Ha minden férfi disznó, Antoine a disznók királya

Alexandre Castagnetti a Szerelem a felhők felett című vígjátékával kitűnőre vizsgázott a kritikusok körében. Nagyon régen nem voltam olyan sajtóvetítésen, ahol a dugig telt teremben az újságírók végigkacagtak volna egy filmet, és aztán könnyáztatta sminkkel, idült mosollyal a fejükön távoztak volna.

Pedig a Szerelem a felhők felett nem különösebben unikális munka, már ami a történetet illeti. Julie (Ludivine Sagnier) és Antoine (Nicolas Bedos) három évvel a szakításuk után egy New York-Párizs repülőúton találkoznak újra, méghozzá úgy, hogy egymás mellé szól a jegyük, és elülni sem tudnak máshová, mert a gép tele van. Mivel a szakítás nem volt éppen békés, a szitu meglehetősen kínos.

Julie éppen az esküvőjére indul Párizsba, Antoine pedig az egyéjszakás kalandból másnaposan és kialvatlanul egy állásinterjúra. Persze megpróbálnak belebújni a rántottás reggelibe, a pezsgős pohárba, a magazinokba, de a hatórás utat nem lehet ezzel kibekkelni, muszáj beszélgetniük. Főleg, hogy a szomszéd ülésen ülő idős házaspár kifejezetten kíváncsi a pikáns részletekre, és bele-beleszól a történetekbe.

Márpedig abban nincs hiány, hiszen a képzőművész Julie annak ellenére zúgott bele a nőcsábász Antoine-ba, hogy anyja egész életében arra nevelte, hogy minden férfi disznó - márpedig ha így van, akkor Antoine egyenesen a disznók királya. Nincs az a parti, ahonnan egyedül távozna, a folytatás pedig mindig ugyanaz: fel az Eiffel-torony tetejére, ahol az ott dolgozó havernak köszönhetően már bekészítve várja a párt a pezsgős vödör és a romantikus cédé, majd irány a taxi, és az ágy.

Az egyencicákkal ellentétben Julie-t azonban nem lehet ilyen egyszerűen levenni a lábáról, kikacagja az amorózót, és kezdetben mint egy biológus, mikroszkópon keresztül nézi tudományos vizsgálata tárgyat. Aztán persze szépen lassan ő is belegyalogol a csapdába, hogy néhány boldog, majd újabb néhány kínszenvedős hónap után fejvesztve meneküljön.

Ha mindez ezerszer látott klisének hangzik, megnyugodhat mindenki, tényleg az. A forgatókönyvírók azonban ebből a klisétengerből mégis rengeteg iróniával és humorral, na meg számtalan szerethető mellékszereplővel egy hihetetlenül vicces, és újszerű koktélt dobtak össze. Kemény munka lehetett, de talán pont ezért kellett belőlük hét(!).

A rendezőnek már csak egy életvidám és sugárzóan szép nőt, és egy idegesítően sármos férfit, na meg néhány gyönyörű helyszínt kellett találnia. És persze némi önkontrollt gyakorolnia, hogy a zseniális forgatókönyvből mégse legyen rózsaszín cukormázban úszó romantikus komédia. Sikerült, 9/10.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!