Mintha a süllyedő Titanicon ülnénk: Torockót még Parajdnál is nagyobb veszély fenyegeti

„Torockó településképét a városias hangulatú tér négy oldalának egyazon korból származó, módos, klasszicista ornamentikájú, múlt századi polgári ízléssel épült lakóházai teszik egységessé és nevezetessé” – áll abban a javaslatban, amely Torockó épített örökségének a Hungarikumok Gyűjteményébe történő felvételéhez készült még 2015-ben, két évvel azelőtt, hogy a település bekerült volna a gyűjteménybe.

A település persze nem volt mindig olyan kitüntetett helyzetben, mint manapság. A napjainkban kevesebb mint ötszáz főt számláló faluban 1996-ban indult olyan műemlékvédelmi program, amely a budapesti V. kerületi önkormányzattal való testvértelepülési kapcsolat keretében jött létre, és amely lényegében a ma ismert, hagyományait őrző Torockót adta nekünk. A program ötlete Kassai Károly, Budapest V. kerületi polgármestere és dr. Román András főépítész fejéből pattant ki. Egy torockói látogatáson beleszerettek a településbe, annak népi építészetébe. 

Mi lett a hagyományos faluképpel?

Torockó láttán felmerülhet a kérdés, hogy miért nem őriztük meg – vagy éppen „hozzuk vissza” – több magyar településen az egységes látképű, tájegységre jellemző építészetet. 

Sári Zsolt, a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese szerint a második világháborúig kell visszamennünk ahhoz, hogy megértsük a teljes képet. Mivel a második világháború után – különösen az 1960-as évek közepén konszolidálódó Kádár-korszakban, ami egybeesik a nagyarányú modernizációval –, szinte egyáltalán nem volt olyan kezdeményezés, amely ezt a problémát orvosolta volna, hazánkban a hagyományos faluépítészeti képek lényegében eltűntek.

Magyarországon ez az időszak egybeesett a skanzenek születésével, az emberek ezért elsősorban úgy tekintettek a szabadtéri múzeumokra, mint rezervátumokra, ahol egy-egy épületet meg tudtak menteni, azokat pedig bemutatták az utókornak.

Első kézből szerettük volna megtapasztani az ellenpéldát, és megérteni, mit tud Torockó, amit talán más település nem. Autóba ültünk, és meg sem állunk az erdélyi faluig, ahol Deák Székely Szilárd polgármester fogadott minket, és mindent elmondott.

Torockó így csinálta

Torockó sem mindig úgy nézett ki, mint napjainkban. Itt található ugyan a Kárpát-medence legrégebbi, 1668-ban épült, eredeti állapotában megmaradt parasztháza is, de a ma ismert fehér házak csak a XIX. század húszas éveitől kezdődően jelentek meg, és az 1870-es tűzvész után terjedtek el. (A feljegyzések szerint ekkor – a Felső és Alsó Piacsorra egyaránt kiterjedő tűz – negyven gazdának semmisítette meg minden, javarészt fából készült épületét.) 

A falu mai képe nem a lakók önszántából maradt meg ilyen állapotban. A Transylvania Trust Alapítvány az épített örökség megőrzésére támogatási programot indított 1996-ban, ennek keretében 130-135 család 25 éven keresztül kapott anyagi támogatást. A pénzt karbantartásra, otthonuk fehérre meszelésére, és a hagyományos építészeti szabályok betartására fordíthatták. Néhány család alkalmanként nagyobb összeget is kapott egy-egy komolyabb felújításra.  

a 138 hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttes kiváló helyreállításáért. A rekonstrukció szakmai körök kezdeményezésére, a legszigorúbb műemlékvédelmi követelmények betartásával, határokon átnyúló támogatással és helyi elköteleződés eredményeként valósult meg. 

A Nagyenyeden élő, de hosszú évek óta Torockón dolgozó Deák Székely Szilárd már a találkozónk elején azt mondta, hogy bár a program befejeződött, fontos hozadéka lett: az emberek megértették, hogy a házak megtartása nagy erőssége, turisztikai ütőkártyája a településnek.

Kiderült továbbá, hogy építészeti törvények nincsenek a faluban, helyette „régi területrendezési terv” van érvényben, igaz, az már elavult, újra lenne szükség. Modern házakat nem szabad építeni Torockón, a faluvezetés pedig igyekszik megtartani az épületeket, és felügyelni, hogy a tulajdonosok valóban megőrzik-e a házakat.

Az ominózus épületeket megvenni egyébként nem olcsó mulatság, 150–180 ezer euró (60–73 millió forint) között mozog az áruk, ami a budapesti lakások árával is felveszi a versenyt. Ennek ellenére még mindig sikerül őket eladni – néha már román tulajdonosnak is. (Torockó körülbelül 500 lakosa közül 450 magyar.)

Amikor eladunk egy házat, rögtön arra kérjük a tulajdonost, hogy az épület külső részét tartsa meg. Hogy belül mennyire otthonosan rendezi be, az már mindegy, lényeg, hogy kívülről minden maradjon az eredeti állapotában

– mondta a polgármester. A központban már nem épülnek új házak, legfeljebb a völgyben, ott is inkább nyaralók, közöttük csupa modern épületet találni.

Az edukáció szerepe

Látjuk tehát, hogy a hagyományos faluképet visszaállító kezdeményezések célja elsősorban az épület külsejének megtartása, ami Torockón remekül működik. Magyarországon már kevésbé: Sári Zsolt szerint nálunk nem igazán volt példa arra, hogy a hagyományos épületek védelme úgy valósuljon meg, hogy közben az épületek egyfajta komfortfokozattal rendelkezzenek, a modern életmódra reflektáló, akár belsőépítészeti átalakulásokon menjenek keresztül. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a magyar népi építészet, pláne Kis-Magyarországon (egy-két régiótól eltekintve) földalapú, vagyis tömött fal és vályogtégla. Ezek az épületek nagyon vizesek voltak az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, az emberek pedig szabadulni akartak onnan. 

Az épületek szigetelése – kellő ismeret hiányában – néhány évtizede még nem volt megoldott.

A tömött fal jól szigetelt, ráadásul a klímaváltozás hatásai ellen ma is jól működne, de szigetelés nélkül a házak nagyon vizesek voltak. A másik pedig, hogy mára – bocsánat a kifejezésért – szétverték a hagyományos tájegységekre jellemző faluképeket, szinte egyáltalán nem tud működni, maradt az, ami a hatvanas-hetvenes évektől folyamatos jelen van

– magyarázta a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese a probléma lényegét.

Egy-egy, alapvetően turisztikai régiót leszámítva alig maradt olyan településünk, ahol a lakók a hagyományos népi épületeket úgy újítják fel és őrzik meg, hogy az a hagyományos faluképet is megőrizze. Ráadásul a szóban forgó épületek nagy része tájházként vagy múzeumként működik, nem lakóházként funkcionál.

Sári Zsolt Zolnay Pál A ház című 1975-ös dokumentumfilmjére utalva azt is mondta, hogy voltak ugyan kezdeményezések, de nem sok sikerrel.

Zolnaynak az volt a felvetése, hogy – a hatvanas, hetvenes években, amikor óriási mennyiségben tűntek el ezek az épületek – fiatal építészeket elvisz egy faluba, hogy meggyőzzék a helyieket, ne kockaházakat építsenek, hanem a népi építészet jegyeit felmutató, általuk tervezett épületeket. Senkit nem tudtak meggyőzni, ellenállás volt a hagyományos épületekkel szemben, mert nem látták a helyiek, hogy azok jól modernizálhatók. A régit, a komfort nélkülit, a vizes, dohos épületet látták bennük. 

Későn jött az áttörés

Sajnos az áttörés – amikor a helyiek rájöttek, hogy ezek a települések turisztikai lehetőségeket rejtegetnek – már későn jött, teljes településrészek és utcaképek nem tudtak megújulni, hiszen az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig majdnem egymillió kockaház épült a vidéki Magyarországon. Ezeknek legalább a fele olyan, amelynek létrehozása korábbi épületek lebontásával vagy átépítésével járt. 

A lakosságnak is nagy szerepe volt a változásban, és abban, hogy a hagyományos épületek eltűntek a településekről. A már korábban említett szigetelés csak egyetlen ok, nem szabad megfeledkezni azonban a változó életmódról sem. Nagyon sok épület, különösen a kisebbek, tehát a szegényparasztság épületei, amelyek három helyiségből álltak, nehezen voltak elképzelhetők a modern életben. Két-három generáció élt közös fedél alatt, a hatvanas évektől kezdve viszont egyre inkább dominált az individualizáció.

Ami az újjáépítési törekvéseket illeti, eddig elsősorban csak akkor volt ezekre példa, ha valamiféle katasztrófa sújtotta az adott települést. Az 1990-es, 2000-es évek fordulóján többször pusztított komoly tiszai árvíz, az akkori újraépítési programban olyan építészeti tervek valósultak meg, amelyek felhasználták például a skanzenben lévő népi építészeti felméréseket, dokumentumokat, és azok alapján a hagyományos falu utcaképét sugalló, arra utaló házakat építettek újra. Hasonló történt a kolontári vörösiszap-katasztrófa után is.

„Utóbbinál, ha jól emlékszem, az épületek központi kárelhárításba kerültek, az újjáépítés állami segítségnyújtás volt. Így oldották meg. Különböző nagyságú és formájú épületek készültek, de külső képükben a népi építészet motívumait mutatták” – mondta Sári Zsolt. 

Igény? Lehetőség?

A Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettesétől megkérdeztük, szerinte manapság van-e egyáltalán igény és lehetőség arra, hogy több, a hagyományos faluképet visszaállító kezdeményezés megvalósuljon Magyarországon, amire így válaszolt:

„Az egy dolog, hogy a régit hogyan őrizzük meg, de azt is fontos tudni, hogy amikor újat építünk, akkor mire vagyunk tekintettel. Ezt nagyon nehéz eldönteni, én biztos nem erőszakolnék rá semmit a tulajdonosokra. Ennek edukációs folyamatnak kellene lennie, mert az embereknek hinniük kell abban, hogy a hagyományos építészettel valamihez hozzájárulnak. (Torockón erre már rájöttek – a szerk.) Fontos, hogy ne úgy fogják föl, hogy belekényszerítik őket valami olyanba, amit nem akarnak.

hiszen a népi építészet lokalitásában is tetten érhető, része kell hogy legyen a helyi identitásoknak. Nagy kár, hogy már nagyon sok ilyen emlék elveszett, ezért nagyon nehéz oktatni, hiszen ma már nem ezt látják a gyerekek. A tájházak esetében például tudatosítani kellene a kicsikben, hogy régen az egész falu úgy nézett ki” – vélekedett a muzeológus.

Sári Zsolt szerint a régi házakra jellemző természetes anyaghasználat ma is létfontosságú lenne, hiszen a klímaváltozás, a környezeti katasztrófák mellett az építészetnek arra is oda kellene figyelnie, hogy fenntartható maradjon, hogy ez ne csak szlogen, hanem valóság legyen. De vajon a természetes anyaghasználat működhetne napjainkban? 

Ma már aligha működne, hiszen fában egyre szegényebbek vagyunk, sok helyen pedig bezárták a kőbányákat. Nehéz hozzájutni a nyersanyagokhoz, ez az árakon is érződik. A természetes építkezés nem minden esetben olcsóbb. Éppen azért, mert nem sablonokra épül. Már a skanzen fenntartásánál is kérdéses, hogy hozzá tudunk-e jutni megfelelő minőségű alapanyaghoz.

Ha most lenulláznánk az időt, és újjáépítési projektek indulnának, annak valószínűleg csak évtizedek múlva lennének látható eredményei, hiszen a meglévő településmagok már rendelkeznek egy bizonyos arculattal. „Kérdés, amikor új utcákat nyitnak, és elindul egyfajta építkezés, ott ezt hogyan valósulhat meg. A legfontosabb, hogy mit szabályoznak” – mondta a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese.

Hogyan tovább?

Annak ellenére, hogy kívülről úgy tűnhet, Torockó jó úton halad, a település sorsa egyre bizonytalanabb. A faluban nemcsak a népességfogyás, az infrastruktúra hiánya, és a drága ingatlanárak, de a kommercializáció is probléma. Utóbbiról a helyiek mondták el véleményüket. 

A falu turizmusa nagyjából a műemlékvédelmi programmal egy időben, 1995-ben lendült fel, a látogatók 80 százaléka Magyarországról érkezett – egészen a pandémiáig. Aztán fordult a kocka, ma már sokkal több a hazai (ebben az esetben román) turista, ugyanakkor magyarok is járnak még ide. Ottlétünkkor több kiskunfélegyházi iskolás csapattal is találkoztunk, a Határtalanul Program keretében utaztak Torockóra.

A polgármester szerint Románia most fedezi fel igazán a települést. Idén Romániában az év falvának választották, és az elmúlt években több hasonló díjat is bezsebelt. A turizmus nem ördögtől való dolog, aki ebből él, annak mindenképpen jó, Deák Székely Szilárd szerint azonban

a faluban sok idős ember nem veszi jó néven a folyamatos nyüzsgést, ami leginkább nyáron jellemző.

Míg a turisták egyre szaporodnak, Torockó lakossága rohamosan csökken. A polgármester szerint a fő ok az, hogy egyre kevesebb a fiatal. Lassel Ágnestől, a Torockói Néprajzi Múzeum munkatársától megtudtuk, a faluban 42 óvodás és iskolás él. Ráadásul ez az alacsony szám két falu, Torockó és a szomszédos Torockószentgyörgy (plusz a helyi gyermekotthon) lakóiból adódik össze.

A faluba költözés és a lakásvásárlás sokba kerül, a munkalehetőség pedig kevés. Aki nem a turizmusban dolgozik, az esetleg a helyi sajtgyárban tud. A vállalkozás majdnem száz főt foglalkoztat, de ez sem feltétlenül a helyieknek szól, a gyári munkások közül legalább tíz-tizenöt Nepálból vagy máshonnan érkezett.  

Deák Székely Szilárd beismerte, hogy a faluban rengeteg a tennivaló van: az infrastruktúrán sokat lehetne javítani, számos alapszolgáltatás, például bankautomata sincs, hiába próbálják évek óta megszerezni a betelepítéshez szükséges engedélyt. 

Jó, hogy a turizmus így megugrott, és rengetegen fordulnak meg itt, szállások is vannak, de ez a település túl kicsi, nem volt felkészülve arra, hogy ekkora fogyasztási igényeket kielégítsen.

Nyugtalanító jelen

A minap megírtuk, hogy a helyiekkel folytatott beszélgetésekből pillanatok alatt kirajzolódott az egyre nyugtalanítóbb jelen és a még kevésbé biztató jövő, ami a katasztrófa sújtotta Parajddal állítja párhuzamba Torockót. És itt nem a természeti katasztrófára kell gondolni.  

Parajdhoz hasonlóan Torockó is a kommercializáció áldozatául esett, és kezdi elveszíteni hagyományait, értékeit. „A helyi – és nem csak helyi – vállalkozók feláldozzák településük érintetlen szépségét a szabályozatlan turizmus és a profitéhség oltárán.” 

A családi vállalkozásként működő Aranyos Panzió munkatársai már generációk óta Torockón élnek, a tömegturizmus a szemük láttára uralkodott el a településen.

Olyan, mintha a süllyedő Titanicon ülnénk, és mosolyogva várnánk a vesztünket

– kesergett a vendéglátós anyuka, aki fiával együtt mesélt nekünk a kávézóban. „Biztos, hogy szükség van ilyen reklámplakátokra meg bódékra a Piacsoron? Ugyanaz történik velünk, mint Parajdon. Nem tudjuk, mi lesz velünk...” 

A Hungarikumok cikksorozat eddigi részei itt érhetők el:

1. rész: (déli harangszó) Három hétig tűrte a 800 fokot, csak utána kapott koronát

2. rész: (magyar agár) Hetvenöt év után ismét legális, de még mindig kérdéseket vet fel

3. rész (hungarikumételek) Minden magyar megőrül érte, de lehet, hogy az életét kockáztatja 

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)