Semmi jó nem sül ki abból, ha izmos férfiak ölelkeznek

2015.01.31. 15:57

Mark Schultz egy gorilla. Amikor először látjuk a Foxcatcherben, egyedül birkózik egy edzőbabával egy üres teremben. Amikor odamegy hozzá a bátyja, Dave, akkor egy szót sem szól hozzá. Amikor hazamegy, akkor csendben leül az asztalhoz és megeszi az instant levest egy műanyag dobozból. Amikor elmegy egy iskolába inspirációs beszédet tartani, akkor úgy buknak ki a mondatok a szájából, mint egy iszapcsuszamlás. 

A fülei karfiolok, a járása olyan, mintha mindig két gerendát vinne a vállán, az ajkai mindig nyitva. Egy dolog élteti, hogy pár évvel korábban olimpiai érmet nyert. Testvérének családja van, Dave okos, művelt, befolyásos emberekkel tárgyal és sajnálja a testvérét. Aki valószínűleg egészen a haláláig egy amerikai kisvárosban ingázna a lakása és az edzőterem között.

Aztán egy nap kap egy telefont John Du Ponttól, hogy nagyon szeretné vendégül látni a birtokán. Persze, hogy Mark elfogadja. John Du Pont, a Du Pont-család örököse először egy bohókás milliomosnak tűnik, aki valami értelmesbe szeretné beleölni a pénzét, méghozzá abba, hogy az ő birkózócsapata jusson ki a következő olimpiára. Du Pont furcsának tűnik, de ártalmatlannak, a szándékát folyamatosan semmitmondó, de patrióta motivációs beszédekkel erősíti meg. Azt akarja, hogy az Egyesült Államok újra nagy legyen. Hogy újra visszatérjenek az erkölcsök. Hogy az emberek tisztességesek legyenek. Hogy miért szeretné mindezt egy válogatott birkózócsapattal elérni, azt Mark nem kérdőjelezi meg. Látszik az arcán, hogy értékeli, valaki végre őt, és csak őt akarja, és nem a karizmatikusabb bátyját. Elfogadja Du Pont ajánlatát és ezzel elkezdődik a fullasztó, fojtogató és néha lenyűgöző Foxcatcher története.

Mark, Dave és Du Pont is valós személyen alapul, mindegyikük létezett, bár ma már nem mindegyikük él. Ez a cikk azoknak szól, akik nem tudják, hogyan végződik a történet, úgyhogy nem is fogom elmondani.

A Foxcatcher Bennet Miller harmadik filmje a Capote és a Pénzcsináló után, három film után pedig biztosan ki lehet mondani, hogy vonzódik azokhoz a valós történetekhez, amikkel sokkal nagyobb összefüggésekre lehet rámutatni. A Pénzcsináló alapjaiban arról szólt, hogyan próbál egy tulajdonos összerakni egy olyan baseball-csapatot, aminek a tagjai mellett a személyes megítélés mellett a statisztikák szólnak, de emellett beszélt arról a világról is, amiből eltűnnek az emberi kapcsolatok és csak a kőkemény adatok maradnak. A Foxcatcher sem egy bomlott elméjű milliomosról szól, aki passzióból akar olimpiai bajnok birkózókat edzeni a kertje végében, hanem egy olyan emberről, aki a hazafiasságával leplezi az őrült ötleteit. Van egy beállítás, amiben Du Pont az asztalánál ül és kifele néz az ablakon. Mögötte egy hatalmas, bekeretezett amerikai zászló a falon. Miller nem dörgöli az arcunkat bele, a snitt nem tart sokáig, de aki érti, az érti. Ez nem csak amerikaiakról szól, hanem Amerikáról.

Foxcatcher online 16

Foxcatcher

Index: 8/10

IMDB: 7,3

Port.hu: 6,6

Metacritic: 81/100

Rottentomatoes: 87%

A Foxcatcherben minden annyira hiteles a ruháktól, a díszletektől, a fényektől a színészi játékig, hogy nehéz megszokni Steve Carellt John Du Pont szerepében. Nem azért, mert rosszul játszana, csak pont sikerült annyira eltúlozni a maszkját, megnagyobbítani az orrát, feljebb tolni a fogait, öregíteni a bőrét, hogy néha inkább egy gonosz karikatúrának tűnik, mint egy igazi, létező figurának. Az igazi Du Pont egyáltalán nem így nézett ki, Carell változatában olyan, mintha az eredeti emberre ráeresztettek volna egy grafikust, hogy ebből kellene kiindulni, de legyen még ilyenebb. Néha kifejezetten zavaró az otromba műorra, de szerencsére Carell a néha határozott, néha nyegle testbeszédével és a zihálás és sóhajtozás közé belőtt hangsúlyozásával nem csak egy viccet csinál a karakteréből.

Ahogy nem vicc Channing Tatum sem a buta sportolóként. Tatumról már eddig is kiderült, hogy remek színész és nem csak egy táncoló hústorony, sőt, volt, hogy ezt egy filmben volt képes bizonyítani (Magic Mike), itt viszont kifejezetten fantasztikus Mark Schultzként. A fizikuma, az arca, a dühkitörései és naiv, mindent elfogadó bólogatásai mind tökéletesek. Hasonlóan remek Mark Ruffalo is a testvéreként, Dave-ként, ahogy próbál megbírkózni a gondolattal, hogy az öccse önszántából képes volt behódolni egy őrültnek.

Mert John Du Pont őrült és a Foxcatcher alatt egy pillanatig sem tudjuk meg, hogy igazán mit akar. Vajon meleg és közel akarja magához csalogatni Markot? Vagy csak azért köti az ebet a karóhoz és ragaszkodik a bírkózáshoz, hogy ezzel bemutasson a versenylovakat tartó, akaratos anyjának? Tényleg csak egy sportrajongó? Edzőként hirdeti magát, de ért egyáltalán bármit a sporthoz? Mi viszi előre John Du Pontot? Nem tudjuk meg, mert a film végig Markkal foglalkozik. Őt pedig John Du Pont viszi előre, egészen addig, amíg már nem hajlandó a csicskája lenni.

A Foxcatcher fullasztó film, ezt már írtam, néha olyan, mintha a moziteremből kivonták volna az oxigént és kapkodni kellene a levegőért. Csendes film, nincsenek benne hangos pillanatok, ordítóversenyek, dicsőséges nagymonológok. Néha lenyűgöző film, mert a szereplői mindent beleadtak – Tatum és Ruffalo hónapokig bírkózott, a közös sportjeleneteik olyanok a beavatatlan szemnek, mintha tényleg élsportolókat látnánk és nem olyan embereket, akik amúgy szuperhősfilmekben játszanak. Van valami hipnotikus abban a csendben, amikor Foxcatcher szereplői egymásnak feszülnek a birkózószőnyegen, próbálnak egymás háta mögé kerülni, a fejüket lenyomni, a karukat elkapni, a lábukat ledönteni. Aztán valahol a háttérben feltűnik egy John Du Pont és az egész sokkal bonyolultabb lesz.