor egy előadás öncélúan művészi, vagy ha szimplán csak szórakoztat. Rendkívül foglalkoztatja továbbá az, hogy min múlik, hogy a néző és a színész között kialakul-e egy közvetlen kapcsolat, ami lehetővé teszi, hogy személyes igazságokról folytassanak párbeszédet. Mert a színháznak talán ez lenne az értelme.
Makranczi Zalán úgy érzi, hogy a saját útját kell járnia szabadúszóként, alázattal, az adni akarás jegyében. Az, hogy a sorsát ő alakítja, óhatatlanul több felelősséggel, ugyanakkor a felnőttség felszabadító érzésével jár.
A színház terápiás hatással bír számomra, oldja a szorongásaimat, szembesít magammal, ha beszélhetek a színpadon olyan problémákról, amelyek foglalkoztatnak. Néha persze azon is elgondolkodom, van-e jelentősége annak, ha a saját közegemhez beszélek, azokhoz, akik feltehetően számos dologban egyetértenek velem
– mondta a színész, hozzátéve, hogy éppen ezért, amikor van rá lehetősége, igyekszik kilépni a véleménybuborékjából, és felfedezni mindazt, ami azon kívül esik.
A művész, aki a színészet mellett a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökhelyettese és a Szinkron alapszervezet alelnöke, úgy látja, hogy a vélt és valós ellentétek között vergődő színházi szakma képviselői tele vannak félelemmel, féltik a pozíciójukat, miközben mások elnyomva érzik magukat és ellehetetlenültek anyagilag.
Egyszer úgy fogalmazott, „borzalmas káosz uralkodik a magyar színházi világban”, és hogy „maga a színházi struktúra elavult”. Most megerősítette az állításait, miszerint: „határozottan azt gondolom, hogy elmentünk a falig, és most a fallal szemben álldogálunk.”
Egy ilyen kis ország ennyi társulatot nem tud eltartani, és nincs szükség annyi színészre, mint amennyi színészképzés indul. […] Már az én pályakezdő éveimben is arról lehetett hallani, hogy a szakma lassan telítődik, mostanra pedig 130 százalékosan telített
– húzta alá Makranczi Zalán, hozzátéve azt is, hogy napjainkban a színház úgy működik, mint egy gyár, ahol „kevés a fizetés, de fontos a termelés”. A színész ezzel arra utalt, a teljes műszak és a színészek is belepusztulnak abba a tempóba, amit megkövetel a társulati lét, pontosabban a „társulati létbizonytalanság”, ugyanis a fizetések nem arányosak azzal, hogy sok helyen fizikai és lelki értelemben egyaránt kizsigerelik a színházi dolgozókat.
Makranczi Zalán az interjú végén annak a meglátásának adott hangot, hogy „ha az ember képes elengedni a megfelelési kényszert, ha azt tudja mondani, hogy igazából nem akarok már bizonyítani semmilyen kollektívának, akkor képes lesz újra szárnyalni”.
Weiler Péter képzőművész munkássága és portfóliója mesterséges intelligenciával fűszerezve.
MEGVESZEM