Három filmmel érkezett James Franco az egészen szombatig tartó Berlinaléra: játszott brit ficsúrt, aki elcsábítja Nicole Kidmant, meleg aktivistát, aki inkább megtér, hogy megszabaduljon a homoszexualitásától, és egy írót, aki véletlenül elüt egy gyereket. A három filmben háromféleképpen is játszott, ennek megfelelően volt röhejes, ütnivaló vagy meggyőző az alakítása.
- Queen of the desert: szerencsére csak a film első órájában szerepel, amikor a szuperművelt, ám unatkozó Getrude Bellt (Nicole Kidman) Teheránba küldik a szülei, hogy világot lásson. Mármint a teheráni angol nagykövetségre, ahol az egyik titkárnak (James Franco) konkrétan az a feladata, hogy szórakoztassa a nagykövet finnyás unokahúgát. Úgyhogy James Franco lóra pattan, és Nicole Kidmannel együtt kivágtatnak a sivatagba, ahol fárszi verseket olvasnak, madárcsicsergést hallgatnak, sőt, első csókjukat egy falatozó dögkeselyű jelenlétében váltják.
Szóval nehéz visszatartani a nevetést James Franco alakítása láttán: az még csak hagyján, hogy a brit akcentus nagyjából egy mondat erejéig ment neki, az igazán nagy baj az, hogy teljesen komolyanvehetetlenül hozza ezt a figurát, egy alapvetően komolynak szánt filmben, így paródiát csinál abból a szerelmi szálból, amelynek hatására a főszereplő a sivatagba száműzi magát. Franco egyetlen mentsége, hogy amíg szerepel, legalább egy kicsit is élvezhető és szórakoztató a film, utána már csak Robert Pattinson terítős fejére lehet számítani, hogy egy kis vidámságot csempésszen ebbe az egyébként elég lapos Werner Herzog-rendezésbe. (Pattinson azért a Corbijn-féle Life-filmmel szépítette a lesújtónak induló Berlinálés egyenlegét.)
- I am Michael: Franco ismét egy valós figurát formál meg, azt a Michael Glatze nevű meleg aktivistát, akiről egy egész New York Times cikk készült, ugyanis elég érdekes pályáját járt be. A vallás hatására kijelentette, többé nem meleg, sőt végül lelkészként kezdett dolgozni, és egy nőt is feleségül vett. A sztori nagy vonalakban emlékeztethet a rossz emlékű magyar Coming outra, amely az alkotók minden jó szándéka ellenére egy nagyon káros vígjáték lett a témában, a fontos kérdések ügyes megkerülésével. Ezzel szemben az I am Michael nem aprózza el: Gus van Sant volt a producer és Justin Kelly, a Milk vágóasszisztense a rendező, és tényleg nagyszerűen bemutatják azt a vívódást, amin ez a férfi keresztülment, amikor meghozta ezt a rohadt nehéz döntést, ami az egész életére, a szeretteire és az általa képviselt szubkultúrára is nagyon komoly hatással volt. És meglepetés: James Franco elképesztően jól játssza ezt az egyáltalán nem szimpatikus szerepet. Míg a sivatagban nevetségesek voltak a grimaszai és a szájába adott butaságok, itt hitelesen mutatja be a dilemmákat, és azt a sok gyötrődést, amelyen keresztül eljutott a döntéséhez. A végére sikerül elérnie a filmnek azt is, hogy nem, nem lesz szimpatikus ez a Michael egyáltalán, de tökéletesen megérthetjük őt a filmből, ahogyan azt is, hogy tényleg nincsenek egzakt, pontosan leírható kategóriák, amikbe csak úgy csomagolhatjuk az embereket, hogy meleg, hetero, homofób vagy katolikus, hiszen ő sem tud mást mondani magáról, csak annyit, hogy ő Michael.
- Everything will be fine: Sajnos ekkor elhittem, hogy Franco felemelkedő ágban van, néha ugyan nem találja a szerepet, de ha igen, akkor azért rendesen oda tudja rakni magát. Ehhez képest jött a Berlinálés ámokfutását lezáró a Wim Wenders-film, amiben egy olyan írót alakít, aki nem nagyon halad az írással, pedig a koncentráció érdekében egy befagyott tavon lakik néhány halásszal. Az alkotói válság egészen addig tart, amíg véletlenül el nem gázol egy gyereket, a baleset óriási hatással lesz az egész életére, végre írni kezd, könyvei sikeresek lesznek, sőt egy körhintás balesetnél sem esik pánikba, hideg fejjel képes segítséget nyújtani. Nincsenek érzései, amit abból a jelenetből is látunk, amiben szomorúan néz maga elé egy kanapén, vagy bánatosan olvas egy konyhaasztalnál. Három dimenzióban! Wim Wenders ugyanis a Pina Bausch-film óta rajta maradt a 3D-n, de hogy minek, az nem derült ki. Az Everythingben csak annyi történik, hogy az ízléstelenül rikítóra színezett képeket három dimenzióban mutatják, és közben szól a szomorú zene. A Komfortos mennyország találkozik a Csodás álmok jönnekkel, de még ezt a giccset is meg lehetne bocsátani, ha a rettenetes színészek nem csapnák agyon az egészet. Franco mentségére legyen mondva, hogy bőven nem ő a legrosszabb, ha rangsorolnom kéne, akkor egyértelműen Rachel McAdams a leggyengébb láncszem, utána jön a francia akcentussal támadó Marie-Jossée Cloze, és csak ekkor következik James Franco, aki olyan arcokat vág, mintha a This is the end forgatásáról keveredett volna a gyászmunkáról szóló film forgatására. És a legnagyobb baj, hogy ezen már nevetni sem lehet, csak bosszankodni a filmre pazarolt időn.
Mintha az lenne, hogy ezek a megfáradt kultrendezők (mint Herczog és Wenders) abban reménykednének, hogy az überlaza Franco lesz az, aki visszaadja az elveszettnek hitt kúlfaktorukat, és a magát reneszánsz emberként pozícionáló Franco (a színészkedés mellett ír és rendez is) pedig szívesen veti bele magát bármilyen kísérleti projektbe, legyen szó arról, hogy a barátaival kell hülyéskedni vagy szomorúan kell nézni egy nagy európai rendező visszatérésében. Én még nem tettem le róla, mert most is megmutatta, hogy tud ő ám színészkedni is, ha akar és sikerül egy rendezőt is találnia magának, de az biztos, hogy az ikonná váláshoz egy Marlon Brandós trikónál többet kell felmutatnia.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Az HBO kiszemelte a készülő Harry Potter-sorozat Perselus Pitonját
Rovataink a Facebookon