Chris Evans a saját filmjében is Amerika kapitányt játszik

Idén nem igazán voltunk elkényeztetve jó romantikus vígjátékkal. A Spanyol afféron és a Marigold Hotel 2-n kívül nemigen jut eszembe értékelhető film ebből a zsánerből. A Toszkánai esküvő egy humormentes Bazi nagy lagzi-klón lett, A (sz)ex az oka mindennek pedig szintén rettenetes élmény volt.

A 2014-ben készült, de itthon csak most mozikba kerülő A szerelem útján szerencsére olyan film, ami ellen biztosan nem fognak tiltakozni a Marvel-képregényekért rajongó férfiak, sőt! Önként mennek majd páros belépőjegyet venni. A főszereplő ugyanis Chris Evans, akit a régi Fantasztikus négyesben a lángoló Johnny Stormként ismerhettek meg a nézők, később pedig Amerika kapitány spandexruhájában, pajzsot hajigálva verekedte végig a Disney összes képregényadaptációját.

Azt viszont valószínűleg nem sok Marvel-rajongó tudja róla, hogy szirupos romantikus drámákból is legalább annyit bevállalt már, mint világmegmentős blockbusterekből. Elég csak megnézni a filmográfiáját, ahol csupa olyan beszédes cím sorakozik, mint a Már megint egy dilis amcsi film, a Számos pasas vagy a Gyémánt könnyek.

Ráadásul ennek a filmnek Chris Evans nemcsak a főszereplője, de ő a rendezője és a producere is. Oké, biztosan nem lesz belőle egy új Steven Spielberg, de a kamera túloldalára átálló elsőfilmesként egész tisztességesen levezényelt egy olyan romkomot, amiben két magánéleti gondoktól gyötört fiatalt egymás mellé sodor az élet egy hatalmas nagyvárosban - naná, hogy New Yorkban, hol máshol! A néző pedig szipogva izgul, hogy vajon Alice Eve összejön-e a hipszterszakállú főhőssel végén.

Evans és a forgatókönyvíró csapata nem is forradalmasították a műfajt, egyszerűen csak egymás mellé rakták a jól ismert dramaturgiai toposzokat a sorsdöntő találkozástól kezdve az ex felkavaró felbukkanásán át a cél előtti nagy összeveszésig.

A szerelem útján viszont meglepő módon az elejétől végéig működik: tele van életszerű első randis dumákkal, természetesnek ható bulihelyszínekkel, és tényleg régen lehetett már olyan filmet látni, amiben a lemerült mobilos szereplők kétségbe esve próbálnak nyilvános telefonon beszélni valakivel. Egy ponton döccen meg kicsit a film, de az sem vészes:

• hiába növesztett szakállat, megint ő a szikrázó szemű, jóképű macsó,
• lovagiasan segít a bajba jutott nőkön,
• bűnözőkkel keveredik verekedésbe az éjszaka közepén,
• olyan régi vágású fickó, aki sosem hagyná cserben a barátait,
• mindig jókat lehet ökörködni és bulizni vele,
• csakhogy kiderül: bármilyen jó tanácsokat is ad, a saját problémáit képtelen megoldani, csak görgeti maga előtt a gondokat,
• mert természetesen az ő lelkét is súlyos múltbéli titkok nyomják.

Chris Evans tehát nem egy díjeső-várományos színészóriás, hiszen a mostani karaktere és a Marvel-filmek Steve Rogerse között is csak annyi a különbség. hogy ezúttal nem hajigál csillagos pajzsot.

Nem is lennék meglepve, ha valójában minden filmjében ugyanazt a karaktert, saját magát alakítaná. Azaz egy folyamatosan pörgő, vicces harmincast, aki mindig a társaság középpontjában van, és mindenki kedveli. De nem a pénze miatt szeretnek vele lógni nemtől függetlenül az emberek, hanem mert egyszerűen egy rendes fickó. Pont mint az életben: rendezőként még az öccsének is adott szerepet a filmjében ( Scott Evans    akadékoskodó recepcióst alakít az egyik szállodai jelenetben).