Nem a film, hanem az eső. Nem is lenne ezzel semmi baj egy filmfesztivál esetében, csakhogy ez itt, a hatvanhatodik cannes-i nem túl szórakoztató kísérőrendezvények, vakító napfény és általános vidámság nélkül. Mert mi marad a világ legnagyobb filmfesztiváljából pazar időjárás és vidáman flangáló kirittyentett emberek nélkül: lehangoló jelentés a világfilm állapotjáról.
Jogos elvárás persze, hogy egy filmes újságíró élvezze az eseményt így is, hiszen neki a film a mindene, amihez nem kell körítés, de sajnos ez a fesztivál nem a pőre filmről szól. Cannes egy lélegeztetőgép, egy hatalmas szerkezet, ami minden erejével igyekszik életben tartani egy napjainkban nem túl izgalmas művészeti ágat. A vetített filmek 70 százaléka lehangoló, 30 százaléka nézhetetlen, csupán 10 százaléka hat az újszerűség és meglepetés erejével, és körülbelül 2 százaléka az a mű, amire később is büszkék leszünk és emlékezni fogunk. Mi, az emberiség. Miért kell mégis lélegeztetőgépre kapcsolni a filmet? Mert a film egy iparág, méghozzá egy hagyományos iparág, amibe az utóbbi bő száz évben sok időt és energiát fektettünk, és aminek sikerén sok-sok (és talán egyre több) ember megélhetése múlik.
Akkor tehát mi a bibi, miért panaszkodik az újságíró, ha már amúgy is lemondott a filmről? Egyrészt mert Belgiumból többek között éppen az eső elől szökött a Riviérára, másrészt pedig mert azt a két százaléknyi gyöngyöt (vagy stílusosan gyémántot) éppen szikrázó napfényben a legjobb megcsodálni. A cannes-i fesztivál ugyanis egy napelemes lélegeztetőgép, ami jó időben ezer százalékon pörgeti fel az ipart és annak minden szegmensét:
- a Vörös Szőnyegen vonuló sztárok a világ minden táján a film nagyszerűségét hirdetik,
- a vetítések, géptermek, kávézói teraszok és pr-ügynökségek között sasszézó ezernyi újságíró azt a képzetet kelti, hogy itt valóban valami nagyon fontos dolog történik,
- a filmpiacon nagy a nyüzsgés és minden szirszar gazdára talál,
- a tengerparti fogadásokon nagyban megy a kapcsolatépítés,
- a Croisette (a cannes-i korzó) pavilonjaiba kitelepedő nemzeti filmképviseletek délutáni koktélozásokkal próbálják népszerűsíteni országuk filmtermését és produkciós kapacitásaikat.
Nem nehéz kitalálni, hogy a több napja szakadó eső mellett ez a gép bizony tartalékgenerátorról fut, és egy-egy borzalmas film után nem legyinthet az ember, mondván, hogy felejtésképpen úgyis elnyúlhat a tengerparton vagy megnézheti Angelina új melleit. Ki kell mondani, hogy Cannes rossz időben kifejezetten élvezhetetlen, rosszabb, mintha a Frizbiben kitakarnák Hajdu Péter fejét, és ezzel megfosztanák a nézőket egy olyan teremtmény varázslatos mimikájának vizsgálatától, ami gátlástalanul és megállíthatatlanul hisz önmagában.