Megtaláltuk a magyar Oscar-jelölteket

Már megint lemaradtunk az Oscarról, a nyomorult filmakadémia nem jelölte Fliegauf Bence Csak a szél című filmjét a legjobb külföldi alkotások közé, bezzeg a nyugdíjas love story Amourt igen, ezzel is erősítve a tételt, miszerint Hollywoodban csak beszari nyugdíjasok szavaznak a kategóriákra. Mi azonban túljárunk az eszükön, és ráhúzzuk az Oscar alakú kaptafát a magyar filmgyártás remekeire, azaz megfeleltetjük az idei gála pár nevezettjét egy-egy magyar filmnek.

Lincoln, a Hídember

A legtöbb jelölést (12) kapó történelmi tabló történetét két bővített mondatban össze lehet foglalni. Ábrahám, aki rendes, és szereti az embereket, azon van, hogy nemzete felvilágosuljon és ne akarjon szíjat hastani embertársai bőréből, csak azért, mert azok kicsivel vagy sokkal sötétebbnek születtek. Ehhez segítségül hív pár, a magyar politikai életből riasztóan ismerősnek tűnő alakot, akik megfélemlítéssel, manipulációval és vesztegetéssel megszerzik neki a szavazatokat, majd egy drámainak szánt, de végtelenül unalmas szavazás után Lincolc Ábrahám a feketékből embert farag.

Ilyen nagyívű, sőt, már ha csak az ívet nézzük, akkor grandiózus filmet utoljára Bereményi Géza tett le az asztalra, igen, a Hídembert. A magyar történelem egyik karizmatikus alakját, gróf Széchenyi Istvánt bemutató filmje 140 percben, 7 millió dolláros (ma ez 1,5 milliárd forint) költségvetéssel festette fel a gróf életének negyven évét, amiben a fő motívum a Buda és Pest közti híd felhúzása volt.

Széchenyi ennek mindent alárendelt, ha kellett hízelgett, ha kellet keménykedett, a végén meg beleőrült abba, hogy kirobbant a forradalom. A két történelmi alak közötti párhuzam itt még nem ér véget, hiszen barkójuk és szakálluk is nagyjából ugyanolyan volt, ráadásul Lincoln kalapjához hasonlóan  Széchenyi huszármentéjét is előszeretettel cibálják magukra rockzenészek a mai napig. Hasonlósági faktor: 6.

Tenkes kapitánya az Argó-akcióban

Az Argó-akció egy eszement terv közepesen hiteles története, amiben egy önsajnálatba belefáradt ügynök, ahelyett, hogy elbiciklizne a Teheránban bujkáló amerikaiakkal Iránból Törökországba, inkább elkölt egy vagyont a CIA pénzéből egy nem létező filmre, amit nem létező stáb forgat egy nagyon is létező (és borzasztó) forgatókönyvből, majd kiutazik Teheránba, és eljátssza, hogy ő is a stáb tagja, a követségi alkalmazottakkal karöltve, akik megnéznek pár iráni helyszínt a forgatáshoz. Aztán jöhet a mentőakció, aminek részleteit nem lőjük le, de nagyjából ki lehet találni a végét.

Nos, ehhez hasonló filmünk ugyan nincs, mert magyar követségi alkalmazottakkal nem akartak példát statuálni soha, sehol, és az az (ál)film, amin teli szájjal röhögünk az Argó-akciót nézve, az nálunk simán meg is valósulna, tessék csak megnézni az elmúlt hatvan év termését, és most nem csak a Pirx pilóta kalandjaira gondolunk. Olyan viszont van, hogy egy eszement tervet kell végrehajtani másnak kiadva magunkat, például a Tenkes kapitányában, amiben Eke Máté nem egyszer bújt labanc gúnyába, hogy kiszabadítsa a többi kurucot a tömlöcből. Kézenfekvő lenne Árpa Attila Argo című filmjéhez hasonlítani Ben Affleck többszörös díjnyertes moziját, de a kettő közé csak a cím miatt lehet egyenlőségjelet tenni. Hasonlósági faktor: 3.

Django elszabadul a Szegénylegényekkel, Sobrival és Rózsa Sándorral

Quentin Tarantino a Django elszabadultban egy love storyba oltott bosszúfilmet forgatott, amiben a dialógusok megint elviszik a néha csak döcögő, és vágó után üvöltő történetet. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Django szar film, sőt, sírva lehet röhögni a jelenetek java részén, és elborzadni a Tarantinóra jellemzően a semmiből előtörő pusztító erőszakon és gejzírként feltörő véroszlopokon, hogy ilyen plasztikus, filmvilágos képpel éljünk. A csaját kereső, és ezért fejvadásznak álló Django alakja sajnos meglehetősen súlytalan lett Dr. Schultz mellett, nem csoda, hogy Jamie Foxx nem kapott jelölést a szerepért, míg Christopher Waltztól nehéz lesz elvenni az Oscart.

A magyar filmipar méltatlanul elhanyagolta a felszabadított és idegességében véres bosszút álló rabszolga motívumát, egy nyamvadt tévéepizódot sem leltünk (nemhogy filmet) amiben délceg szerecsenek keresnék telt ajkú csajaikat a kies Hortobágyon, de sebaj, mert van nekünk egy Szegénylegények című filmünk, amiben legalább annyi hosszú, céltalannak tűnő snitt van az Alföldről mint Tarantinónál az amerikai prériről.

A szerelmi szálat simán felfedezhetjük a Sobriban, Jóska betyár történetében, ami tévésorozat és filmverzióban is létezik ugye, és ha erőszak kell, akkor ott van Rózsa Sándor, aki a tévésorozatban közel nem volt akkora gyökér, mint az életben, de ha valaki képes volt gátlástalanul, a céljai elérése érdekében másokon átgázolni (szó szerint is), az ő volt. Hasonlóság faktor: 4.

Nyomorultak Valahol Európában

Az egyik legkínosabb műfaj a filmtörténetben a musical, mert ezekben olyan színészekkel énekeltetnek el mindenféle dolgot, akik egyrészt a hátuk közepére kívánják az összes, dialógust helyettesítő zenés betétet, másrészt nem nagyon tudják azokat úgy elénekelni, hogy az ember ne fogja a fejét erősen és sírdogáljon hozzá egyre.

A Nyomorultakban Anne Hathaway és Amanda Seyfried még el is ment egynek, sőt, előbbi egészen a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarig énekelte magát (mert afelől kétségünk ne legyen, hogy nem Sally Field modoros Lincolnnéja kapja a szobrot, hanem a dizájnerkosszal felturbózott Hathaway), de amikor Russel Crowe kinyitotta a száját, a nézőtéren szűkölni kezdtek a nyugdíjasok és a jegyszedők.

A mi filmtermésünkben akar musical bőven, rosszul éneklő színész is, de olyan amiben tulajdonképpen mindenki szív, nem sok, így kénytelenek voltunk a nyomorúságfaktorra és a rongyos jelmezekre koncentrálni, amit leginkább a Valahol Európában testesíti meg az ételt lopó árva gyerekekkel, akiket egy felnőtt vesz védőszárnyai alá, és (kvázi zenés betét alert!) elfütyülteti velük a Marseillaise-t, miközben egy várat restaurálnak. Már csak a hajóvontatók és a kurvák hiányoznak. Hasonlóság faktor: 5.

A bin Láden-hajsza Dögkeselyűi

Az idei Oscar-felhozatal második bosszúfilmje egy eltökélt, de végtelenül idegesítő nő története, aki az életét tette fel arra, hogy elfogja Oszama bin Ladent, az újkori amerikai történelem mumusát. Azt mondjuk nem értjük, hogy ehhez miért kell az agyára mennie mindenkinek, aki az útjába kerül, és miért nem képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani, de mindegy. A karaktert Jessica Chastain olyan átéléssel alakítja, hogy a film közepére nemcsak a CIA-igazgató, hanem mi is a hátunk közepére kívánjuk, abban a jelentben pedig, amiben filctollal firkálja a főnöke irodáját a többiekétől elválasztó üvegfalat, rendesen az agyára megy mindenkinek. A film úgy félórával hosszabb, mint kellene, de ennél több hibája nincs.

Mivel mi, magyarok viszonylag ritkán vadászunk arab terroristákra Pakisztánban, pontos analógiát ismét nehezen találunk, de ha csak a főszereplő szenvtelen eltökéltségéből indulunk ki, akkor máris pompás magyar karaktert találunk hozzá a Dögkeselyű diplomás taxisofőrje, Simon Józsefének képében, aki nem olyan barbár, hogy összefirkálja az őt meglopó öregasszonyok arcát egy piros filctollal, de mindent megtesz azért, hogy a tolvaj nénik elnyerjék méltó büntetésüket. Hasonlóságfaktor: 6