Igazságot Juliette Binoche-nak!

Szegény Juliette Binoche-ra csúnyán, de jogosan kifakadtunk, amikor megnéztük a minden szempontból értékelhetetlen Apropó, szerelem című filmjét, úgyhogy úgy tisztességes, ha azt sem hallgatjuk el, hogy a héten bemutatott filmek közül egy másikban is meg lehet nézni a színésznőt, méghozzá egy igencsak nekivaló szerepben, a Sils Maria felhőiben. 

Azon, hogy nekivaló, valójában azt értem, hogy tulajdonképpen rá írták az egész filmet. Már korábban is dolgozott együtt Olivier Assayas rendezővel, úgyhogy kitalálták közösen, hogy csinálnak együtt valamit. Binoche hozta a figurát, azaz saját magát, Assayas meg írt köré  egy történetet egy korosodó, de még mindig jó formában lévő színésznőről, akit éppen azzal kísértenek meg, hogy játssza el az egyik fiatalkori sikerszerepének öreg változatát. Igen, a történet kísértetiesen emlékeztet a Térkép a csillagokhoz sztorijára, abban Julianne Moore a halott anyja egyik ikonikus szerepére utazott, de míg a Cronenberg-film inkább egy lázálom volt Hollywoodról, addig Assayast inkább a színészkedés, a szerepformálás, az átélés, és a nők időhöz fűződő viszonya érdekelte (ilyen értelemben inkább a Personával vagy a Premierrel rokonítható), és ripacskodás helyett egy finom film lett az eredménye. Cannes-t ez nem hatotta meg: mindkét filmet a versenyprogramban mutatták be tavaly tavasszal, Julianne Moore legjobb színésznő díjat kapott, a fesztivál utolsó napján vetített Sils Maria felhői szinte feledésbe is került.

Juliette Binoche tényleg saját magát alakítja, amenyiben egy befutott, európai értelemben vett filmsztár, elismert rendezőkkel dolgozott együtt, és volt pár hollywoodi kalandja is, sőt már hívják szuperhősös filmbe is. Mármint Juliette Binoche-t is, és a filmbéli Maria Enderst is. A nemezise pedig látszólag az a fiatal színésznő, azaz Chloe Grace Moretz, akit egykori, nagy áttörést meghozó szerepének újraértelmezésére kértek fel. A tökéletes ellentettje: fiatal híresség, lenézett kasszasikerekben játszik, és a botrányaival van tele az internet. Azt hihetnénk, hogy az ő nagy találkozásukról, harcukról fog szólni a film, miközben egymásmellé kerülve kiderül, nincs is valódi konfliktus köztük: két különböző színészsors találkozik, eludvariaskodnak egymással, ahogyan szükséges. 

Juliette Binoche-nak valójában annyira Kirsten Stewart a nemezise ebben a filmben, hogy a film egy pontján elgondolkodtam, hogy vajon létezik-e egyáltalán ez a szereplő, vagy valójában a Sils Maria egy jól álcázott kísértettörténet, amiben az érett nő a fiatalkori verziójával vitatkozik, de sehol máshol nem találtam erre utalást, úgyhogy ezt túlgondolkodtam. A Stewart által játszott Val egy tökéletes alattvaló, akarom mondani asszisztens, fiatal és mégis felnőtt, éretten gondolkodik a butaságokról is, így tökéletesen lehet rajta gyakorolni annak a darabnak a szövegét, ami történetesen arról szól, hogy egy fiatal asszisztens kicsinálja a főnökét. 

A Sils Mariát tavaly mutatták be Cannes-ban, és már akkor is mindenki nagyon dícsérte, hiszen az agyament Cronenberg-filmmel való összehasonlításból nagyon jól jött ki a film, de főleg Kristen Stewartot emelték ki, akiről már az Adventurelandnél lehetett sejteni, hogy több van benne, mint amit az Alkonyat-filmekből sejtünk. Teljesen felszabadult, természetes alakítást nyújt, nincs benne nyoma annak az erőltetett lazaságnak, amitől azért inkább mufurc maradt az Adventurelandben, és hideg-rideg lett az Útonban is.

A Sils Mariában olyanokról magyaráz, hogy kasszasikerben is lehet jól színészkedni, és nem feltétlenül üresfejű valaki attól, hogy fiatalon lett sztár, sőt a szemét is forgatja, amikor egy vérfarkasos filmbe invitálják a főnökét. Annyira eggyé vált a szereppel, hogy valószínűleg a saját ruháiban is játszik: kitaposott tornacipőben és trikókban nyomja végig, a tóban pedig egy férfialsóban fürdőzik - egy olyan filmben, amit részben a Chanel szponzorált. 

A Sils Maria is egy olyan insider film, ami a szórakoztatóipart (a filmeseket és a színházasokat) belülről akarja megmutatni, azzal különbséggel, hogy nem a nagy leleplezésekre hajt, mint az említett Cronenberg-film, hanem a művészi, előadói oldalra, hogyan küzd meg egy színész a szereppel, hogyan dolgozza fel, éli át és teszi magáévá a szöveget. Az erős lelkizések mellett szórakoztatóak azok a morzsák is, amikor a színésznő utasítja az asszisztensét, hogy szedjék le az X-Men stáblistájáról az imdb-n, mert mindenhol cikkeznek róla, pedig egy szimpla szerkesztői hibáról van szó. 

De ez is csak apró részlet az Assayastól megszokott nagyvonalúan kezelt és lazán vezetett történetben, amiben sok ember sokat pofázik mindenféle fontosnak vélt dologról, amivel azt hiszik kifordítják a sarkából a világot, és közben, mintegy véletlenül, szinte mellékesen, filmre vesznek egy tök ritka időjárási jelenséget is, amire egyébként a film címe, a Sils Maria felhői is utal. Már csak ezért is érdemes megnézni, rögtön Svájcba akarunk majd utazni.