Szűz szemmel: A tizedes meg a többiek

Életem harmincegy évét nem egy kő alatt töltöttem, hanem olyan különböző háztartásokban, ahol mindig volt karnyújtásnyira egy tévé, szóval nem igazán értem, hogyan sikerült kikerülnöm A tizedes meg a többieket, úgy, hogy például akaratom ellenére is többször sikerült végignézni Az aranyembert, A kőszívű ember fiait és a Fekete várost.

De A tizedes meg a többieket még sosem láttam. Eddig.

Pedig pont most volt ötvenéves a film.

Ezek közül egyiknek sem akkora a renoméja, mint Keleti Márton világháborús vígjátékának. És ha végignézzük a magyar filmtörténetet, igazából kevés olyan film van, amit a mai napig idéznek az emberek, amit rendszeresen ad a tévé, amit elismernek a korabeli és a kortárs kritikusok, és mondjuk tényleg jó, mármint úgy jó, hogy le lehet elé ülni, és bármikor végig lehet nézni. A Szindbád zsenialitását nehéz elvitatni, de nem dönti be az esti műsorsávot sehol, Jancsó-filmekhez már senkinek sincsen türelme a kétezres években, de a Liliomfi, a Mágnás Miska és A tizedes meg a többiek sikere töretlen. Nehéz megmagyarázni, hogy miért, már azon kívül, hogy az érdemeit soroljuk.

Picit halkabban!

Ott van például Sinkovits Imre, akivel a film elején úgy találkozunk, hogy két front között száguld a motorjával, és a végén szinte röhögve érkezik meg a magyar katonák közé.

Hirtelen nem is tudok jobb bemutatkozást hősre magyar filmből, mint amikor áttör a frontvonalon a motorral, és Keleti Márton kimerevíti az arcát, hogy azon fusson a stáblista. Azt is el tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehetett megtalálni a mára már klasszikusnak számító motorgúnyáját, hogy legyen egy olyan jelmeze, amivel beleillik a korba és a karakterbe, de nem lehet egyértelműen megmondani róla, hogy melyik táborhoz is tartozik.

A közcímben elhangzó mondatot Darvas Iván mondja nem sokkal azután, hogy a tizedes átveszi az uralmat a kastély felett, és teljesen megértem. Ekkoriban még nem volt a csúcson a hangrögzítés a magyar filmekben, nem voltak olyan hangmesterek, akik utómunkában kiegyenlítették volna a hangszinteket, úgyhogy a tizedes minden egyes megszólalása olyan, mint amikor egy részeg  elindul az utca végéről, a közepén lendületet vesz, és amikor odaér az ember füléhez, akkor teljes hangerőből beleordít. Ha vissza kellene vezetni, hogy vajon honnan ered ez a Csuja Imre-féle karakter, aki mindent, de tényleg mindent bődületes hangerővel közöl, akkor valószínűleg erre a filmre mutogatnék. A tizedes meg a többiek első felében a tizedes maga elég vagány, de szinte kibírhatatlan: amikor Darvas rászól, hogy nem lehetne-e picit halkabban, Sinkovits meg visszaordít, hogy „Igenis!”, akkor kicsit úgy éreztem, hogy ezen a filmen jobban fogott az idő, mint kellene.

Az sem segít ezen, hogy a film első fele olyan, mint egy Kabos-film a harmincas évekből, mert nem tét van benne, hanem sok kalamajka, a Tell Vilmos-nyitányra kell átöltözniük a katonáknak a kastély gardróbjában, közben Major Tamás a procc komornyikként megvetően figyel, mikor hol ez, hol az a figura tesz úgy, mintha ő lenne a ház ura, az a legharsányabb komédia, amit el lehetne képzelni. 

Apropó, feltűnt már mindenkinek, hogy A tizedes meg a többiek legtöbbször idézett mondata konkrétan nem is hangzik el úgy a filmben, ahogy mindenki ismeri? A magyar filmtörténet „Játszd újra, Sam!”-je egész pontosan kétféleképpen szól a filmben:

Die Russen sind schon in der Speiz!

és

Már a spájzban vannak az oroszok!

Hát meddig lehet ezt bírni köpönyeggel, önérzettel?

Ezt most kérdezhetném magamtól is, mert ahogy eddig leírtam, A tizedes meg a többiek egy elég buta vígjátéknak tűnik, amiben emberek hadoválnak, rohangásznak, egymással óbégatnak, miközben Sinkovits Imre motorossapkában falja a szalámit és issza mások borát. Pedig egyáltalán nem erről van szó, és most kicsit előrefutok, mert a film végére beláttam, hogy ennek tényleg ott van a helye a legjobbak között. És az a pont az első és egyetlen halál.

Ha valaki nem emlékezne, a kastélyba megérkezik a német hadsereg Márkus László folyton zabáló tisztjének vezetésével. Egy terített asztalt találnak, de az utolsó pillanatban a tizedesék lepucolják a terítéket. Amikor az SS-tiszt nem találja az ételt, amit beharangoztak neki, fegyvert fog az egyik katonájára. Negyven másodperc után lelövi. A csapat az egészet egy fal mögötti rejtekhelyről hallgatja végig.

Ez az a pillanat, amikor az eddigi viszonylag önfeledt dilizésből valami sokkal komorabb és súlyosabb lesz. Közhelyes megoldásnak számít az, hogy egy halállal facsarnak ki érzelmeket a szereplőkből és a nézőkből is, de itt működik: a film első felére szinte teljesen elfelejtettük, hogy egy háborúban vagyunk, és azzal a dörrenéssel hirtelen visszazökkenünk a valóságba. Abba a valóságba, amikor nonszensz dolgokért agyonlőnek bárkit.

Innentől lesz igazán nagyszerű Keleti filmje, amikor hirtelen nemcsak arról szól, hogyan lehet viccelődni a háború alatt egy üres kastélyban, hanem hogy hogyan muszáj viccelődni, hogy elviseljük a szörnyűségeket, amik azon kívül történnek. Amikor már kifogynak a viccekből, és a film harmadik harmadára megjelenik Ungváry László mint nyilas főhadnagy, és a színjátékokból a kivégzés felé tereli az eseményeket, ott már mosoly sincsen, csak az érzés, hogy nemcsak ez a maroknyi ember, hanem az egész ország az életéért küzdött akkor.

Pedig A tizedes meg a többiekben végig megvan ez a vonal, csak inkább a komikum oldaláról: Darvas Iván a pesszimista zászlósként úgy szórakoztató, hogy közben szomorú igazságokat puffogtat a háborúról és Magyarországról.

• Hogy mindig ott vagyunk két front között.
• Hogy mindig más köpönyeget kell hordaniuk a magyaroknak.
• És hogy mi lesz akkor, amikor elfogynak a köpönyegek.

Keserű mondatok ezek egy filmben, amiben előtte nem sokkal még oroszok bujkáltak a kompótok között.

És így lett nekem sokkal komolyabb film A tizedes meg a többiek, mint ahogy az elején gondoltam. Az első húsz percben még bizonytalan voltam abban, hogy tényleg ez a magyar filmtörténelem legjobbja. A végére már ott tartottam, hogy ami Amerikának a 17-es fogolytábor vagy Franciaországnak A nagy ábránd, Oroszországnak pedig a Ballada a katonáról, az nekünk ez, egy partizánfilmnek álcázott humanista kirohanás arról, hogy háborúval még soha senki nem járt jól.