Makranczi Zalán: Kicsit megcsömörlöttem a színháztól

A napokban jelent meg egy interjú Makranczi Zalánnal a Színház Online felületén, amelyben a színész többek között arról beszélt, hogy időről időre felmerül benne, alkalmas-e színésznek, mennyi mondandója van, és egyáltalán, van-e mód arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amiben hiteles tud maradni.

Elmondása szerint ezek a kérdések nem valamiféle kényszerhelyzet miatt nem hagyják nyugodni, csupán úgy érzi, hogy ahogy telnek az évek, úgy válik egyre fontosabbá számára az, hogy mire fordít időt, és hogy a befektetett energia megtérül-e, hozzátesz-e a maga és mások épüléséhez.

Az interjúban emlékeztették egy korábbi mondatára, amikor is azt mondta „kicsit megcsömörlöttem a színháztól”. Ezt a kijelentését azzal kommentálta, hogy azért fogalmazott így, mert már nem köti le, amikor egy előadás öncélúan művészi, vagy ha szimplán csak szórakoztat. Rendkívül foglalkoztatja továbbá az, hogy min múlik, hogy a néző és a színész között kialakul-e egy közvetlen kapcsolat, ami lehetővé teszi, hogy személyes igazságokról folytassanak párbeszédet. Mert a színháznak talán ez lenne az értelme.

Makranczi Zalán úgy érzi, hogy a saját útját kell járnia szabadúszóként, alázattal, az adni akarás jegyében. Az, hogy a sorsát ő alakítja, óhatatlanul több felelősséggel, ugyanakkor a felnőttség felszabadító érzésével jár. 

A színház terápiás hatással bír számomra, oldja a szorongásaimat, szembesít magammal, ha beszélhetek a színpadon olyan problémákról, amelyek foglalkoztatnak. Néha persze azon is elgondolkodom, van-e jelentősége annak, ha a saját közegemhez beszélek, azokhoz, akik feltehetően számos dologban egyetértenek velem

– mondta a színész, hozzátéve, hogy éppen ezért, amikor van rá lehetősége, igyekszik kilépni a véleménybuborékjából, és felfedezni mindazt, ami azon kívül esik.

Makranczi Zalán dr. David Stephenson szerepében I. W. Scott Valamit valamiért – avagy Ki ölte meg Marilyn Monroe-t? című pszichothrillerének próbáján 2015. december 3-án

Fotó: Kallos Bea / MTI

Elmentünk a falig, és most a fallal szemben álldogálunk

A művész, aki a színészet mellett a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökhelyettese és a Szinkron alapszervezet alelnöke, úgy látja, hogy a vélt és valós ellentétek között vergődő színházi szakma képviselői tele vannak félelemmel, féltik a pozíciójukat, miközben mások elnyomva érzik magukat és ellehetetlenültek anyagilag.

Egyszer úgy fogalmazott, „borzalmas káosz uralkodik a magyar színházi világban”, és hogy „maga a színházi struktúra elavult”. Most megerősítette az állításait, miszerint: „határozottan azt gondolom, hogy elmentünk a falig, és most a fallal szemben álldogálunk.”

Egy ilyen kis ország ennyi társulatot nem tud eltartani, és nincs szükség annyi színészre, mint amennyi színészképzés indul. […] Már az én pályakezdő éveimben is arról lehetett hallani, hogy a szakma lassan telítődik, mostanra pedig 130 százalékosan telített

– húzta alá Makranczi Zalán, hozzátéve azt is, hogy napjainkban a színház úgy működik, mint egy gyár, ahol „kevés a fizetés, de fontos a termelés”. A színész ezzel arra utalt, a teljes műszak és a színészek is belepusztulnak abba a tempóba, amit megkövetel a társulati lét, pontosabban a „társulati létbizonytalanság”, ugyanis a fizetések nem arányosak azzal, hogy sok helyen fizikai és lelki értelemben egyaránt kizsigerelik a színházi dolgozókat. 

Makranczi Zalán az interjú végén annak a meglátásának adott hangot, hogy „ha az ember képes elengedni a megfelelési kényszert, ha azt tudja mondani, hogy igazából nem akarok már bizonyítani semmilyen kollektívának, akkor képes lesz újra szárnyalni”.

Weiler Péter képzőművész munkássága és portfóliója mesterséges intelligenciával fűszerezve.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!