Régen láttunk ennyire jó háborús filmet

2015.05.10. 08:16

John Boorman, a ma már Írországban élő angol rendezőzseni majdnem 30 év szünet után készített folytatást híres 1987-es háborús drámájához, az öt Oscar-díjra jelölt Remény és dicsőséghez. A királynőért és a hazáért persze sosem lem lesz akkora klasszikus, mint a Gyilkos túra, az Excalibur, A panamai szabó vagy a Zardoz című, bizarr sci-fi (amiben Sean Connery piros alsógatyában feszít), az biztos, hogy a 82 éves rendező egy tisztességesen összerakott filmmel búcsúzott el a nézőktől.

Boorman, aki szokás szerint most is saját maga írta a forgatókönyvet, egy abszolút szórakoztató, önéletrajzi elemekben és filmtörténeti kikacsintásokban is bővelkedő történetet mixelt össze a koreai háború árnyékában csajozó angol sorkatonákról. Legegyszerűbben talán úgy lehetne jellemezni, mintha A királynőért és a hazáért lenne

az Iskola a határon, A 22-es csapdája és a Forró rágógumi 4 keveréke, Rejtő-humorral felturbózva.

A film az 1950-es évek elején, kőkemény hidegháborús időszakban játszódik egy angliai kiképzőtáborban, ahol a brit fiatalok a kötelező kétéves sorkatonai szolgálatukat töltik. A történet főszereplője ugyanaz a Bill Rohan, akit a Remény és dicsőségben még kisfiúként ismerhetett meg a néző, amint a londoni iskolája lebombázása miatt ujjong, most viszont már a 25 éves Callum Turner alakítja őt. A fiatal Rohan közlegény a koreai háború fenyegető árnyékával mit sem törődve próbálja csöndesen túlélni az alapkiképzést, aztán a tisztek napi szemétkedéseit, és egyedül csak az érdekli, hogy a kimenője alatt végre becsajozhasson. 

Bill sors- és szobatársa, Percy (Caleb Landry Jones) pont a főhősünk ellentéte. Egy harsány csajozógép, aki folyton valami zsiványságon agyal, és úgy viselkedik a fullasztó légkörű kaszárnyában, mint egy ketrecbe zárt, ideges vadállat, folyamatosan bajba kerülve ezzel. A furcsa páros gépírást tanító törzsőrmesterekként próbálja elbliccelni a Koreába vezénylést, de amíg Bill megadóan tűri a felettesei agybaját, addig Percy egyszemélyes háborút indít abrit hadigépezet ellen, de főleg a kibírhatatlan modorú Bradley főtörzsőrmester ellen, aki még a seggét is a katonai szabályzatban foglaltaknak megfelelően törli ki.

Itt kell közbeszúrnom, hogy a Harry Potter-filmek közkedvelt Lupin professzora,  David Thewlis  zseniálisan hozza a mindig kínosan pedáns, és folyton üvöltöző mintakatonát, akit teljesen érthetően minden újonc gyűlöl. És ez elképesztően látványos átváltozás ahhoz képest, milyen teszetosza farkasembert alakított éveken át Daniel Radcliffe-ék roxforti kalandjaiban.

A királynőért és a hazáért nagy erénye a kiváló brit színészgárda mellett az is, hogy

tankcsata és ágyúdörgés nélkül tud jó háborús film lenni.

Egy gyakran visszatérő jelenetben a katonák a falra rakott hirdetményeken nézik, kit küldött Koreába a felettese valami mondvacsinált ügy miatt. Máskor az MI5 karót nyelt ügynökei vallatják a főhőst egy bankárlámpás, naftalinszagú irodában, hogy csak nem azért bagatellizálta el a kopaszoknak tartott hidegháborús eligazítást, mert valójában a gyűlölt kommunisták kéme? Utóbbi jelenetek különösen ütősek nekünk, magyar nézőknek, akik az '50-es éveket a Vasfüggöny innenső oldalról ugyan, de pont ugyanilyen paranoiás gyomorgörcsben éltük át, az ágy alatt is imperialista kémeket sejtve.

Jó film? Még a kőszívű kritikusok szerint is az!

A-kiralynoert-és-a-hazaert-poszter
Fotó: Merlin Films / Vertigo Média Kft.

IMDb: 6,8 pont
Port.hu: 6,8 csillag
Metacritic: 68/100
Rotten Toamtoes: 83%
Index-ítélet: 7/10

Boorman viszont minden ilyen nyomasztó jelenetet fel tud oldni, igaz, főleg erotikus töltetű viccekkel. A fedetlen keblek vagy a meztelenül úszkáló nők (ilyen például a főhős nővére is) szinte komikusan kevererdnek a történetbe, amitől olyan lesz a film, mintha csak egy Benny Hill- vagy Monty Python-szkeccset néznénk.

A királynőért és a hazáért

Bár A királynőért és a hazáért látszólag egy megfoghatatlan műfajkevercs, komor háborúellenes szatíraként és "Régen minden jobb volt, de főleg egyenruhában csajozni"-jellegű, nosztalgikus történelmi vígjátékként is képes működni (a rendező egyébként maga is a brit hadseregben szolgált 1951 és 53 között). Nagy kár, hogy valószínűleg ez volt a 82 éves John Boorman utolsó filmje - hiszen a legvégén egy régi kamerát láthatunk, amiben egy darabig forog a film, aztán egy kattanással leáll.