Büdös bevándorló lett Supermanből

2013.06.20. 08:38

Nincs kívül hordott piros alsónadrág, átöltözés a telefonfülkében, Clark Kent büdös és lepusztult. Superman nem egy megfoghatatlan erejű valami, hanem egyszerű bevándorló, csak épp nem Mexikóból, hanem a Kriptonról jött. Zack Snyder Acélembere becsülettel megtesz mindent, hogy felvarrja egy olyan karakter ráncait, akit már réges-régen ki kellett volna vágni az ablakon.

Harmincöt éves vagyok, minden nap járok dolgozni, fizetem a számláimat, van egy lakásom, mégis vigyorogva ülök a moziteremben, amikor Superman a földre rogyva felnéz, majd győzelemittasan elordítja magát. Üvöltenék vele én is, ehelyett csak boldogan kinézek a mellettem ülő Superman-pólós srácra, aki inkább a szintén Superman-pólós barátnőjével foglalkozik, de az én mámoromon ez mit se változtat. Újra gyereknek érzem magam, és teljesen elégedett vagyok azzal, amit az elmúlt két és fél órában kaptam.

Az Acélember nem több egy nyári popcornmozinál, minden komolykodása ellenére mégis jóval szerethetőbb, sokkal több szívvel készült, mint a Vasember 3, vagy a Sötétségben - Star Trek. Addig csiszolgatták, hogy tökéletesen megfeleljen annak a masszív képregény-fogyasztó közönségnek, akiket a Batman: Kezdődik!, vagy a Csodálatos Pókember is elvarázsolt. Lehet kötekedni azon, hogy mi szükség van félórás nonstop zúzásra két elpusztíthatatlan lény között, a földönkívüliek miért pont úgy néznek ki, mint az emberek, de akit az ilyesmi zavar, annak tényleg felesleges végigszenvednie az egészet.

Zack Snyder (Watchman – Őrzők, 300) valóságos csodát visz véghez a filmmel, Superman ugyanis még a képregény-rajongók körében sem kedvelt igazán. Hiába jelentik Batmannel együtt azt a két alapkaraktert, amelyre az összes többi képregényhőst felfűzték az elmúlt évtizedekben, a fekete köpenyes Denevérember mindig is sokkal izgalmasabb volt. Supermant hiába tűzdelték meg számtalan szimbolikával, és lett belőle egyfajta modern megváltó, ebben mintha a képregényírók többsége se hitt volna igazán. Egy bizonyos kor felett már nem vicces, hogy a bugyuta Clark Kent még a kibuggyanó mellű kolléganőivel sem tud mit kezdeni, Supermanként pedig hidegvérrel próbálja jobbá tenni az emberek életét.

Snydernak így keményen meg kellett dolgoznia, hogy érdekes filmet tudjon faragni egy üres, megkopott karakterből. Ehhez ugyanazt a receptet követi, mint Christopher Nolan a Batman: Kezdődik!-ben, eredettörténettel mutatja be a hős útkeresését, motivációját, közben pedig sokkal emberközelibbé, realistábbá formálja a mítoszt. Amíg a kis Bruce Wayne-t denevérekkel teli barlangban töri ki frász, Clark Kent gyerekként a felerősödött érzékeitől dilizik be majdnem. A halászhajón pakolászó, csehókban pincérkedő felnőtt Clark olyan büdösnek, lepusztultnak tűnik, mint amilyennek a Smallville-ben, vagy a korábbi Superman-filmekben egyszer sem láthattuk. Snyder annyira hűen követi a Batman: Kezdődik! dramaturgiáját, hogy szinte várjuk, mikor bukkan fel a még rongyosabban még szomorúbban baktató Christian Bale. (A párhuzam nem véletlen, Nolan producerként, íróként jegyzi a filmet.)

Minden legyen minél realisztikusabb – Snyder mindent ennek rendel alá, és kigyomlálja az összes olyan közhelyet, ami mindig is hálásosan ciki volt a Superman-sztorikban. Nincs kívül hordott piros alsónadrág, a ruha tényleg jól néz ki, és okkal olyan, amilyen. Nincs kosztüm az ing alatt, meg átöltözés a telefonfülkében. A Clark Kentes balfaszkodásokat is elhagyták, sőt majdnem az egész Clark Kent-álca is megy a kukába, csak a zárójelenetnél bicsaklik meg a film egy kicsit, amiért tényleg kár. A főhős a Bryan Singer Superman visszatérjétől eltérően már nem egy istenszerű lény, sokkal inkább egy másik bolygóról érkező bevándorló. Egy pusztuló civilizáció menekültjeként előbb be kell illeszkednie, majd a szülőbolygójáról érkező militáns Zod tábornok csapatával gyűlik meg a baja.

Henry Cavill (a Tudorok Charles Brandonja) fantasztikus Superman, brutális, visszafogott, amire épp szükség van, az jön belőle. A karakter megszokott naivságából csak egészen picit őriz meg, még az is jól áll neki, amikor elmagyarázza: egy istentelen erejű ember azért engedi megbilincselni magát, mert csak így tudja jelezni, hogy megadta magát. Amy Adams (Lois Lane) karaktere meglepően halvány, szinte csak mankónak szolgál (az egész Daily Planettel együtt), hogy az egyik jelenettől eljussanak a másikig, így háttérbe szorul a Lois-Clark románc is. A két apafigura közül az önfeláldozó melósként Kevin Costnernak sokkal hálásabb szerep jut, mint az akciófiguraszerű Russell Crowe-nak. Michael Shannon (Zod tábornok) viszont remekül adja a David Lynch Dűnéjéből szalasztott fasisztát, aki az első nagy ellenfél a Föld újdonsült hősének életében - Lex Luthor létezésére csak egy apró utalást kapunk.

A látványra sem lehet panaszunk, kezdve a Kripton bolygó zord, fémes világától az utolsó egy órát uraló felhőkarcoló-radírozó pusztításmaratonig. Ennek élvezetét jelentősen megkönnyíti, hogy közben végig Hans Zimmer elképesztő zenéje duruzsol, ami annyira erőteljes, hogy az ember úgy érezi, egy hatalmas pörölyt nyomtak a kezébe, hogy együtt zúzzon Supermannel és Zoddal.

A Sötét Lovag-trilógia színvonalát végül nem éri el az Acélember, de ez egyáltalán nem Snyder hibája, ő becsülettel aktualizálja, varrja fel a ráncait egy olyan karakternek, amit réges-régen ki kellett volna dobni az ablakon. Batmanben mindig is sokkal több lehetőség volt, ebből az alapanyagból viszont nehezen lehet többet kihozni. (8/10)

De mit érdemes olvasni?

Több ezer Superman-történet jelent meg mióta Joe Shuster és Jerry Siegel megalkotta a karaktert 1938-ben. Az irdatlan mennyiség miatt nehéz kiválasztani a legjobbakat, a népszerűség illetve a különböző hivatkozások (vagyis, hogy kik, hol, mit mondtak a képregényekről) alapján mégis megpróbálunk felállítani egy rangsort. (Az IGN című amerikai filmes, képregényes portál 25-es toplistáját itt találja.)

5-4. Alan Moore, a műfaj legnagyobb mestere a ’80-as években két Superman-sztorit is összerakott, hogy kicsit felrázza az addigra bepunnyadt, és számtalan idősík miatt szinte teljesen követhetetlenné vált képregényt. A Whatever Happened to the Man of Tomorrow? az Acélember utolsó története, mielőtt végleg eltűnne a Föld színéről. Sokkal erősebb a For the Man Who Has Everything, amelyben egy parazita kómába taszítja Supermant, álmában viszont minden vágyát valóra váltja. Superman csak kínok-kínjával szabadul, amit Moore arra használ, hogy az emberi természetnek olyan árnyalatait mutassa be a képregénykockákon, amire csak kevés író képes. Az Ember, akinek mindene megvolt címmel a képregény magyarul is megjelent 1995-ben.

3. A 2003-2004-ban kiadott Birthright egy eredettörténet, azt meséli el, hogy a kriptoni Kal-El hogyan válik a Föld legnagyobb hősévé. Mark Waid baromi jó író, figyel a részletekre, rengeteg olyan aprósággal tölti meg a képregényt, amitől Superman emberibb, érdekesebb lesz. A mostani mozifilm alkotói is részben erre az albumra támaszkodtak, nem is csoda, hiszen tökösebb, érdekesebb, mint John Byrne 1986-os eredettörténete, a Man of Steel. Utóbbi szintén megjelent magyarul: Superman 1-5, 1990-1991, Semic.

2. Az első Superman képregény, amelyet többször is képes voltam elolvasni, az a Secret Identity. Superman itt csak a képregények lapjain létezik, a tinédzser Clark Kentet így mindenki olcsó supermanes poénokkal ugratja. Csakhogy a kissrácnak mégis jelentkeznek valamilyen képességei, amit megpróbál eltitkolni. A képregény az ő kétségekkel teli életét követi végig, mekkora dilemmát jelent, hogy a barátnőjének elmondja a titkát, milyen az ugyancsak képességekkel rendelkező gyerekeihez való viszonya. A képregényt forgatva a hős problémai egyre inkább a szimbólumai lesznek a hétköznapi ember gondjainak. Kurt Busiek mondatait falja az ember, Stuart Immonen pasztellszerű képei csodaszépek.  

1. Grant Morrison All Star Supermanje egy igazi atombomba, elhomályosít mindent, amit korábban az Acélemberről írtak. A Supermant úgy rázza gatyába, hogy a képregény elcsépelt közhelyeiből egy teljesen új, varázslatos történtet gyúr össze. A képregény tele van nevetséges földönkívüli szörnyekkel, bugyuta lézerfegyverekkel, Morrison ezekkel azonban megvezeti az embert. A banális mondatokat rendszerint szürreális jelenetek követik, az álmodozó Lois Lane után például egy ronda vicsorgó száj foglalja el a képregény oldalát. Az inváziós szörnyek pedig arra koncentrálnak, hogy a McDonald’s felirat betűit hogyan rendezzék át. Az értelmetlennek tűnő képek sorozatából mégis lebilincselő történetek állnak össze, például amikor Clark kénytelen újra végignézni nevelőapja halálát, vagy amikor Lois kettesben van Supermannel, és közben attól retteg, hogy mi van, ha a furcsán viselkedő Acélember megerőszakolja. Morrison drogmámor hangulatú mondataira tökéletesen ráerősítenek Frank Quitely eltúlzott, karikatúraszerű rajzai, amelyek az érzelmek elképesztő skáláját vonultatják fel.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!