Miről beszélek, amikor filmről beszélek?

2015.01.18. 19:58

Hollywoodi szatírákat sokféleképpen lehet csinálni, tavaly a színésznők gyötredelmes életét ismerhettük meg a Sils Maria felhőiből vagy a Térkép a csillagokhoz örületéből, most viszont egy mexikói rendező mutatja be nekünk, hogy milyen hülye keretek korlátoznak minket, és mennyivel több mindenről szól az élet, mint amit felfogni képesek vagyunk belőle. Ez obskúrusan hangzik, pedig a Alejandro Gonzalez Inarritu Birdmanje pont olyan könnyen értelmezhető film, mint amilyen néhány éve Darren Aronofsky Fekete hattyúja volt, csak nem egy sötét lehangoló dráma, hanem egy szórakoztató vígjáték, amin nagyon sokat lehet nevetni.  A sztori szerint egy lecsúszott színész kétségbeesetten készül egy színdarab bemutatójára a Broadwayen, a premier előtti napon természetesen minden elromlik, a főszereplő pedig teljesen becsavarodik. Csakhogy ezt az a Micheal Keaton játssza el, aki valóban elég mellőzött azóta, hogy 1989-ben és 1992-ben eljátszotta Tim Burton rendezésében a Batmant, akárcsak a filmbéli alteregója, aki még mindig egykori szuperhősfigurája, Birdman árnyékában él. 

A Birdman (mármint a film) végig ezekre az áthallásokra játszik rá, ahogyan a film története és a valóság is egymást tükrözi, úgy a filmbeli színdarabban játszott szerepek is gyakran összecsúsznak a szereplő életével. Az egyik korai, nagyon legszórakoztatóbb jelenetben Zach Galifianakis és Micheal Keaton hollywoodi nagyágyúkat sorolnak, akiket esetleg be lehet vonni a darabba. Woody Harrelson? Nem ér rá, mert Az éhezők viadalát forgatja. Michael Fassbender? Nem ér rá, mert az X-Men előzményfilmjének az előzményét forgatja. Jeremy Renner? Az ki is? Tudod a csávó a Bombák földjénből? De hát ő az egyik Bosszúálló! Martin Scorsese, George Clooney és Ryan Gosling is előkerül, de csak azért, hogy világos legyen: ez a film ugyan egy kitaláció, de akár igaz is lehetne. Pont ugyanúgy, ahogyan igazi lesz a merevedés abban az alkoholgőzös, szerelemről szóló darabban, amit éppen próbálnak. 

Mert igaz is: a Birdman ugyanis arról szól, hogy milyen merev struktúrák között éljük az életünket, hogy nem lehetünk egyszerre minden, mert szükségszerű választásaink korlátozzák az egész életünket. Ha egyszer szuperhőst játszottál, mindig szuperhős maradsz, nem jöhetsz csak úgy ide a Broadwayre, hogy megmutasd, hogy te igenis több vagy annál, mint amivel megbélyegeztek. Nem tudod magadat megmutatni, nem létezel. Hiába vagy képes óriási dolgokra, ha nincs egy olyan, nagyvilág (család, közélet, közönség, bármi) által értelmezhető címke, ami alatt megmutathatod magadat a világnak. Ettől szenved a főszereplő, ezzel kínozza az életét folyamatosan nyomasztó Birdman figura is. 

És bár Micheal Keaton vívódásáról szól a film, a háttérben minden szereplőnek ugyanúgy megvan a nyomora: Edward Norton élete leglazább alakításában nemcsak az alsónadrágját nem találja, hanem a helyét a saját életében, Naomi Watts sem vágyik semmi másra, csak hogy ott legyen, ahol voltak már előtte sokan mások is, Emma Stone pedig hiába próbálja előadni a nagypofájú kiscsajt, ő is csak attól fél, hogy senkinek sem számít az, hogy ő létezik. 

A Birdmanben egy Raymond Carver darabot próbálnak színpadra állítani: a Miről beszélek, amikor a szerelemről beszélek? című novella nagyjából annyiból áll, amit a filmben is látunk, két pár üldögél egy asztal körül és a szerelemről vitatkoznak. A főszereplőnk ebben a darabban nemcsak a főszerepet játssza, az írást és a rendezést is magára vállalta, sőt az összes pénzét beleölte az álomjelenet megvalósításába, annyira vágyik arra az elismerésre és a visszaigazolásra, amiről azt hiszi, csak a New York Times szinikritikusa adhat meg neki, és a zárlatban mégis valahonnan egészen máshonnan kap meg. 

A Birdmant sok szempontból tökéletes filmnek tartom, hibátlan egységet alkot benne minden: a színészvezetés, az operatőri munka, a zene, minden. Egyetlen ponton volt egy icipici rosszérzésem, és ez nyilván szakmai ártalom: a NYT kritikusának ábrázolásánál, akit egy gonosz és előítéletes vén szatyornak ábrázolnak. Ugyanakkor a film végre tökéletesen bemutatta azt a torz nézőpontot, amelyen keresztül az alkotók szemlélik az őket értékelőket, és azt az irracionális rettegést, amivel félünk minden visszajelzéstől. 

Ennyire szuper a Birdman

Index: 10/10
IMDb: 8,5
Port.hu: 8,4
Rotten tomatoes: 92%
Metacritic: 88%

.

Csodálatos film a Birdman, amit mindenkinek látnia kell. Éppen azért, mert képes újra megmutatni, hogy mi mindenre képes a film, a színház és úgy egyáltalán, az előadóművészet, az önkifejezés. Mármint a sztori szintjén is, és nézőként is megtapasztalhatjuk, mennyire magával ragadó lehet egy történet két órán keresztül úgy, hogy teljesen elfeledkezünk minden másról. Elindul a film első, egyébként roppant meghökkentő jelenete, és onnantól kezdve nincs kiszállás, csak szédülünk bele a Birdmanbe, a Carver-darabba, a New York-i utcákba és a színes paprikalámpákba. Ha valaki mégis elkalandozna a Birdman közben, van egy jó játékom a számára: számolja meg benne a vágásokat! Az operatőr ugyanaz az Emannuel Lubezki, aki a Gravitációban képeiért felelt, meg is kapta érte a maga Oscar-szobrát, ahogyan most is jelölték a Birdmanért. Szédítő élmény nagyvásznon nézni ezt a filmet, nem érdemes kihagyni és nem moziban nézni, pedig csak fullasztó folyosókon kanyarog ide-oda a kamera. Már csak a hangzás miatt sem: a folyamatosan rohangáló képek alatt egy idegőrlő, monoton, szívdobogásszerű dobszolót hallunk folyamatosan, a Whiplash után még egy film, ami végre igazságot szolgáltat a dobosoknak! 

Az Aranyglóbuszon végül nem a Birdman lett a legjobb vígjáték, a díjat odaítélő HFPA úgy látszik, nem akart fődíjat adni egy olyan filmnek, amelyben ilyen gonosznak és ennyire butának ábrázolják az újságírókat és a kritikusokat, noha a befejezésben azért némi igazságot is szolgáltatnak nekik. A Birdmant végül 9 Oscar-díjra jelölték, a legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb film, legjobb színész, legjobb férfi és női mellékszereplő legjobb operatőr kategóriákban, és mindkét hangos szekcióban (hangvágás és hangkeverés) is komoly esélyekkel indul a film, még ha ökölharcot is kell vívnia majd a Grand Budapest Hotellel és a Sráckorral. 

A Birdman bemutatójáról itt írtunk Velencében, az első kritikák már akkor megvesztek a dilis Michael Keatonért, ezeket pedig ebben a cikkben szedtük össze