Szakadt gördeszkásként az Oscarig

Nem véletlenül került a Jackass, az MTV extrém valóságshowjának környékére Jonze, hiszen élete első munkáját egy extrémsportos magazinnál kapta fotósként. Adam Spiegel (mert ez az eredeti neve) rengeteget lógott a helyi bicikliboltban, ott adták neki a Spike becenevet kócos haja és szakadt ruhái miatt, és így kerülhetett a Freestylin' újsághoz.

Onnan hamar felvették a komolyabb szaklapokhoz, dolgozott a patinás Transworld Skateboardingnál vezető fotósként, majd olyan kultikus deszkás videókat készített, mint az 1991-es Video Days vagy a 2007-es Fully Flared. Előbbi sokak szerint minden idők legfontosabb gördeszkás videója, ami alapjaiban határozta meg a műfajt a következő évtizedekre.

A filmben szereplő öt deszkás közül az egyik egy bizonyos Jason Lee volt. Róla csak annyit érdemes tudni, hogy Video Days láttán Kevin Smith szerepet ajánlott neki a Shop-Show-ban, ami beindította a színészi karrierjét, a Kevin Smith filmeken túl a Nevem, Earl főszerepe miatt ismerhetik a legtöbben.

Jonze gördeszkázás közben vette fel a jeleneteket, az elsők között vágott a felvételek alá műfajtól szokatlan zenéket, mint John Coltrane vagy a Hüsker Dü. A későbbi sikerei ellenére sohasem szakadt el a gördeszkázástól, új kapcsolatait kihasználva készítette a kétezres években azt a Yeah Right!-ot, amelyben digitális technikával vágta ki a gördeszkát a sportolók alól. A filmbe még Owen Wilson is beugrott pár percre.

Az extrém sportos közeg tökéletes lehetőséget biztosított a kísérletezésre, talán ezért is lett a szakma egyik leginnovatívabb rendezője. Már a deszkás videói is azért voltak különlegesek, mert a trükkök mellett helyet kaptak az apró gegek, a személyes történetek és a szkeccsszerű jelenetek, amiket aztán a Jackassben tökéletesített. 

A deszkás videóktól egyenes út vezetett a videoklipekhez: itt elkezdhetett végre komolyabban foglalkozni a narratívával és a színészi játékkal is. A Sonic Youth kérte fel először, hogy dobjon össze valamit a 100% című számukhoz, történetesen ismét Jason Lee-vel a főszerepben. A klipben társrendezőként dolgozó Tamra Davis később hozzáment Mike D-hez a Beastie Boysból, Jonze pedig pillanatokon belül a '90-es évek New Yorkjában találta magát, amikor az MTV-nek hála kevés menőbb dolog létezett a videoklipeknél. Az első komolyabb áttörést 1994 hozta meg neki, olyanoknak forgatott, mint a Weezer, a Dinosaur Jr. és persze a Beastie Boys, vitán felül a Sabotage volt a legnagyobb dobása ebből az időszakból.

A Weezer Buddy Holly videója a legjobb példa arra, hogyan képes Jonze remek érzékkel visszanyúlni az előző korok képi és formai világához, tökéletes vintage hangulatot létrehozva. Jonze zsánerparódiái komoly műgonddal készültek és óriási hangsúlyt fektetett a koreográfiára. A későbbi alkotásaiban ez sokszor központi szerepet kapott, köszönhetően a tánc iránti rajongásának: Richard Koufey néven vezeti a Torrance Community Dance Groupot, amit mindenki ismer, csak nem biztos, hogy tud róla. Jonze és csapata szerepeltek ugyanis a Fatboy Slim Praise you című klipjében, ami minimum egy évtizeddel megelőzte a mára baromi irritálóvá váló flashmobozást. Igazság szerint minden szépen koreografált klip mögött valójában Spike Jonze áll: itt ez a Björk-videó, simán ide lehet sorolni a Chemical Brothers Eletktrobankjét is a talajtornász bemutatóval, legutóbbi munkája pedig az Arcade Fire Afterlife című számához készült a Youtube Music Awards keretében a nagyszerű Greta Gerwig főszereplésével. 

Nem kellett sokat várni az első nagyjátékfilmjére sem. A sokak által megfilmesíthetetlennek tartott Charlie Kaufman-forgatókönyvön alapuló A John Malkovich menettel kezdett 1999-ben (ebben az évben vette feleségül Sofia Coppolát, Francis Ford Coppola lányát akivel még a Sonic Youth klipforgatásán ismerkedett meg), a filmben egy iroda hét és feledik emeletén egy szekrény mögötti átjáró segítségével 15 percre be lehetett jutni John Malkovich tudatába. 

Három évvel később újabb Kaufman-könyvet adaptált Adaptáció címmel az adaptáció nehézségeiről. Mindkét film kifejezetten nehéz mű, bonyolult narratívával és formabontó koncepcióval, előbbiért Oscarra jelölték legjobb rendezőként, utóbbiért pedig az a Nicolas Cage kapott legjobb színészi jelölést, aki közismerten röhögés tárgya az úgynevezett interneten.

A két film között kezdte el fejleszteni Johnny Knoxville-lel és Jeff Tremaine-nel a Jackass-projektet. Extrém sportos múltjának köszönhetően azonnal meglátta a potenciált a műsorban, ezért producerként állt mögé, és ez máig a legtöbb bevételt hozó munkája, pedig még csak kamera mögé sem kellett állnia. De a Jackass még így is magán hordozza Jonze stílusjegyeit, az egészen meglepő blődségtől a kreatív kamerahasználaton át a szkeccsszerű struktúráig. Persze reklámok sem maradhattak ki, ezek közül kiemelkedik Adidasnak rendezett, ami egyes elemeiben már későbbi munkáinak előzetese.

A nagy meserajongó Jonze ezután fogott bele az első igazán grandiózus tervébe, a hét éven át készülő Ahol a vadak várnak-ba. Jonze fogott egy rövidke Maurice Sednak gyerekmesét és egy másfél órás filmet készített belőle, ami inkább szólt a felnőtteknek, mint a gyerekeknek, így aztán a stúdió kis híján új rendezőt keresett a helyére, amikor meglátta az első felvételeket. Magyarországon be sem merték mutatni ezt a filmet mozikban, csak DVD-n jelent meg. Sokak számára úgy tűnhetett, hogy Jonze a hét év tökölés miatt kicsit háttérbe vonult, pedig csak inkább kevésbé stresszes munkákat vállalt, kisfilmeket, dokumentumfilmeket és ismét visszatért a videoklipekhez, amik az MTV-ről szép lassan átszivárogtak a Youtube-ra.

Ezt kihasználva sokkal hosszabb zenés videókat készíthetett, rendes rövidfilmeket forgathatott az előadóknak amár ismert vintage-stílusban. Az Arcade Fire harmincperces disztopikus tinédzserdrámája, a Beastie Boys akciófigurás ökörködése vagy az LCD Soundsystem káoszba torkolló forgatása mind olyan megoldások, amik egyszerre hatnak frissnek és mégis korhűnek.

Teljesen váratlan helyeken tűnik fel színészként: az hagyján, hogy a saját filmjeiben cameózik, vagy a hangját kölcsönzi, de a magyarok nagy kedvencében, A Wall Street farkasában is feltűnik egy kicsi, de annál fontosabb szerepben: ő volt az a bajszos figura, aki orális szexet ajánlott Leonardo DiCapriónak, ha hoz egy kis pénzt a vállalkozásába. A véletlen hozta így: ugyanaz a nő válogatta A nő és A Wall Street farkasa szereplőit, Jonze-nak pedig volt kedve egy napot forgatni Scorsese-vel.

A nő ennek a nem egészen szokványos pályának a mostani állomása, ami a határvonalat jelentheti az indie rendezői státusz és a Hollywood következő nagy nevévé válás között. A romantikus sci-fit öt Oscarra jelölték, egyik oldalról a nem éppen szokványos szerelmi szál miatt dicsérve, a másikról a nem túl távoli jövő ötletes, egyben ijesztő ábrázolásáért, nem elfelejtkezve a csodálatos zenéről, amiért ezúttal is Karen O, a Yeah Yeah Yeahs zenekar frontembere felelt. 

Spike Jonze minden alkotása olyan, mintha jó pár lépéssel minden műfaj előtt haladna. A nagy kérdés csak az, hogy vajon Hollywood mit tud majd ezzel kezdeni. Mi annyit kérünk csak: szuperhősöket ne.