A cégtulajdonos azt hitte, pénzzel meg tudja vásárolni lánya operaházi karrierjét

Minden olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: francia kisvárosi hangulat fehér székekkel és harsogó zöldekkel, a családi ebédnél pedig egy bohózat klasszikus szereplői ülnek: egy buffószerű családapa, annak kikapós felesége és – minden téren – gyámolításra szoruló leánya, valamint a kissé ütődött doktor a harsány feleségével – már csak az hiányzik, hogy megérkezzen egy bonviván, aki aztán minden szálat összekuszál.

Nem kell sokáig várni erre sem, a családfő, Pacarel cukorgyáros ugyanis bejelenti, hogy egy operaénekest készül szerződtetni, mégpedig azért, hogy az majd a párizsi operaházban előadja a lánya, Julie által írt operát, az új Faustot... A gazdag apa a pénzével tolja a gyerekét – oké, lehet, hogy Feydeau idején, a 18–19. század fordulójának Franciaországában így volt, hogy minden előadáshoz kellett szerezni egy mecénást...

Parvenü társaság

A nagyobb baj nem is az, hogy ez a bumfordi apa úgy gondolja, a pénzével majd befolyást is szerez, és hatással lehet a nagy hírű operaház műsorpolitikájára, hanem hogy ehhez – enyhén szólva – nincs semmiféle háttérismerete, műveltsége. Ugyanis amikor megérkezik a bonviván egy jogászhallgató képében – aki aztán majd kisebb-nagyobb viharokat kavar a hölgyek körében –, simán azt képzeli róla, hogy ő a várva várt tenor. Még az sem tántorítja el, hogy nem tud énekelni (innen is a darab címe: Macskazene), mondván, biztos csak rossz napja van.

Amikor pedig ég a lába alatt a talaj, mert az operában azért kiderül, hogy a beprotezsált fiatalembernek nincs hangja, a legnagyobb problémája nem is az, hogy egy fahangú amatőrt vitt oda énekesként, hanem hogy „mit szólnak” majd az opera nagy hatalmú urai.

Pontosan az történik, ami egy ilyen vígjátékban történni szokott, mindenki összevissza rohangál, levelek jönnek-mennek, de ezeket nem az olvassa, akinek szól, és ez aztán kacagtató félreértésekre ad okot, hiszen nem lehet tudni, ki kibe szerelmes, ki kinek udvarol, és ki marad végül hoppon a randevún. Mindehhez pasztellszínű ruhák (jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna) járulnak a rózsás teraszon (díszlettervező: Horgas Péter), mesevilágban vagyunk, ahol a végén minden elrendeződik.

Máté Gábor Georges Feydeau – Macskazene című darabjának feldolgozása

Fotó: Orlai produkció

Hadd szóljon! 

Máté Gábor rendező és – a Szántó Judit fordítása alapján a szöveget gondozó – Litkai Gergely valószínűleg úgy gondolta: ha már bohózat, akkor hadd szóljon! Adjunk bele anyait, apait, toljuk túl, legyen minden még egy fokkal harsányabb. A poénok persze ülnek, és jó ritmusban érkeznek, de a meglepett figuráknak egy kicsit még jobban elkerekedik a szemük, még szélesebb gesztusokkal adnak érvényt a felháborodásuknak vagy az értetlenségüknek, és 

A szereplők közül a családfőt játszó Mészáros Máté és a feleségét alakító Járó Zsuzsa Máté Gábor „legendás osztályába” járt, akikkel évről évre megrendezték az AlkalMáté Trupp előadásait: a közös játék öröme most is érződik. Nem marad el mellettük Schruff Milán (Landernau doktor) és Rainer-Micsinyei Nóra (Amandine, a felesége), illetve a lányt játszó Bíró Panna Dominika és a vőlegénye, Simon Zoltán sem.

Szép üzenet

Egy ilyen miliőben szükség van egy szervilis inasra, aki szeretné, ha a munkáltatói izgalmas életéből neki is jutna néhány leeső falat, őt Kocsó Gábor kelti életre. A szélhámos jogásztanonc pedig – aki nem azért szélhámos, mert operaénekesnek adja ki magát, hanem minden másért – Krasznai Vilmos alakításában lép elénk: alakja annyira flegma, hogy tanulhatnánk tőle.

A káprázatos bohózatok mestere, Feydeau a végletekig fokozza a konfliktusokat. Szereplői ambiciózus, önző emberek, akik képtelenek tisztán látni, mert hiúságuk felülkerekedik minden realitáson

– írja az Orlai Produkció a Macskazene című előadás ismertetőjében, és valóban: a történtekről mindenki azt a verziót hiszi el, amit éppen hinni akar.

Az egyébként gátlástalan komédiázás végén pedig a Rainer-Micsinyei Nóra által életre keltett karakter, akinek az idomaira mintegy megkülönböztető jelzőként számos megjegyzést tesznek az előadás során, a közönség felé fordulva hosszabb monológban mondja el a Belvárosi Színház színpadán, hogy eljön majd az idő, amikor nem lehet csak úgy megjegyzést tenni a másik ember testére, alkatára – és ez szép, megemeli a produkció végét. És ezek a mondatok valószínűleg nem a 19. század elejéről szóltak hozzánk, hanem nagyon is a mából.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!