Ha játék lenne a Pixel, akkor már jönne hozzá az első javítás

A Pixel annyira lusta film, hogy egy idő után azt vártam, hogy a képek leállnak és sztori helyett elkezdenek képeket mutogatni régi videojátékokból, tessék, úgyis a nosztalgia miatt megy be rá az ember, akkor meg nem kell szórakozni történettel meg színészekkel, legyen inkább olyan, mint egy 90 perces Prezi. A film legnagyobb vicce az, hogy még a nosztalgiája sem az igazi: csak azoknak szól, akik '82 körül voltak amerikai tinédzserek, és teljesen készen lettek attól, hogy megnyíltak azok a játéktermek, ahol nem félkarú rablózni, hanem Galagázni, Defenderezni meg Pac-Manezni lehetett. A biztonság kedvéért pont egy ilyen jelenettel indul a film is, ha esetleg a mai amerikai negyvenesek elfelejtették volna, hogy milyen volt a gyerekkoruk.

A Pixel alapötlete a következő: 1982-ben összecsapott egy csomó videojátékos Amerikában, a Donkey Kong döntőjében pedig nem a később Adam Sandlerré cseperedő Brenner nyert, hanem a fiatal Peter Dinklage-ra emlékeztető Eddie. A verseny szervezői minden döntőt kazettára vettek, azt pedig kilövették a NASA-val az űrbe. Ez több, mint 30 évvel később már nem tűnt annyira jó ötletnek, mert ismeretlen földönkívüliek hadüzenetnek vették és elkezdik mindenféle videojátékos karakterrel megsemmisíteni a Föld különböző pontjait. A bevezetőben megismert geek haverok közül az egyikőjük (Kevin James) az Egyesült Államok elnöke lesz, akinek Adam Sandler maga magyarázza, hogy ezek a támadók mind úgy működnek, ahogy a játékok harminc évvel előtte.

A Pixel főleg azért annyira lusta, mert nem egy, nem kettő, hanem rögtön három dologból lopkodták össze a forgatókönyvírók. Először is ott van Patrick Jean öt évvel ezelőtti rövidfilmje, amiben a nyolcvanas évek videojátékainak szereplői megtámadják New Yorkot, és mindent pixelizálnak. A két és fél perces videó még mindig teljesen vicces, ha valaki meg akarja magának spórolni a mozijegyet, nézze meg inkább ezt újra és újra. Másodjára ott van a King Of Kong című dokumentumfilm, amiben a világ két, egymással éveken át veteksző Donkey Kong-bajnokát mutatják be, az egyikőjük Steve Weibe, a kedves, jó szándékú, kicsit naiv figura, a másik pedig a minden hájjal megkent, röhejesen öltözködő és még röhejesebb hajkoronát hordó Billy Mitchell. Róluk nem tennék be képet, mert pont úgy néznek ki, mint Adam Sandler és az egykori ellenlábasát játszó Peter Dinklage. Harmadjára meg ott van a Szellemirtók, azt remélem, hogy nem kell magyaráznom.

Szóval itt ez a film, aminek minden egyes eleme olyan, mintha egy igazgatósági tanács összeült volna, és két halom kokain mellett kitalálták volna, hogy pontosan milyen elemek kellenek ahhoz, hogy a negyvenes korosztály bemenjen moziba. Retrójátékok? Bingó! Adam Sandler? Őt szeretik a fiatalok is! Peter Dinklage? Ő van valami sorozatban, ami most nagyon pörög! Josh Gad? Ő volt a csávó Kevin Hart mellett abban a filmben, amit állítólag bírtak az emberek! Megvettük egy olyan rövidfilm jogait, amit milliók megnéztek a neten? Uraim, hozzanak még két halom kokaint, mert az előző kettőt elsodorta a tapsvihar! 

De egy vállalati ülés nem elég arra, hogy összehozzanak bármi fogyaszthatót. A rendezést például a Sony Chris Columbusra bízta, aki a Harry Potter-sorozat legunalmasabb részeit készítette, előtte pedig a Reszkessetek, betörők két részével szerzett magának. Columbusba nem sok vizuális tehetség szorult, a legtöbb, amit a Pixelben fel tud mutatni magának az az, hogy némelyik jelenet pontosan úgy néz ki, mint az a videojáték, amire utalnak benne. Fingós poénok szerencsére kimaradtak ebből a filmből, de én bármit elviseltem volna, hogy úgy lássam, Adam Sandler élvezi, amit csinál. Egy olyan embert játszik, akinek az egész életében a gémerszenvedély volt a legnagyobb teljesítmény az életében, de amikor nem éppen óriási százlábúkat lő ki valami sugárfegyverrel, akkor úgy tűnik, mint aki menten elalszik.

A nagypapás tempó a mondanivalóban sem túl kedves: az egyik jelenetben Sandler karaktere azt nézi, hogy játszik egy kis klambó a Last Of Us-szal. A túlélős akciójáték viszont megfekszi a gyomrát és rögtön elkezdi a „régen minden jobb volt”-mondókát azzal, hogy milyen erőszakos játék, és mennyire nincsen logika benne, bezzeg harminc évvel ezelőtt. Kedves Adam Sandler: a vígjátékok is jobbak voltak harminc éve, mégis megállás nélkül gyártod őket.