Filmek tízmillió magyar hangmérnöknek

2014.04.07. 09:56

Rohadt unalmas, hogy az internetnek hála évente jönnek elő újabb és újabb teóriákkal, hogy akkor most mi is volt az első punkzenekar? Ramones? Velvet Underground? Iggy Pop és a Stooges? Na és az angolok? A perui Los Saicosról meg ne is beszéljünk. A Band Called Death dokumentumfilmet is azzal hirdették, hogy egy olyan punkzenekarról szól, ami már akkor punk volt, mielőtt a punk létezett volna. 

A Band Called Death Official Trailer 1 (2013) - Documentary HD

Feketeként rock and roll - Band Called Death

A Death nevű zenekart a detroiti Hackney testvérek alapították, Bobby, David és Dannis a '70-es évek legelején, de ezzel a felállással soha nem sikerült még csak egy rendes lemezszerződést sem összehozniuk. Aztán 2008 környékén pár lelkes lemezgyűjtőnek, bloggernek, és nem utolsó sorban a saját fiaiknak köszönhetően újra felfedezték világ első fekete punkzenekarát. Az ő történetüket dolgozza fel A Band Called Death, ami sokkal több, mint egy szokásos színtérdokumentáció Henry Rollins és Jello Biafra szakértésével.

A Hackney testvérek abban a nehéz helyzetben voltak, hogy feketeként rock and rollt akartak játszani Detroitban. A zeneipar azonban köszönte szépen, de tökéletesen megfelelt neki a már bejáratott, kevésbé rizikós Motown-előadók és Jimi Hendrix.

Motown

A legendás Motown kiadó volt az úttörője a fekete előadók lemezpiaci szerepeltetésének. Sikeresen hozta be a popzenei köztudatba a soult, funkot és rhythm and bluest keverő afroamerikai, nagy számban detroiti előadókat és zenekarokat, mint a Supremes, Funk Brothers, Martha and the Vandellas, Miracles vagy a Temptations. Ezek az előadók a konzervatívabb fehér közönség körében is népszerűek lettek, ezzel elindítva a fekete popzene térnyerését.

Így a dokumentumfilm első fele a Death folyamatos csalódásáról és a nagy áttörés elmaradásáról szólt. A filmben tökéletesen leírják mért volt előre elrendelve az együttes bukása.

  • mert feketék
  • mert feketék és rock and rollt játszanak
  • ráadásul túl gyorsan
  • közben Jézusról, Istenről és a hitről énekelnek
  • Halál névvel

David Hackney, az együttes vezetőjének halála miatt két testvére és a hozzátartozók mesélik el a zenekar történetét, amiről szép lassan kiderül, hogy valójában David Hackney zsenialitásáról szól. A Death mind zeneileg, mind koncepcióban megelőzte a korát: afróhajú feketék iszonyatosan gyors rock and rollt játszanak erős spirituális töltettel és gondosan kitalált képi világgal.

Hiába imádta őket a stúdió, egyszerűen senkinek nem kellettek egy kivétellel, aki ragaszkodott a névváltoztatáshoz. David Hackney ebben nem ment bele, hiszen az apjuk halála után Death-nek keresztelt testvéregyüttesnek már egészen komplex arculatot kreált, amitől nem akart megválni.

Végül más városba költöztek, új néven, új zenekarba kezdtek, de soha nem jött össze hármuknak az áttörés. Bobby és Dannis áttért a reggae-re, David pedig hazaköltözött Detroitba, alkoholista lett és végül tüdőrákban meghalt.

A családtagok és a két zenész testvér meg nem értett zseniként beszél Davidről, aki egyszerűen meghaladta a saját korát. A testvérek a reggae zenekar mellett családot alapítottak és kerestek egy rendes munkát, közben a gyerekeik is megtanultak zenélni. A dokumentumfilm közepén jön aztán az a rész, ami miatt sokkal több A Band Called Death, mint obskúrus zenekar ajnározása.

Death - Keep On Knocking

  

A mosolygós rasztákká öregedett testvérek néhol könnyek között nosztalgiáztak a múltról, de abban mind egyetértettek, hogy a kor még nem volt kész a Death-re. Ennek a megváltozásához egy ritka bakelit, egy lelkes blogger és a gyűjtői kincseket pörgető underground DJ-k kellettek. Az egyik még élő tag fiához eljutott a híre a Death nevű zenekarnak és az első hallgatás során vette észre, hogy ebben a vagány punkzenekarban a saját, békés, rasztahajú faterja énekel.

Ennyit ér

Index-ítélet: 9/10
IMDB: 7.5
Metacritic: 77%
Rotten Tomatoes: 94%

Az egész film csúcspontja, amikor a gyerekek magukból kikelve mesélnek arról, hogy a saját apjuk eddig ugyan mi a francért nem említette nekik, hogy annak idején a testvéreivel volt egy ennyire király punkbandájuk. Innentől a dolgok gyorsan eszkalálódtak, megkereste őket a kultikus Drag City kiadó, hogy kiadják 35 év után a lemezüket, a gyerekek tribute zenekart alapítottak, majd végül összeállt a Death, új, a két tag korábbi reggae együttesének gitárosával.

Death "Politicians In My Eyes" - SXSW Music 2010

Ez így a tipikus amerikai tündérmese, de maguk a szereplők annyira hatása alá kerülnek a saját történetüknek, hogy minden könnycsepp, minden érzelem abszolút hitelesnek tűnik. Henry Rollins (hiszen miért maradna ki ő vagy Jello Biafra, nemde?) fogalmazta meg tökéletesen.

Az ilyen történetek miatt érdemes még mindig elmenni a lemezboltba és addig turkálni, amíg nem találsz valami hasonló sztorit.

A másfél órás emocionális hullámvasút és a vitathatlanul állati király zene ellenére azért mindenképpen szemet szúrt az olyan detroiti/michigani együttesek megemlítésének hiánya, mint az MC5 és a Stooges. Mindkettő pár évvel korábban alakult a Death-nél, nagyjából hasonló zenét játszott, és ugyanúgy elmaradt számukra a nagy lemezpiaci áttörés.

Hasonlóan menő detroiti rockzenekarok

- MC5
- White Stripes
- Dirtbombs
- The Gories
- Von Bondies
- Electric Six
- Broadzilla

Talán nem is baj, hiszen utólag belegondolva ez inkább egy családi történet, aminek szerves része volt a zene. Hogyan szerette egymást feltétel nélkül három testvér a folyamatos elutasítottság és sikertelenség ellenére, majd valósították meg az álmukat saját a gyerekeik 35 évvel később.

Értem én, hogy a "már akkor punk volt, mielőtt a punkot punknak hívták volna" marketingszöveg remekül eladható a műfajra egyébként is fogékony milleniumi generáció számára, de fölösleges ezt túllihegni, mert egy-két év múlva majd megint előtúrnak valami elfeledett lemezt, mondjuk egy San Franciscó-i, kizárólag ázsiai bevándorlókból álló meleg rockcsapatról és akkor ők lesznek az első punkok. A Band Called Death egyszerűen egy szeretnivaló családi történet egy méltánytalanul alulértékelt zenekarról, ami három évtized után jutott el oda, ahová tinédzserként akartak.

Az életre is teljesen alkalmatlan - Mistaken For Stangers

A Mistaken For Strangers első ránézésre semmivel sem több, mint egy sima turnéfilm a világ legunalmasabb indie rock zenekaráról, a The Nationalről. Ez valószínűleg így is lett volna, ha az énekes nem hívja el a nála kilenc évvel fiatalabb, semmirekellő metálos öccsét, hogy dolgozzon a turnén roadként és közben forgasson egy filmet.

Mistaken For Strangers - Official Trailer #1

Tom Berningerről közben kiderül, hogy nem csak a filmezéshez nem ért, de úgy alapvetően az életre is teljesen alkalmatlan. A Mistaken For Strangers az ő filmjének története, amivel végül sokkal több lett, mint egy sima turnédokumentum.

A National sikerének történetét nehezen lehet izgalmasnak nevezni. 1999-es megalakulásuk óta szisztematikusan haladtak előre, mindig jókor voltak jó helyen, a 2000-es években ugyanúgy kedvencei maradtak az indie rockereknek, mint később a blogos sznobizmusra gerjedő hipsztereknek. Kimért, kissé modoros, öltönybe és nyakkendőbe bújtatott stadionrock, de azért semmiképpen sem hasonlítanám a Coldplayhez vagy a kései Kings of Leonhoz.

Ennyit ér

Index-ítélet: 8/10
IMDB: 7.5
Metacritic: 72%
Rotten Tomatoes: 90%
Port.hu: 0/10

A videó alapvetően a The National turnéjáról szól, valójában a frontember öccséről. Tom a kicsit kövérkés, zsíroshajú, infantilis metálfanatikus öccse az épp rocksztár státusz szélén álló Matt Berningernek. Az énekes magával viszi roadként a kisöcsit, aki hozza a kameráját, hogy leforgassa élete filmjét. Miről? Azt még ő sem tudja.

Ez adja a dokumentumfilm kiindulási pontját, hogy Tomnak fogalma sincs mit csinál. Az egész zenekarnak az idegeire megy, hülyeségeket kérdez tőlük, megissza a sörüket és elhagyja a fontos VIP-vendéglistát. Tom teljes használhatatlanságát minden jobban bemutatja az a jelenet, amikor bénázó kérdésekkel próbál interjúzni a bokarögzítőben üldögélő bátyjával, aki egyszer csak ki kell magából, miszerint az egy dolog, hogy még rendes kérdéseket sem képes összeírni, de az átkozott müzlis tejet mi a francért nem takarította el maga után tegnap este, ami miatt kiment az énekes bokája.

Ezek az interakciók adják el az egész filmet. A National tagjai baromi unalmasak, ezt Tom is észreveszi, amikor végre elér a doboshoz, hogy te vagy az egyetlen rock and roll arc itt. De ebből is csak laza iszogatás lesz, semmi drog, csajok, satöbbi. Azonban Tom annyira fölöslegessé és haszontalanná válik, hogy a saját bátyjának kell elmondania, hogy ki van rúgva.

Ekkor derül csak ki, hogy a Mistaken for Strangers valójában egy világ életében a bátyja árnyékában ragadt srácról szól, aki sohasem képes elérni azt, amit a szupersikeres testvére. Kicsit szomorú, de egyben tanulságos történet, ahogyan a rocksztár tesó próbálja terelgetni az öccse életét, aki viszont állandóan elszúr mindent.

Turnéfilmnek indult, de valójában egy nagyon mély lelki kitárulkozás lett az eredménye Tom Berninger filmjének, amiből két fontos dolog derült ki. Szar lehet híres ember öccsének lenni és a National még mindig egy baromi unalmas társaság.

Film tízmillió hangmérnöknek - Sound City

Dave Grohlról mindenki tudja, hogy a modern rocktörténet hiperaktív krónikása, aki már-már túl komolyan veszi a gitárzenét. A munkamániás dobos-gitáros lehet ugyanis az egyetlen, aki komolyan gondolhatta, hogy filmet forgat egy analóg hangkeverőről. Tényleg, a Sound City voltaképpen erről szól, hogy Grohl megvette a legendás Sound City Studios még legendásabb (összesen négy darab készült belőle) Neve 8028-as keverőjét, miután bezárt a hely, és eszébe jutott, hogy igazából ismer egy csomó sztorit a helyről, ami tök érdekes lehet a kamera előtt. Ennyi.

Sound City Official Trailer

Ennyit ér

Index zenebuzi ítélet: 9/10
Index nem zenebuzi ítélet: 5/10
IMDB: 7.8
Metacritic: 76%
Rotten Tomatoes: 100%
Port.hu: 9/10

Ez a Nirvana-dobos rendezői debütálása, de sokkal inkább egy drága rajongói film, amikor a környék kissé túlbuzgó rockmániás hülyegyerekét összezárják a kedvenc zenészeivel. Így a film igazából hasonlóan megszállott zenebuziknak szól, és a tízmillió hangmérnök Magyarországán ennek talán még piaca is van.

Persze, egy rakás legenda nosztalgiázik az állandóan mosolygó Grohl kérdéseire, de mivel egy hozzájuk hasonlóan elismert, alapvetően nagyon kedvelt szakmabeliről van szó, ezért a Trent Reznorhoz hasonló zenészek is sokkal felszabadultabban mesélnek. Az egyébként tényleg lenyűgöző, hogy hány kultikus lemezt vettek fel ebben a stúdióban, ezzel a ritka mixerrel.

  • Neil Young - After the Gold Rush
  • Cheap Trick - Heaven Tonight
  • Nirvana - Nevermind
  • Kyuss - Welcome to Sky Valley
  • Rage Against the Machine - Rage Against the Machine
  • Weezer - Pinkerton
  • Queens of the Stone Age - Rated R
  • Slipknot - Iowa
  • Kings of Leon - Youth & The Young Manhood
  • Arctic Monkeys - Suck It And See
  • Nine Inch Nails - With Teeth
  • A Perfect Circle - Mer de Noms

Grohlhoz hasonló zenebuziként én minden apró momentumát imádtam a Sound Citynek, de az elég egyértelmű, hogy ez a dokumentumfilm tényleg csak egy bizonyos réteg számára élvezhető. Tele van nagybetűs Szakmázással, technológiai megfejtésekkel és a nagy anekdotázás sem a rock and roll mindenki számára vonzó részéről szól (buli, pia, drogok, nők, balhé), hanem annak a munkafolyamatáról. Ezt csak alátámasztja, hogy a filmben szereplő zenészekkel még egy allstar lemezt is összeraktak a filmhez, de mindannyian tudjuk, hogy a szupergruppok csak papíron hangzanak jól, igazán emlékezetes dalokat azért nem nagyon írnak.

Azért mindenképpen kiemelném a megszólalók közül a legérdekesebbet, Rick Springfieldet. Ha le kéne tagadni valakit az egészen veretes névsorról, az biztosan ő lenne, de Grohl nagyon jó érzékkel kifejezetten sok időt adott neki a képernyőn. Cserébe látszik Springfielden, hogy imádja, amiért végre a '80-as évek után végre valaki nem csak röhög rajta.

Kicsit olyan, mintha Charlie Sheen és Hank Moody eltitkolt féltestvére lenne, amolyan egyslágeres csoda egy kissé ciki évtized, még cikibb időszakából. Elég csak ránézni, a tipikus kiöregedett Los Angeles-i rocksztár, aki annyira szétkereste magát a lemezpiac csúcsán, hogy a '90-es évektől már nem tudott mit kezdeni magával, miután a kutyát sem érdekelte a zenéje. Mindenkinél lelkesebben mesél az emlékeiről és a közös zenélést csak ő vette igazán komolyan.

Ezeket a részeket hiányoltam. Tudjuk, hogy Josh Homme király arc, Trent Reznor egy művész és a ProTools kinyírta az analóg keverést, de ennél a résznél a csajom már rég az Instagramját fogja pörgetni unalmában, sajnos. Az időbeni ugrálásoknál is érezhető, hogy azért Grohl sem tökéletes, még lenne mit tanulnia erről, a Dawson és haverokhoz hasonló bevezető címsorok miatt pedig őszintén elszomorodtam.

Részemről ez egy iszonyatosan erős rocktörténeti korkörkép, de kizárólag a műfaj iránt éreklődők számára élvezetes. Nekik viszont nagyon, hiszen ennyi meghatározó figurát egy helyen tényleg csak nagyon ritkán látni, és erre egyedül csak Dave Grohl képes.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!