A Mission Impossible a nyár legjobb popcornmozija

005
2015.08.06. 20:31

Ha bajban van a világ, kinek szólunk? Mármint a képregényhősökön és a Szellemirtókon túl? Bruce Willisnek, az aktuális James Bondnak és persze Tom Cruise-nak, aki tulajdonképpen az előbbi kettőből gyúrta össze Ethan Hunt karakterét ahhoz, hogy 19 éve megmentsen minket a világ biztonságát veszélyeztető rossz arcú gazemberektől.

A sorban ötödik Mission: Impossible film, a Rogue Nation (hivatalos alcím: Titkos nemzet) néhol olyan, mintha a franchise előző négy darabjának legjobb pillanatait gyúrnák benne össze. Viszont mindezt olyan eleganciával és (néhol) humorral, a filmek tévés gyökerei előtt kalapot emelve, hogy a végeredményt nem lehet nem szeretni.

Hunt az a világmegmentő szuperügynök, akire gondolkodás nélkül rábíznám a gyereket, mert tudom, hogy nem lesz baja mellette. Bruce Willis John McClane-jévél legszívesebben söröznék egyet, Daniel Craig James Bondját viszont messze elkerülném, mert egy pszichopata, csak saját magának sem meri bevallani.

Amikor Cruise 19 éve belevágott a franchise-ba, már túl volt egy Top Gun, Rain Man, Született július 4-én trión, és ugyan még nem számított A-listás szupersztárnak, de kortársai közül neki állt legjobban a zászló. A hatvanas évek sikeres kémsorozatának filmes feltámasztása jó ötletnek tűnt, Brian DePalma meg megfelelő rendezőnek, nem beszélve az első filmre összeszedett szereplőgárdáról (Cruise mellett Jon Voight,  Emmanuelle Béart, Henry Czerny, Jean Reno, Ving Rhames, Kristin Scott Thomas és Vanessa Redgrave is szerepelt benne). A film siker lett, és szült három folytatást, melyek egyre többet kerestek a mozipénztáraknál, és a negyedik, franchise-rekordot döntő Ghost Protocol (694 millió dollár világszerte) alcímű darabbal elérték a kétmilliárd dolláros bevételt – ezzel Mission Impossible a filmtörténet 20. legtöbbet kereső filmsorozatának számít.

Aki azt várja az ötödik résztől, hogy megújítja a kém- vagy akciófilmek műfaját, esetleg egy eddig ismeretlen oldaláról mutatja be Tom Cruise-t, az nagyot fog csalódni. A recept adott és kipróbált, a Mission: Impossible filmeknek pont úgy megvannak a kötelező elemei, mint a James Bond-szériának, és ezektől eltérni öngyilkosság is lenne, mert akkor mi különböztetné meg ezt a világmegváltó filmet a többitől.

A filmet rendezőként és íróként is jegyző Christopher McQuarrie (ő rendezte a Jack Reachert, előtte pedig megírta A közönséges bűnözőket)  ezzel legalább annyira tisztában van, mint a nézők, így minden olyan apróságot elővett, amire a franchise-rajongói csillogó szemmel néznek majd, sőt, a meredek nyitójelenet után fogta magát és összefoglalta az első négy filmet, illetve azok csúcsjeleneteit, de úgy, hogy ennek értelme is legyen: az IMF (Impossible Mission Force) a CIA-igazgatójának annyira a begyében van, hogy egy kongresszusi meghallgatáson eléri, hogy feloszlassák, pedig Ethan a világ túlsó végén pont rálelt a Szindikátus nevű szervezet nyomaira, őket meg nagyon sürgősen meg kell állítani, mert csak.

Ennyit ér

Metacritic: 78/100
Rotten: 96%
Index: 8/10

A forgatókönyv ezek után néha bakugrásokban, de ezt a szálat követi, nincs mellékküldetés, flashback, figyelemelterelés, lineáris a sztori, van egy főellenség, akit mindenáron le kell gyűrni, ehhez Ethan és az előző filmből visszahozott Brandt ügynök (Jeremy Renner), az állandó humorforrás Benji (Simon Pegg) és a franchise-veterán Luther (Ving Rhames) minden kütyüt, közlekedési eszközt és fegyvert bevet, közben a háttérben az MI-6 és a CIA meg minden erejével azon van, hogy Hunték nehogy sikerre vigyék a küldetést, amit persze mindenki minden szinten letagad, ha bebukik, ha nem.

Mivel Hunt egyetlen gyengéje a csaj, a Titkos nemzet kap egy nőt is, ezúttal nem egy nádszálvékony modellnőt, hanem a teljesen normális testalkatú Rebecca Fergusont, akiről az IMDb azt írja, 170 centi magas, mégis minden jelenetben alacsonyabbnak tűnik, mint Cruise.

Ferguson egyébként jó színésznő, ami üdítő változatosságot jelent Thandie Newton, Paula Patton és Maggie Q után (Katie Holmest hagyjuk most) – igaz, egy ilyen akciófilmben azért annyira nem kell megerőltetnie magát. Cruise a maga 53 évével jobb fizikális állapotban van, mint sok harmincas kollégája, lazán letagadhat 13 évet a korából, hogy aztán a sebészeknek vagy az életmódnak köszönhetően, az lényegtelen. Az tuti, hogy aki ilyen lelkesedéssel képes fejest ugrani ugyanabba a formulába ötödjére is, az nagyon szereti, amit csinál, és ez végig átjön a film alatt.

A szokásos arcmaszkos átverések, elterelések most is megvannak, ahogy a csudakütyük, a Minden Zárt Nyitó Bizbasz vagy a Bárkit Bárhol Megtaláló Szoftver is tiszteletét teszi, de ezek nélkül a M:I filmek nem lennének azok, amik. A főgonoszt alakító Sean Harris kicsit egydimenziós, képregényes szemétláda lett, és bár annak kifejezetten örültem, hogy Hunt emberére talált benne, olyan okos bűnözőre, akit nagyon nehezen tud átvágni, de a fátyolos hangon elhörgött parancsok és a szokásos gonoszember-beszédek sajnos olyan motívumok, amiktől ez a franchise sem tud elszakadni. Mennyivel jobb lenne, ha végre egy filmes szemétláda nem elmesélné az élettörténetét és motivációit, hanem simán lelőné főhőst, ugye.

Amiben ez a film sokkal többet nyújt, mint a mai akciófilmek 99 százaléka (mínusz Mad Max: A harag útja) az, ahogy az akciójeleneteket láttatja. A verekedésekben minden ütés látszik, McQuarrie nem rángatja a kamerát, hanem megmutatja, ami történik, Cruise pedig eleve szereti saját maga csinálni a meredekebb mutatványokat is – na erre itt volt is lehetősége, hiszen a film azzal nyit, hogy Hunt egy katonai szállítógép oldalán lóg, és kapaszkodik ezerrel, márpedig ezt a jelenetet tényleg úgy vették fel, hogy Cruise ott lógott a gép oldalán. Mondta is utána, hogy kis híján összeszarta magát a félelemtől.

De nemcsak ez a jelenet van kiválóan összerakva, hanem a film közepén látható, tényleg lélegzetelállító autós-motoros üldözés, amiben a néző végig úgy érzi, hogy ott ül az autóban/motoron, a mini BMW-reklámfilmnek is felfogható száguldozásban ráadásul nem használtak CGI-t, az autót valóban olyan nyaktörő sebességgel vezette hol Cruise, hol az őt helyettesítő profi sofőr, ezért is tűnik olyan valóságosnak az egész. Itt van pár videó a kaszkadőrjelenetekről, tessék:

A Titkos nemzet ettől még közel sem tökéletes film, miért lenne az. A CIA-igazgatót alakító Alec Baldwin és a már említett Sean Harris ripacskodása néhol idegesítő, a Rebecca Ferguson csípőcsontig felsliccelt szoknyája alá kúszó és a seggére feszülő selyemruhát hosszú másodpercekig mutató kamera képe teljesen felesleges, az viszont nagyon vicces, ahogy beszólnak a mai akciófilmekben magas sarkúban rohangáló női hősöknek azzal, hogy Ferguson kétszer is sokatmondóan leveszi a lábáról a rohangáláshoz teljesen alkalmatlan lábbelit. Kissé érthetetlen, hogy honnan van egy leállított szervezet menekülőben levő tagjának pénze arra, hogy körberepülje a világot – és ha annyira keresik, hogy nem találják meg, amikor átmegy egy útlevél-ellenőrzésen? Miért pont csak Luther bír azzal a különleges képességgel, hogy egy szoftvert lefuttatva a világon bárhol ráakad mindenkire?

És így tovább, a logikai bukfencek nagyjából negyedóránként gördülnek elénk, de mivel a film lendületét nem törik meg a második, John Woo rendezte rész teljesen felesleges lassított felvételei (azok a galambok, te jószagú atyaúristen), a néző hajlamos ezeket megbocsátani, mert csak azt várja, hogy mikor kapja már az arcába a legközelebbi akciójelenetet. És igaz, hogy a történet maga nem sokkal bonyolultabb, mint a Célszemély (Person of Interest) című sorozat egy-egy epizódja, és Tom Cruise sem lett jobb színész, mint amilyen 1996-ban volt, de a látvány, a lendület, a nagyszerű zene (a főcímet Lalo Schifrin, a többit Joe Kraemer szerezte), a végig fenntartott feszültség és az egész világot bejáró kaland miatt ez senkit nem érdekel, hiszen ebben a filmben nem ez a lényeg, nem a tanulságért nézzük, hanem a színtiszta szórakoztatásért. Ezt a feladatát pedig maradéktalanul teljesíti is.