A villanyszerelőből lett világsztár

04
  • Ami nekünk nincs: egy munkáshős a komcsik ellen. Izgalmas rendszerváltásfilm Wałęsáról.
2014.03.24. 11:24
Egy munkáshős a munkáshatalom ellen: Lech Wałęsa mint a remény embere. A villanyszerelőből lett Nobel-békedíjas államelnök rendszerváltás után megkopott nimbuszát Andrzej Wajda talán utolsó filmjével még megpróbálta helyreállítani. A Walesa jó rendszerváltásfilm, bár véget ér ott, ahol ki kellene lépni a meséből. Kár, hogy nekünk még ilyenünk sem lesz, mert hasonló közös nemzeti történetünk sincs.

Fogtok ti még állásért könyörögni nekem

— veti oda a bajsza alól Wałęsa a rendőröknek a róla szóló életrajzi filmben, miközben a falfehér párttitkár az ellenzéki vezér bocsánatáért reszket, amiért asszisztál letartóztatásához. A Wałęsa – A remény emberének ez az 1982-es jelenete is mutatja, hogy a munkásvezér micsoda intézmény volt valamikor Lengyelországban. A rendszerváltás után az általa alapított Szolidaritás a társadalmi szolidaritáshoz hasonlóan hamar meggyengült, a rendszerváltás helyett a rendszerváltás elmaradásának mítosza lett népszerű Lengyelországban is. Andrzej Wajda filmje,  A remény embere feleleveníti az eredeti legendát, miközben a több szálon értelmezhető cselekménnyel, a Wałęsa hősiességét ellenpontozó családi háttér bemutatásával és a munkásvezér ellentmondásos karakterével azt szerencsésen lehozza a földre.

Az esendőségeivel együtt bemutatott Wałęsa egyszerre politikai hős és egyszerű melós, minden rendszerrel ösztönösen szembekerülő lázadó és szerethető, de családjával nem sokat törődő, hatgyerekes apa. Már csak a kor- és társadalomrajz miatt is folyamatosan cigiző bajszos patriarcha, akit természetes helytállása, zsigeri igazságkeresése és jó dumája kulcsfigurává tesz akkor, amikor helyzet van. És a gdański hajógyárban sztrájkhelyzet van 1980-ban, ahogy helyzet volt tíz évvel korábban, az áremelések elleni tiltakozások vérbe fojtása idején, majd '76-ban is. Nagyjából ez a húsz évet átfogó és nagyon jó lengyel politikai rockkal megzenésített film történelmi kerete. Az sem marad azért titokban, hogy Wałęsának mellékesen imponál a hírnév és a nemzetközi szintű ismertség, ami a munkásvezér lakótelepi lakásába viszi a riportot készítő olasz sztárújságírót, Oriana Fallacit is.

Ez az 1981-es interjú adja a film kerettörténetét. Hasonló alapszerkezetű volt Wajda két hasonló témájú filmklasszikusa is több mint harminc évvel ezelőtt. Az egyaránt cannes-i fődíjas Márványemberben és a Vasemberben ugyanígy interjús kutakodás során bontakozott ki visszamenőlegesen az alaptörténet a munkáshatalommal szembeforduló sztahanovista munkásról, illetve a tengermelléki hajógyáriakról. A Wałęsa-filmet most ezek folytatásaként, egy trilógia befejező darabjaként emlegetik, és tényleg vannak benne a megelőző művekre való utalások, most is szerepelnek például a filmben korabelinek látszó fekete-fehér felvételek, és a rezsim és a lázadás alapképlete is megegyezik.

A valódi Wałęsa egyébként személyesen is szerepelt az 1981-es Vasemberben, magát alakította, a gdański sztrájk szervezőjét. Wajda azután forgatta le akkori filmjét, hogy maga is elment a sztrájkolókhoz, nyilvánosan kiállt mellettük, és lenyűgözte őt, a Varsóban élő értelmiségit a munkások bátorsága. A rendező később azt mondta, Wałęsát különösen csodálta, főleg nyugalma és józan helyzetértékelése miatt.

A Vasember 1981-ben mítoszt teremtett, hozzájárult nemcsak a hajógyári munkások ismertségéhez, hanem az ellenállás lehetőségének felmutatásához is. része a Szolidaritás történetének, az országossá duzzadó szakszervezetnek, mely meg tudta őrizni jelentőségét a hadiállapot 1982-es bevezetése után is, a katolikus egyházzal együtt egy olyan nem hivatalos ellentársadalmat képezett Lengyelországban, ami a magyarnál nehezebb hétköznapok alatt is morális tartást és reményt adott sokaknak egészen a rendszerváltásig.

Sokan féltek attól, hogy az idős mester patetikus képet fest majd régi barátjáról, a hősről, akit szerinte méltatlanul feledett el az utókor. Szerencsére nem ez történt, Wajda filmjében Wałęsa távol áll attól, hogy szent legyen. A filmben több ironikus rész van, akkor is, ha ezek igazán jól csak lengyel közönség előtt szólnak. „Miért olvasnám el?” – kérdezi például a főszereplő a neki a II. János Pál beszédeit hozó paptól. – „Úgyis mindennel egyetértek, amit a pápa mond” – szögezi le egyszerű krédóját. A filmbéli Wałęsa amúgy is ironizál legendásnak tartott műveletlenségén: az öntudatos melós azt mondja az olasz riporternőnek, hogy majd a róla írt könyve lesz az első, amit elolvas életében. „Beképzeltnek tart?” – kérdezi a fotelben pöffeszkedve. Szó sincs róla – hangzik a megnyugtató válasz, de tudjuk, hogy a rendszerváltás után sokan éppen erről a tulajdonságáról ismerték az egykori Leszeket. A filmben Fallacival szemben időnként majdhogynem egy pojácát látunk, aki nem igazán akar ellenállni a kísértésnek, hogy szobrot faragjon saját magának.

A film ezzel együtt nem karikatúra, de a pátosztól is messze van. Wajda jobb filmjei sokkal mélyebbek annál, hogy szimplán heroizáljanak vagy sárba tiporjanak. Életművét áthatják a lengyel nemzeti kérdések, filmjei a közös, nemzeti mítoszok által élnek, miközben meg is kérdőjelezik azokat. Tulajdonképpen ezt teszi a Wałęsa-film is, de nem viszi végig a dolgot, ránk hagyja, hogy próbáljuk meg továbbgondolni a főhős sorsát. A moziból mindenesetre úgy tűnik, hogy a villanyszerelőből lett világsztár az igazi self-made man, a tökéletes working-class hero, aki ahogy építi, pont úgy rombolja is le saját mítoszát. Ehhez tudni kell, hogy nem sok olyan forradalom volt a világban, ahol a lengyelhez hasonló szövetség jött volna létre az intellektuelek és a prolik között, ami miatt az ellenállás valóban nemzeti lett. Az osztályok közötti szolidaritás azonban nem lehetett hosszú életű, 1990 után gyorsan megszűnt – igaz, annak törékenységét Wałęsa egy filmbéli kifakadása is elárulja: „Csak az intellektualistáktól és a parasztoktól óvjon meg minket az Úr!”

Wałęsa munkáskarakterével elbűvölte az értelmiséget, de ugyanez okozta rendszerváltás utáni bukását. Hiába ért látszólag révbe, szabadszájúsága miatt könnyen nevetségessé válhatott. A film egyik zárómondata alapján ez akár a régi kommunista állambiztonság bosszújával is magyarázható, de ezt Wajda nem ragozza tovább, A remény embere Wałęsa 1989-es kongresszusi beszédével ér véget. Kár, Wajda mélyebb történelmi műveihez akkor érhetett volna fel igazán ez a talán utolsó filmje, ha az új, rendszerváltás utáni közegben való átalakulásokat is megpróbálta volna ábrázolni. Enélkül a Wałęsa-film megmaradt egy ikonikus figuráról készült izgalmas politikai filmnek, de nem lett belőle egzisztenciális dráma. Újrarajzol egy legendát, egyáltalán nem ízléstelenül, és mi magyarok csak irigykedhetünk, amiért a lengyeleknek lehet egy ilyen, sokakat magával ragadó rendszerváltásmeséje, mint a tömeges ellenállás Szolidaritása.