A Fehér Házban is drága az élet

2013.04.08. 13:27

A filmes keménység mértékegysége hivatalosan is az egy Chuck Norris, a tévésé pedig az egy Jack Bauer, ebben minden akciófilm-rajongó egyetért, pedig ha megnézik a Támadás a Fehér Ház ellen című igen szórakoztató, de egy pillanatig sem komolyan vehető filmet, akkor majd rájönnek, hogy az ellenségei fejébe rutinszerű rendszerességgel Rambó-tőrt merítő Gerard Butler csak egy hangyafasznyival marad le mögöttük.

A film semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint az utóbbi húsz év olyan akciófilmje, amiben az amerikai elnök végveszélybe kerül, a története viszont ha lehet, egy fokkal még a 24 című tévésorozatban ábrázolt, Fehér Ház elleni támadásnál is nagyobb marhaságnak tűnik. Az eredetileg Olypmus Has Fallen (Olimposz elesett) című Antonie Fuqua-film sztorija nagyjából annyi, hogy az elnök munkahelyét megtámadják, és az ország vezetőjét csak egy magányos hős mentheti meg - na, ez lesz Butler, a skót import akcióhős.

Miközben a föld alatti bunkerbe bezárt elnöktől és stábjától az ellen mindenféle Nagyon Titkos Kódokat akar megtudni, odakint a vezérkar hibát hibára halmaoz (micsoda meglepetés), elhangzik az ilyenkor kötelező "az USA nem tárgyal terroristákkal!" mondat is, és igen, egy tépett amerikai zászló is lezúg (lassított felvételben, naná) a kamera előtt, miközben a zenekar valami nagyon búskomor dallamot játszik, hogy érezzük: baj van, nagy baj.

Főszereplőnk egy fokkal kövérebb és lomhább, mint amilyennek a titkosszolgálat ügynökeit elképzeljük, és természetesen van neki múltja az elnökkel (ő volt a mellé kirendelt testőrség vezetője), de egy tragikus baleset miatt a nagyfőnök megorrolt rá, ezért nagy szomorúságában elkezdett zabálni, borostás lett az arca és már az öltönye sem fekete, mint a Titkosszolgálati egyenruhája volt, hanem kék, szóval lecsúszott, megkeseredett alak lett belőle. Amikor viszont az egykori munkaadót fenyegetés éri, akkor Butler megrázza magát, fog egy fegyvert és elkezdi osztani a halált a Fehér Házra támadó horda tagjai között.

Aki már látott olyan filmet, amiben az amerikai elnököt (Aaron Eckhart) túszul ejtik, az nagyjából a 15. percben be tudja lőni, hogyan alakul majd a sztori. Érthetetlen, mi vitte rá a hollywoodi karrierjét a Kiképzéssel kezdő Fuquát arra, hogy egy ilyen sablonos, a Die Hard alapfelállását a Fehér Házba helyező  filmet elvállaljon, amiben egy, azaz egy darab csavar nincs. Mindenki pontosan úgy viselkedik, ahogy azt elvárjuk tőle, az elnök hősiesen makacs, a főhős eszméletlen mennyiségű embert képes a lehető legváltozatosabb módszerekkel kinyírni, a főgonosz embertelenül kegyetlen, a kötelező kellékek (kisgyerek, aggódó feleség, stb.) pedig csak azért vannak filmben, mert a megvásárolt forgatókönyvsablonból valaki elfelejtette kivágni őket.

A legrosszabbul a mellékszereplők járnak: Angela Bassettnek van tán három mondata, az egyik az, hogy “yeah, megcsináltuk!”, a házelnököt alakító Morgan Freeman pedig elővette a Deep Impact című katasztrófafilm DVD-jét, és lemásolta az ott alakított figuráját, gondolom annyi pénzért, amennyit fizettek neki a nettó nyolc perces szerepért, ennyi járt. Jó, vannak erényei is a filmnek, az akciójelenetek nagy többsége jól sikerült, és van pár tényleg izgalmas pillanat is, de maga a támadás a Fehér Ház ellen annyira gagyi és ostoba, hogy onnantól kezdve nem lehet komolyan venni a filmet.

Ha viszont ezt elfogadjuk, és nem keresünk logikát vagy értelmet a történetben, csak élvezzük, ahogy Butler agyonver, megfojt, késsel koponyán szúr (kétszer) és agyonlő egy hadseregnyi gazembert, akkor kiválóan fogunk szórakozni, és ez máris több, mint amit egy átlagos akciófilmről elmondhatunk. Értékelés: 10/6.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!