Hét és fél milliárdot ér egy festménye, 1940-es Buick hozta az Uránia elé a dédunokát

A filmet mintegy keretbe foglalja a nyitó és a záró képsor, amit Cuernavacában rögzítettek egy korabeli Super 8-as kamerával, valamikor a hetvenes évek végén, a mexikói Popocatepetl vulkán tövében. A kissé darabos felvételen ott látható az egész Lempicka klán: a dédi, az akkor már durván 85 éves Tamara, a lánya, Kizette, polgári nevén Marie Krystina Lempicka, aztán Kizette lánya, Victoria és az ő két kislánya, Tamara dédunokái, az öt év körüli Cristina és Marisa. 

Utóbbival, Marisával – hölgyről lévén szó nem volna ildomos elárulni, hogy 53 éves, de mivel 35-nek néz ki, nyugodtan megtehetjük – találkoztunk kedd délután az Uránia büféjében, néhány órával a Tamara de Lempicka igaz története – A túlélés művészete című film magyarországi bemutatója előtt.

Marisának – teljes neve Marisa de Lempicka, a családban praktikus okból mindenkinek Lempicka a vezetékneve – már a névjegykártyája is stílusos, a dédi leghíresebb, ikonikus festménye, az önarckép (Tamara a zöld Bugattiban) van a kártya egyik oldalán. Az apai ágon argentin, amúgy Houstonban született, de gyermekkorát Buenos Airesben töltő szőke hölgy húgával, a két évvel fiatalabb Cristinával a Lempicka-örökség, egyáltalán, az egész családi vállalkozás kezelője, vagy előkelőbben fogalmazva: menedzsere.

Úgy emlékszem a cuernavacai találkozásainkra Tamara dédivel, mintha tegnap történt volna – mondta az Indexnek Marisa. – Kétszer is meglátogattuk, hosszú, földig érő tunikában fogadott, és hatalmas karimájú kalapban. Miután megérkeztünk, az ő ágyában töltöttem az éjszakát, és hallgattam, ahogy mesélt, mesélt és mesélt. Fantasztikus élete volt. Két részlet nagyon élesen megmaradt a memóriámban. Az egyik az olajfesték rendkívül intenzív illata, vagy inkább szaga, mert az szag volt, nem illat. Ugyanis élete végéig festett. A másik pedig a rengeteg ékszer, gyűrűk, arany karperecek, gyémánttal kirakva, amit viselt. 

Indokolt ékszermánia

Az ékszermánia okára nemcsak az este, az interjúnk után néhány órával később bemutatott film derített fényt, hanem már Marisa szavai is:

Miután 1917-ben elmenekültek kislányával, Kizette-tel – az én nagymamámmal – Szentpétervárról, ahol a CSEKA bebörtönözte a dédi arisztokrata férjét, Tadeusz Lempickit, és Párizsban elkezdett festeni, amint sikerült eladnia egy képet, a bevételből rögtön vásárolt egy arany karkötőt, lehetőleg olyat, ami gyémántokkal volt kirakva, már ha futotta a festmény árából. Ahogy elmondta nekem, és mutatta is, addig-addig vásárolta a karpereceket, amíg azok beborították az egész karját csuklótól a hónaljáig. Az ékszermániának roppant praktikus magyarázata volt: dédiéknek kétszer is menekülniük kellett, először a bolsevizmus, majd 1939-ben a nácik elől. És az ékszereket mégis könnyebb volt elvinni, mint egy házat vagy egy földbirtokot. 

Marisa meglepő információkat is megosztott Tamaráról. Például azt, hogy négy évvel korábban született, mint ahogy az a Wikipedián is olvasható. 

Fél évvel ezelőttig mindenki úgy tudta, én magam is, hogy a dédi 1898-ban született, de az orosz levéltári adatok felkutatásakor megtalálták az eredeti születési anyakönyvi kivonatot, amelyből kiderült, hogy négy évvel korábban, 1894-ben jött a világra, és mind anyai, mind apai ágon zsidó volt – mondta a dédunoka. – Az eredeti neve Tamara Rosa Hurwitz. Így aztán az az adat sem valós, hogy 16 évesen ment férjhez, mert húsz volt az a tizenhat, hiszen négy évvel korábban született annál, mint ahogy azt hittük. Egyébként már Szentpéterváron ügyesen festett, de igazából Párizsban látott munkához, amikor a mesés gazdagságból a nincstelenségbe zuhant, ráadásul Tadeusz, a férje, élete szerelme is a CSEKA börtönében senyvedett.

Döbbenetes részlet, hogy a csekisták éjnek évadján törtek rá a Lempicki házaspárra, Tamara elbeszélése szerint szeretkezés közben hurcolták el Tadeuszt. Hónapokon át börtönben kínozták, míg végül családi kapcsolatokon keresztül sikerült kiszabadítani. Miután kiszabadult, hitvese után ment Párizsba, ahol a húszas, majd a harmincas években Hemingwaytől Coco Chanelen, Marlene Dietrichen, Gertrude Steinen, Jean Cocteau-n át Pablo Picassóig mindenki megfordult, aki csak számított a művészeti életben.

Futószalagon születtek a vásznakon és a könyvek lapjain meg a kottalapokon a remekművek, talán nem is volt a történelemnek olyan két évtizede, amely annyit adott volna művészet terén az emberiségnek, mint az üvöltő húszasok, a Roaring Twenties, meg az azt követő harmincasok, egészen a hitlerizmus hatalomra kerüléséig. 

Hűtlen férj, hiányzó bal kéz

Persze Tamara és Tadeusz, a botrányosan jóképű varsói ügyvéd románca nem tartott a végtelenségig, a férfi 1928-ban elvált Tamarától, és lelépett egy másik nővel. A híres portré, amely Tadeuszt ábrázolja, szándékosan maradt befejezetlen, a bal keze hiányzik, mégpedig azért, mert azon volt a jegygyűrű…

Kevesen tudják, hogy Lempicka eleinte Lempitzki szignóval írta alá a festményeit, mert egy évszázaddal ezelőtt még sokkal inkább a férfiak világa volt ez, mint manapság, és a festőnő úgy gondolta, nem is alaptalanul, hogy férfiként jobb árat tud kialkudni ügynökén keresztül a vevőtől, mint ha nőként árulná a festményt. Ami mellesleg létkérdés volt, hiszen a festményeiből tartotta el magát és lányát, Kizette-et. Aztán amikor a német Die Dame című magazin elkezdte címlapján hozni a képeit, már nem kellett rejtőzködnie. 

Rengeteg rajongója volt a dédinek a lassan nácivá váló Németországban is – jelezte Marisa. – Egy alkalommal, amikor Berlinből Párizsba utazott vasúton, a határőr felismerte, mivel a felesége a Die Dame rendszeres olvasója volt, és jóindulatúan figyelmeztette, hogy most még kiengedi, de többé ne jöjjön Németországba, mert legközelebb már nem fogják hazaengedni. 

Ahogy 1917-ben Szentpétervárról, úgy 1940 baljós nyarán Párizsból is menekülniük kellett, két nappal jártak a Wehrmacht előtt, miközben Lisszabon felé hajtottak autójukkal, a Renault-val, hogy elérjék a New York felé tartó hajót. Ha már itt tartunk, az ikonikus festményen, az Önarcképen, amely egy zöld Bugattiban ábrázolja Tamarát, az autó nem a sajátja, hiszen, mint jeleztük, Tamarának sárga Renault-ja volt. 

Grzegorz Musial nagyszerű könyvében, az Én, Tamara című regényben (figyelem: fikciós mű, nem dokumentumértékű írás!) szó esik arról, hogy Gabriele D’Annunzio, a Tamaránál 21 évvel idősebb olasz költő, író, esszéista és végül politikus, a fasizmus lelkes támogatója szoros baráti kapcsolatot ápolt a festőnővel, és állítólag nemcsak egy Bugattit ajándékozott neki, a szoros baráti kapcsolat ennél több is volt.

Ez szemenszedett hazugság – csattant fel Marisa, amikor említést tettem erről az állítólagos románcról. – D’Annunzio csak szerette volna lefektetni a dédit, de nem sikerült neki, és a Bugatti sem igaz. Az viszont tény és való, hogy a küldöncét fehér lovon küldte el Tamarához, és a futár egy díszdobozt adott át, amelyben egy hatalmas rubinnal díszített aranygyűrű volt. Ezt a gyűrűt élete végéig hordta a dédi, mi is láttuk Cuernavacában. 

Hamvak a tűzhányó torkában

Ha már Cuernavaca, hadd osszunk meg az olvasóval egy hátborzongató élményt.

A dédi ott, a Popocatepetl tövében élte le élete utolsó éveit, idilli körülmények között, a Tres Bambús, azaz Három Bambusz nevű birtokon. Miután 1980-ban, 86 éves korában meghalt, végakarata szerint a hamvait egy helikopterről a Popocatepetl vulkán tűztorkába szórtuk. Jómagam is ott voltam kilenc éves kislányként a gépen, a szél úgy dobálta a helikoptert, hogy sikoltoztam, sírtam, mert meg voltam győződve, hogy mi is belezuhanunk a tűzhányó kráterébe. 

Marisa egyébként a Sziklás-hegység előkelő síparadicsomában, Aspenben él, és ideje nagy részét a Lempicka-hagyaték gondozása, és a gyűjtemény utaztatása, menedzselése tölti ki. A képek jelenleg kölcsönben, Lublinban láthatók, és tervezik, hogy Budapestre is elhozzák a kollekciót. Persze ennek az anyagi hátterét is meg kell teremteni, mert a festményeknek csak a biztosítása dollárszázezrekre rúg…

Ez volt kedden, kora délután, majd este hatkor következett a film díszbemutatója az Urániában, amelyre Marisa már stílusosan, egy 1940-es old timer Buickkal érkezett a mozi elé, hatalmas csődületet kiváltva. 

A filmvetítés előtt Karafiáth Orsolya írónő háromnegyed órás pódiumbeszélgetést folytatott Marisával, majd megnéztük a Tamara de Lempicka igaz története – A túlélés művészete című filmet. Milyen volt? Remek, a vége főcím alatt dübörgött a közönség vastapsa. 

Elhűlve láttuk a filmben, hogy a legdrágább festménye, az 1932-ben festett Marjorie Ferry portréja című alkotás öt évvel ezelőtt Londonban, a Christie’s árverésén 21,1 millió dollárért kelt el, ami testvérek között is hét és félmilliárd forint. Ezzel a Julie Rubio által rendezett filmben elhangzottak szerint ez minden idők második legmagasabb áron elkelt, nő által festett képe, Georgia O’Keeffe érdekes módon ugyancsak 1932-ben festett, Jimson Weed (Csattanó maszlag) című képe után, amelyért 44 millió dollárt fizettek! (Az igazsághoz tartozik, hogy Frida Kahlo Diego és én című képéért 34,9 millió dollárt fizettek 2021 novemberében, ugyancsak a Sotheby’s aukcióján.)

A Marisával folytatott beszélgetésből azért annyit még megtudtunk, hogy az Egyesült Államokban Tamara művészete úgyszólván ismeretlen, dacára annak, hogy a hollywoodi sztárok, Madonnától Jack Nicholsonig, előszeretettel vásárolnak akár dollármilliókért is Lempicka-vásznakat. Európában, főleg Lengyelországban és hazánkban a halála után négy és fél évtizeddel reneszánszát éli a művész, igazi szupersztár lett belőle. 

(Borítókép: Marisa de Lempicka 2025. május 20-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)