Teljes csend volt a nézőtéren, majd egy nő sikítani kezdett: Élni akarunk!

Elég magabiztosnak kell lennie egy rendezőnek, ha Janovics címmel tesz színpadra egy darabot, hiszen számíthat rá, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs arról, ki volt Janovics Jenő. Persze egy színdarab főszereplőjéről nem kell tudnunk, hogy kicsoda, legtöbbször nyilván kitalált alak, Janovics Jenő (1872–1945) azonban nagyon is létezett: a Kolozsvári Nemzeti Színház nagy hatású igazgatója a legnehezebb időkben is kiállt a színházért, a magyar színjátszásért, a színészeiért.

Az első világháború alatt a személyes vagyonából biztosította a színház alkalmazottainak és nyugdíjasainak járandóságát, illetve a színház működéséhez szükséges díszleteket, jelmezeket, technikai felszereléseket. Mindemellett az elsők között ismerte fel a filmművészet jelentőségét, filmstúdiót alapított, filmeket forgatott, mozikat üzemeltetett – volt, amikor ennek bevételéből finanszírozta a színházat –, és védte a Hunyadi téri teátrumot, az élete árán is.

Casting a francia stábbal

Magának Janovics Jenőnek az élete is filmre kívánkozik, valószínűleg ezért döntött úgy ifj. Vidnyánszy Attila társaival, a szöveget megalkotó Vecsei H. Miklóssal és Németh Nikolett-tel, hogy egy filmforgatás keretei között állítják színpadra a történetét. Ifj. Vidnyánszkynak az édesapja mutatta meg Janovics Jenő naplóját, emlékiratait, amelyekhez a csapat komoly kutatómunkával további dokumentumokat gyűjtött, ám ki kellett találni a formát, ahogyan ezt be tudják mutatni egy színházi közönségnek.

Talán ezekben a jelentekben kapott legnagyobb teret az improvizáció, amely az egész előadásra jellemző: a magyar színészek arcát szuperközeliben látjuk, miközben igyekeznek megfelelni a francia stáb kívánalmainak: „túl sok vagy”, „legyél semleges”, „legyél természetes”, legyél ilyen meg olyan, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjai pedig zseniálisan játsszák el a kiszolgáltatott színészeket, arcukról az érzelmek leírhatatlan skálája tükröződik.

Amikor aztán megvan Janovics direktor úr (Bács Miklós), Méry bácsi, a házi tűzoltó (Bíró József), Bürger Antal öltöztető, szabó (Kardos M. Róbert) és Janovics felesége, Poór Lili (Albert Csilla) is, elkezdődhet a forgatás Janovics Jenőről. Megtudunk minden lényeges momentumot az életéből, például hogy hiába könyörögnek neki többször is, hogy ne térjen vissza Budapestről Kolozsvárra, mert le fogják tartóztatni, ő csak azért is visszamegy.

Élni akarunk! 

Látjuk azt is, ahogyan 1919 őszén a románok bevonulnak Kolozsvárra, és hűségesküt várnak Janovics Jenőtől mint a színház igazgatójától is, de ő ezt megtagadja. Az utolsó magyar nyelvű előadásra 1919. szeptember 30-án még engedélyt kapnak, azzal a feltétellel, ha a Hamlet híres nagymonológjának csak az első sora hangzik el – közönség nélkül.

Janovics azonban kinyitotta a színházat, és megparancsolta, hogy mindenki engedjenek be, így 2500 néző hallgatta végig síri csendben, amikor elmondta: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” Mindenki tudta, miről van szó, és a csendet egy nő sikolya törte meg: „Élni akarunk!” 

Az előadás jelenetei egyben a darabbéli készülő film epizódjai: minden rész úgy kezdődik, hogy „Un, deux, trois, action!”, és úgy fejeződik be, hogy „C’est fini!”, így egy idő után a legdrámaibb pillanatokat is megszakítja egy éles női hang. De ez egyáltalán nem zavaró, az akkori kolozsvári színészek sorsát nagyon is át tudjuk élni, anélkül, hogy maga alá temetne minket a bánat. Az alkotócsapatnak azt is volt a szándéka, hogy 

hiszen egyébként egy az egyben róluk szól, a mai kolozsvári színészekről, de a kárpátaljai származású ifj. Vidnyánszkynak sem kell messzire menni hasonló érzésekért, történetekért, illetve azt se szereték volna, ha giccsbe hajlik az előadás. 

Ezt az eltartást szolgálják a fergetegesen komikus jelenetek, az improvizációk, a jelmezek (jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna), illetve a zene (Mester Dávid) és a tánc is (koreográfus: Berecz István), egyszer még technóra is partiznak a kolozsvári elmegyógyintézetben Lechner Károly igazgatósága alatt menedékre találó művészek, értelmiségiek. A rapzene angol szövege pedig – amit fontosnak tartottak magyarul kiírni – a nézőnek egyszerre szólhat a kultúráját őrző fekete közösségről és a mai magyar mindennapjainkban megjelenő amerikai kultúráról.

Ady a tébolydában

A Janovics című előadás ott kezdődik, ahol az Ifjú barbárok befejeződik: látjuk, ahogy Bartók (Imre Éva éteri alakításában) bedeszkáz egy ajtót, mert valahogy mindig be kell deszkázni egy ajtót, mindig jönnek valakik, akik el akarják venni, ami a miénk, mindig félni, tartani kell valamitől, mindig védekezni kell. Bartók Béla a meghurcolása közepette és az emigrációban is bátor maradt, ahogy Janovics Jenő is. Ha nincs Kodály és Bartók, akkor lehet, hogy ma gyermekeink népies műdalokat énekelnek az óvodában, ha nincs Janovics Jenő és felesége, Poór Lili színésznő – akit Erdélyben széles körben ismernek és tisztelnek –, akkor lehet, hogy ma nincs magyar színjátszás Kolozsváron.

A Tompa Gábor vezette Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása az Ifjú barbárokhoz hasonlóan hiteles dokumentumokon alapszik, de nem életrajzi mű, nem is akar az lenni, miközben azért sok mindent megtudunk Janovicsról, és élete legfontosabb időszakáról. A parányi helyen előadott (díszlettervező: Csíki Csaba), a két ajtó segítségével a végtelen körforgást is megjelenítő produkció inkább az érzelmekre hat, úgy, hogy közben nagyon modern, nagyon mai színházi nyelven mesél el egy fontos múltbeli történetet. Rengeteg kísérlet, újítás látható az előadásban: nem lehet például tudni, hogy mikor van vége – és ahogy vége van, az is elég meghökkentő. 

A darabban szerepel Ady Endre is: a tébolydajelenetben találkozunk vele, és először azt is hihetnénk, hogy csak az egyik beutalt képzeli magát a költőóriásnak. Az előadást követő közönségtalálkozón azonban kiderült, hogy az alkotók tudatosan kerestek kapcsolódási pontot Janovics, Bartók és Ady között: Bartók is járt a kolozsvári színházban, Ady pedig egy kolozsvári szanatóriumban pihent, és azt is megtudtuk, hogy a sorozat harmadik részében ő állhat majd a történetmesélés középpontjában. Várjuk!

(Borítókép: Kolozsvári Magyar Színház)