Ahogyan a festőt elképzeljük, csak ő hamisít

4
2014.10.05. 08:34
A világ legnagyobb hamisítójáról készült film roppant szórakoztatóan mutatja be, egy német hippiből lett milliomos hogyan csinált bohócot az aukciós házakból és a művészeti világból.

Elsőre paradoxnak tűnhet, hogy német film és mégis vicces, pedig a Beltracchi – A hamisítás művészete tényleg nagyon szórakoztató az első pillanattól az utolsóig. Mondjuk jolly joker volt a második világháborút követő német történelem legnagyobb művészeti hamisítójáról dokumentumfilmet készíteni. Aki ráadásul olyan karakterként tűnik fel a filmben, mint A nagy Lebowski, csak éppen valódi. Hónalján lyukas rózsaszín ing, feje tetején a hetvenes évekből megmaradt – és azóta egyre ritkuló – hosszú haj, karvalyorr, kecskeszakáll, félmosoly és huncut tekintet. Kb. ahogy egy festőt elképzel az ember, csakhogy Beltracchi nem volt festő, nem is érdekelte a festészet „a maga szentségében”. Hamisító volt.

BELTRACCHI - THE ART OF FORGERY

Sejtette, hogy egyszer le fog bukni

A német közvélemény már a film bemutatója előtt kívülről fújta a Beltracchi-életrajzot: az egykori, nagy LSD-partikat sem megvető hippi a hetvenes évektől kezdve évtizedeken át festett ismert festők, mindenekelőtt Heinrich Campendonk, Max Ernst és Max Pechstein stílusában. Eleinte eltűnt eredeti példányok fotói után festett, és csak később kezdett ismert képekből kiindulva újakat alkotni. Bolhapiacokról és ószeresektől beszerzett értéktelen vásznakat használt, amikről ügyesen eltávolította a festéket. Régi keretekkel látta el képeit, a hátoldalra pedig kamu galériák matricáit ragasztotta. (Hamisítási technikáinak egy részét készségesen be is mutatja a filmben.)

Ő maga személyesen nem kereskedett képeivel, de ezt mások olyan jól csinálták, hogy festményei a legmenőbb aukciós házaknál keltek el, mint amilyen a Christie’s vagy a Sotheby's. Az ebből befolyó eurómilliókból persze futotta a luxusra, egyebek mellett egy dél-franciországi kastélyra, egy freiburgi medencés luxusházra és a szabad életre – ezeket persze most mind bukta, ahogy az a dokumentumfilmből kiderül.

De Beltracchi is végig sejtette, hogy egyszer le fog bukni. Vesztét végül egy "1914-es" Campendonk-hamisítványa  okozta, amely majdnem 3 millió euróért kelt el. Csakhogy hamar kiderült, hogy a hátoldalán lévő pecsét hamis, és ezzel megindult a lavina. Beltracchi előzetes letartóztatásba került, és 2011 októberében a kölni bíróság bűnszervezetben elkövetett üzletszerű csalás miatt hat év szabadságvesztésre ítélte - a felesége négy évet kapott, jelenleg mindketten börtönben ültek. A helyi törvényeknek megfelelően kijárhatnak dolgozni, ezért a filmben bőven vannak felvételek a Köln melletti műtermükből. A film egyébként ezért és azért is készülhetett el, mert a házaspár a 2011-es ítéletet követően még fél éven át szabadon mozoghatott.

A kamera követi Beltracchit a börtönben, a munkahelyén, a francia és a freiburgi birtokon, röviden megszólalnak az elmondásuk szerint évekig mit sem sejtő gyerekei és kellemes sűrűségben adagolja a bohém évtizedeket élő Beltracchi-család archív felvételeit is.

Senkinek sem érdeke, hogy egy képről kiderüljön, hogy hamis

Opportunista világszemlélethez kapcsolódó felülmúlhatatlan lazaság rajzolódik ki a főhősről már az első tíz percben. Épp csak egy pillanatra tűnődik el, hogy tulajdonképpen kár, hogy egy csomó múzeumban kint vannak a képei, de senki nem tudja róluk, hogy ő festette őket, aztán továbblép. A börtönlét talán megtörte? Egyáltalán nem. „A reménytelenség nem létező fogalom számára” – mondja róla a felesége. Nem is úgy néz ki: nehéz nem kedvelni az alapján, amilyen képet kap róla az ember. Ahogy telnek a percek, úgy nő a rokonszenv a bohém figura iránt, de még inkább a zavarba ejtő érzés, hogy miért is szimpatizálunk egy bűnözővel?

Nem segít a néző dilemmáin, amikor az egyik szakember kimondja, hogy az ilyen volumenű hamisításnál voltaképpen mindenki jól jár egészen addig a pontig, amíg ki nem derül az igazság. Jól jár a hamisító, hiszen keres egy halom pénzt (1), ünnepelhet a művészvilág, hogy elveszettnek hitt nagyszerű képek kerülnek elő (2). Jól járnak a műkincskereskedők (3) és jól járnak az aukciós házak (4), sőt, végeredményben a műgyűjtők (5) is, hiszen egy csodás kép kerül a birtokukba, ami akár eredeti is lehetne. E logika mentén a rendszer egyetlen szereplőjének sem igazán érdeke, hogy egy képről kiderüljön, hogy hamis.

Mindenki nevet

A rendező Arne Birkenstock a Beltracchikat védő egyik ügyvéd fia, ami miatt a filmet a kezdetektől fogva erősen kritizálta a német sajtó, és valóban, a film nem tárja fel a hamisítási botrányt minden elemét, és tényleg érezhetően elfogult. A megkárosítottakat például alig látunk, vagy ha igen, olyanok, mintha egy kabaréjelenetből léptek volna elő. Mondjuk épp hozzájuk köthető az egyik kedvenc jelenetem, melyben egy kőgazdag műgyűjtő házaspár sajnálkozik kacarászva azon, hogy az őket is átverte Beltracchi. Nevetnek, a közönség is nevet, akár egy bohózatban.

És hiába kritizálták hazájában, a Beltracchi – A hamisítás művészete idén megkapta a Német Filmdíj legjobb dokumentumfilmnek járó díját. Mi a Szemrevalón néztük meg a filmet, de ha valaki azt fontolgatná, hogy letölti a filmet, a Beltracchi-etika alapján lelkiismeret-furdalás nélkül megteheti. Arra kérdésre, hogy zavarná-e, ha hamisítanák immár saját névvel szignózott képeit, Beltracchi a filmben nevetve mondja, hogy ha valakinek, neki aztán nem lenne joga reklamálni.