A világ ég, de jól mutat az Insta-falon

Vincenzo Latronico regénye kíméletlen pontossággal mutatja be a digitális társadalom működését: nem moralizáló generációs elbeszélés, hanem a szereplők, a helyszínek és a vizualitás ambivalenciájára épülő, összetett narratíva. A történet középpontjában egy húszas–harmincas éveikben járó tervezőpáros áll, akik Berlinbe emigráltak. Annának és Tomnak stabil állása, világos, növényekkel teli otthona van, kreatív munkát végeznek, rajonganak a gasztronómiáért és a progresszív politikáért. Nyitott kapcsolatban élnek, szexualitásukkal kísérleteznek, és gyakran hosszú, bulizással teli éjszakák után térnek haza. Egyszerűen fogalmazva: jól érzik magukat. 

Ám ez az életmód – amely kevés kötöttséggel jár – az évek múltával ismétlődővé válik, és a fiatalok úgy érzik, csapdába estek, hitelesebb életre vágynak. Latronico ezzel egy olyan generáció életébe kínál betekintést, amely még mindig álmodozik – még ha abból gyakran ki is ábrándul. A szerző hamar nyilvánvalóvá teszi szereplői önámítását, de anélkül, hogy elítélné őket. Úgy tekint Tomra és Annára, mintha önmagát kérdőjelezné meg, és ezzel eléri, hogy az olvasó sem tudja kivonni magát ebből a reflexióból. Mindez sajátos irodalmi feszültséget kölcsönöz a regénynek, amely kerüli az olcsó empátiát, helyette inkább – mint egy tükör – segít újraértelmezni kapcsolatunkat saját korunkkal.

Tökéletesség mint illúzió 

Latronico korábban már beszélt arról, hogy a könyve szoros kapcsolatot ápol Georges Perec 1965-ös regényével, a Things: A Story of the Sixties-szel. Pontosabban az ihlette. De amíg Perec világában a dolgok egyértelműen és érzékletesen anyagi természetűek – ezüst fülbevalók, karórák vagy jáde hamutartók –, addig Latronico egy új korszak dilemmáit tárja elénk, ahol a vágyott tárgyak sokszor már nem is valóságosak. Anna és Tom életében a dolgok és azok képei összemosódnak: az Instagramon látott, gondosan komponált enteriőrök és testképek válnak referenciává, miközben a valóság csupán árnyékként követi ezeket.

Ez a különbség nem csupán esztétikai, hanem egzisztenciális természetű: a fiatalok saját identitásukat is ezekhez a képekhez mérik. Talán ez a regény egyik legerősebb rétege: a képek és a valóság közötti feszültség, és az ebből fakadó permanens szélhámosságérzés, amely lassan felemészti Anna és Tom életét. A regényt nyitó tökéletes berlini lakásleírás valójában nem több, mint gondosan válogatott fotók sora – egy digitális kulissza, amely a valós élet zűrzavarát rejti el a nézők elől.

A regény stilisztikája tudatosan tart távolságot a szereplőktől, ami egyszerre eredményez irodalmi tisztaságot és emocionális távolságtartást. Mivel a szöveg szándékosan elzárja az olvasót a szereplők belső világától, hiányozhat az az empatikus híd, amely erőteljesebbé tehetné az egzisztenciális elégedetlenségük megértését – ez a kettősség egyszerre olvasható bátor szerzői döntésként és tudatos elidegenítő eszközként.

Részvét, mint esztétikai gesztus

A migráció és a kiváltságos expatlét közötti feszültség A tökéletesség egyik kulcsrétege. A 2015-ös menekültválság megjelenése a regényben nem csupán aktualitás, hanem irodalmi eszköz is, amely révén Latronico rámutat a főszereplők önámítására és felszínes politikai érzékenységére. Amikor a válság eléri Berlin „buborékát”, Anna és Tom valami olyasmit éreznek, amit nem akarnak kihagyni – reakciójuk sokkal inkább geopolitikai FOMO (attól való félelem, hogy lemaradunk a nemzetközi politika fontos eseményeiről – a szerk.), mintsem valódi empátia. Ez a jelenet különösen erősen tükrözi,

Latronico egy interjúban hangsúlyozta, hogy regénye épp a politika hiányán keresztül beszél politikáról: „A politikáról való írás ebben a regényben annak hiányán keresztül történik, azáltal, hogy megmutatja, ezek a karakterek nem politikai lencsén keresztül látják a világot.” Az aktivizmus kollektív dimenziója szinte teljesen eltűnt, és ez a kiüresedés mélyen áthatja szereplőinek életét. A betelepült lét – bár látszólag a szabadságot jelenti – e narratívában sokkal inkább az elidegenedés és a felelősség elkerülésének terepe.

A regényt a Nemzetközi Booker-díj zsűrije is méltatta, különösen azért, mert nyíltan foglalkozik a közösségi média és az önreprezentáció kérdéseivel. Anna és Tom két életet élnek: egyet a kézzelfogható valóságban, egyet pedig az Instagram világában. Az utóbbi szépségét valóssággá akarják tenni, miközben saját életük kurátoraként egyre mélyebbre sodródnak a szélhámosságérzésbe, amely a tökéletesség és a valóság közötti szakadékból fakad.

Latronico ehhez a tartalmi gazdagsághoz stilisztikai bátorságot is társít. A leírások mindig gazdagok és pontosak – amely Todero Anna kiváló fordításának köszönhetően magyarul is maradéktalanul érvényesül. A tökéletesség pontos és könyörtelen diagnózis egy korszakról, amely saját képmásába szerelmesedett. De a regény nem csupán szatíra vagy panasz, hanem emlékeztető is: a kép mögött mindig ott lüktet valami valódi. Még ha a tökéletesség csak illúzió is.

Vincenzo Latronico A tökéletesség
Magvető Kiadó, 128 oldal
2023

(Borítókép: Vincenzo Latronico 2024. szeptember 27-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)