Így lettek emberek az amerikai négerek

2013.02.04. 09:18

Látszik, hogy Steven Spielberg a Lincolnnal megint mérföldkövet szeretett volna csinálni, de a 12 Oscar-jelölés ellenére a filmje mégis már-már kamaradráma, ami csak olyan képet fest az Egyesült Államok 16. elnökéről, amivel a róla élő képet erősíti meg. A XIX. századi amerikai politika belső működésén keresztüli megközelítés egyszerre érdekes, de el is vesz a karakter és a történelmi helyzet komplexitásából.

Elég gyorsan kiderül, hogy a film nem egy átfogó életrajzi dráma: a cím annyiban félrevezető, hogy Spielberg merész húzással szinte minden jelenetet alárendel Lincoln eltökéltségének a rabszolga-felszabadítást elhozó 13. alkotmány kiegészítés elfogadására. A lekerekített felállásra a rendező visszafogottsága is ráerősít, bár még így is szentimentálisra sikerült, amikor egy felszabadított fekete katona fejből visszaidézi Lincolnnak az elnök gettysburgi beszédét, vagy hogy a fekete házvezetők is mind szinte a sírás határán beszélnek vele. Miközben a Schindler listájába, egy hozzá nagyon közel álló történetbe Spielberg annyi mindent belesűrített, hogy szinte befogadhatatlan, mégis nagyon erős lett, addig a Lincoln a hollywoodi produkciókhoz képest egy halálosan precíz HBO-tévéfilmre hajaz, időnként már talán egy olyan színdarabra emlékeztet, ami nem is akar túlmutatni magán.

Nem valószínű, hogy a filmben bemutatott elnök sokban különbözne az amerikai fejekben Lincolnról élő képtől. Daniel Day-Lewis nagyszerű alakításában maga Lincoln egy visszafogott, többnyire sötétben, árnyékban, dohos szobákban álldogáló, anekdotázó államférfi lett, aki a szomorú magánéletét is alárendelte a nagyobb jónak, azaz a rabszolga-felszabadításnak. A filmet Spielberg a nemrég megjelent Team Of Rivals: The Political Genius of Abraham Lincoln című könyv alapján készítette, és Lincolnt ügyesen úgy mutatta be humanista hősként, hogy a főszereplője végül is semmi olyat nem mondott, amiből kiderült volna, hogy tényleg teljes egyenjogúságot akar-e, csak az világos, hogy megveti a rabszolgatartást.

Az viszont már nem jelenik meg, hogy Lincoln több történész szerint a valóságban olyat is mondott, hogy „fizikai különbség van a fehér és a fekete faj között”, csak az, hogy részben ő is korlátozta a felszabadított feketék emancipációját. Egyesek szerint inkább lehetett populista politikus, mint emberi jogi harcos: az ötvenes években még a rabszolgaság új területekre való beengedését a szabad farmerek gazdasági fejlődési akadályának tekintette, és bár a rabszolgatartást tényleg erkölcstelennek tartotta, ellenezte a feketék és a fehérek közötti házasságot, és azt sem akarta, hogy a feketék esküdtek lehessenek.

A film viszont 1865 januárjában, négy évvel a polgárháború kezdete után veszi fel a fonalat, és csak azt a négy hetet öleli fel, amikor Lincoln és a kabinetje nem éppen a legtisztességesebb módszerekkel valahogy átverte a lényegében a háborúnak is véget vető törvényt. Még Lincoln pártjának, a republikánusok különböző frakcióinak összefogása sem volt egyszerű feladat, de számos demokrata átszavazására is szükség volt az alkotmány-kiegészítés elfogadtatásához. Ez rögtön fel is vet egy komoly kérdést, ami csak a radikális republikánusoknak okozott morális dilemmát: a törvény elfogadásához mindenféle trükkel és korrupcióval kellett megszerezni a kétharmadot.

A politikai vonalra koncentráló megközelítés egyszerre a film legnagyobb erénye, és hátránya is. Lincoln legnagyobb eredménye vitathatatlanul a rabszolga-felszabadítás volt, egy amerikai elnök öröksége pedig valóban a mérföldkőnek szánt törvényekben rejlik, ahogy a beiktatásán egyébként Lincoln Bibliájára is esküdő Barack Obama első ciklusából is az egészségügyi reformra fogunk emlékezni. Egy törvény háttéralkukra és árulásra épülő elfogadtatásából egy szép képet kapunk: Lincolnnak bizonyos kereteken belül szinte mindegy volt, hogyan, csak legyen meg az elegendő szavazat, és bár az ügy, amiért harcol, elvileg igaz és jó, mégis többször átveri a választóit, de még a közvetlen embereit is.

A képviselőházban játszódó részek egyébként a film csúcspontjai. Miközben európai szemmel a szimbolikus idézetek a levegőben lóghatnak  („Ez biztos nagyon híres beszéde, hogy mindenki így tudja” – hallatszott egy ponton a moziban ülők suttogása), addig nagyon érdekes lehet, hogy a XIX. századi Egyesült Államokban is annyira komolyan vették a szólásszabadságot, hogy a képviselők vitáin bevett dolog volt leférgezni a másikat, vagy a másik felakasztását emlegetni. A törvény megszavazása pedig különösen jól sikerült, még a végeredmény ismeretében is elég izgalmas jelenet lett.

Ugyanakkor Spielberg meg sem próbál nagyobb távlatokat nyitni egy történelmi filmben, az egész helyzetből, a világból is kizárólag annyit látunk, amennyit Lincoln és a kongresszusi képviselők a két szemükkel megtapasztalhattak. A szereplők gyakran emlegetik a közhangulatot és a sajtót is, amikből viszont szintén semmit sem látunk, legfeljebb a törvény elfogadásához vezető, nélkülözhetetlen mellékszálak kedvéért mozdulunk ki Washingtonból vagy egyáltalán az utcára a belső terekből. A film bizonyos szempontból annyira steril lett, hogy a háború alig jelenik meg, a feketék elnyomását pedig egyáltalán nem láthattuk (igaz, ezt Spielberg már körbejárta az Amistadban), csak demokrata és republikánus képviselők szájából hallhattunk róla a képviselőházban.

Hiába ennyire tudatos a visszafogottság – amit ráadásul még John Williams minden grandiózusságot és érzelmet nélkülöző zenéje is alátámaszt –, mégis hiányérzet maradhat a nézőben. Egy nagyon színes kor bonyolult, de emlékezetes eseményét bátrabban is be lehetett volna mutatni, így viszont néha az az érzésünk, hogy úgy viszonyult Spielberg az anyaghoz, mint a magyar kormány a Sacra Coronához.

A jeleneteit magabiztosan uraló Daniel Day-Lewis alakítását az összes teljesen egyszerű karakter közül csak a teljes egyenlőséget követelő, radikális republikánus erős embert, Thaddeus Stevenst játszó Tommy Lee Jones közelíti meg, a Lincoln feleségét alakító Sally Field viszont több jelenetben egyenesen idegesítő a színpadias túlzásaival. Spielberg a kisebb szerepekben is nagy neveket vonultat fel, de amíg James Spader egészen új oldalát mutathatja meg, addig a Lincoln nagyobbik fiát játszó Joseph Gordon-Lewittnak vagy a néhány percre feltűnő Jackie Earle Haley-nek nem sok tér nyílik.

Spielberg a Lincolnban sok szempontból az ellenkezőjét csinálta annak, amit szokott. Például egyáltalán nem látványos a film, a drámai csúcspontok pedig nem is annyira drámaiak. Viszont azzal, hogy elengedte, ahogy hátulról lelövik Lincolnt, helyette pedig egy ügyesen megoldott színházi blöfföt látunk, még azt is hajlandó volt elvállalni az amúgy megalomán rendező, hogy egy erős film helyett egy elnök maradjon meg a nézőben. Aki nem úgy maradt fenn, mint az elnök a polgárháborúban, vagy az első, akit agyonlőttek, hanem hogy ő szabadította fel a rabszolgákat. (7/10)

15%
4999 Ft
4250 Ft
15%
3899 Ft
3315 Ft