Ezen a filmen az sem segít, hogy Charlize Theron meztelenre vetkőzik

2016-05-20T132922Z 1349204373 LR1EC5K11GOY6 RTRMADP 3 FILMFESTIV
2016.05.21. 14:24
A cannes-i Arany Pálmáért versenyez Sean Penn filmje, a The Last Face. A film az afrikai háborús zónákban dolgozó nyugati orvosokról szól, két világsztár a főszereplő, de már az első percben sikerül nevetségessé tennie magát. A legelső vetítésén kifújolták a filmet, ami sokszor olyan, mintha borzasztó esküvői videót kellene végignéznünk.

Sean Penn rendez egy filmet Nyugat-Afrika mindennapos harcairól, teli húsbavágó jelenetekkel, a főszerepben pedig Charlize Theronnal és Javier Bardemmel – jól hangzik, ugye? Akkor tegyük hozzá, hogy a rendező azt is elmondja, ez a film különösen fontos számára, mert ez fogja felhívni a fejlett világ figyelmét ezekre a távoli szörnyűségekre – na itt már kezdhetünk gyanút fogni. Aztán az is kiderül, valójában a két főszereplő katartikus szerelme lesz a középpontban, mert a háború borzalmainál sokkal nehezebb feladattal kell megküzdeniük: a szerelemmel.

És innentől már semmi mást nem várunk egy filmtől, csak hogy túléljük ezt az unalmas és giccses két órát. Ha úgy vesszük, a The Last Face hatalmas meglepetés, mert

a legalacsonyabb elvárásainkat is képes alulmúlni a cannes-i hivatalos versenyprogram filmje.

Sean Penn filmje két síkban: a jelenben és egy évtizeddel ezelőtt játszódik. A jelenben Charlize Theron az ENSZ színeiben visszaemlékezik arra, milyen volt, amikor az apja halála után elindult megkeresni önmagát, és az ő nyomdokain lépdelve dél-szudáni, libériai és Sierra Leone-i menekülttáborokban kötött ki orvosként. Itt megismerkedett a félkatonai szervezetek kegyetlen támadásaival, a rettegő civilekkel, menekültekkel és a magukra hagyott kisgyerekekkel, de ami még fontosabb, Javier Bardemmel, aki olyan hatással volt az életére, hogy a mai napig nem tudta kiheverni a szakításukat – és most a férfi újra felbukkan az életében.

Ez a film azért rossz, mert ízléstelen és nevetséges. Egyik pillanatban még kibelezett afrikai kisgyereket látunk, megcsonkolt anyát, egymásra hegyén-hátán oszladozó hullákat – de nem ezzel van a baj, hanem amikor olyan képek váltják őket, mint amikor Charlize Theron és Javier Bardem egy durva, de sikeres császármetszés után lassítva néznek egy csecsemőt. Vagy Bardem lassítva mossa a lábát, mire a képen áttűnéssel megjelenik egy helikopter. Utána a két főszereplő sétál a hegyekben, a kamera körbejárja őket, és közben vonósok szólnak a becsillanó napfényben. Hosszú sírások, glamúrképek, rebegős narráció, bor, mámor, Provance;

minden megvan a filmben, ami egy ízléstelen esküvői videóhoz kell.

Két feszült jelenet közé jut legalább egy óriási giccs, vagy egy nagy megmondás, amit nem lehet komolyan venni. Már a vetítés első perce úgy indult feltűnt a közönségnek, amikor egy, a szerelemről szóló mélyenszántó gondolaton hangosan felnevetett a közönség. És utána volt még legalább két-három ilyen pillanat: ahhoz valamit nagyon el kellett rontani, hogy egy olyan jelenetnél, amikor az egyik szereplő megrendülten közölte, hogy AIDS-es, a kétezer fős vetítő felnevessen.

De hogy kerülhet egy ilyen pocsék film Cannes-ba?

Elsősorban a témája miatt: egy korrupciós vagy egy középosztálybeli boldogságkeresős drámán túl nem árt azt is megnézni, hogy milyen borzalmak vannak szerte a világban, és amúgy ebben a tekintetben nem is rossz a film. Az öntörvényű félkatonai szervezetek kegyetlenségei, vagy épp menekülttáborokban szóló orvosok mindennapos elkeseredett harca érdekes, ahogy az olyan apróságok is, mint amikor jobb híján whiskyvel kell kezet fertőtleníteni egy császármetszés előtt, vagy amikor el kell dönteniük, hogy a szűkös vérkészletükből melyik sebesültet mentsék meg, és kit hagyjanak meghalni. És még az elején is nagyon jók azok a képek, mint amikor az egyik gyerek egy pocsolyából meri ki a vizet az üres fantás alumíniumdobozba (a stáb forgatott igazi menekülttáborokban is), de azzal, hogy két fehér főszereplő szépelgő történetén mutatják be a helyzetet, hazavágják az egészet.

A másik ok, ami miatt idekerülhetett, az Sean Penn és Charlize Theron sztárfaktora: a filmet akkor kezdték el, amikor még jártak, de Cannes-ba már nem egy párként érkeztek, az pedig egy külön beszédtéma lehetett mindenkinek, hogy vajon hogyan viselkednek majd egymással a vörös szőnyegen? Vagy a sajtóbeszélgetésen, ahol a rendezőnek az újságírókkal szemben már védenie kellett a filmet, miután a sajtóvetítésen többen is kifújolták. De a filmet valójában nem lehet másként felfogni, mint egy bosszúnak, amiben Sean Penn egy valóban fontos témát arra használt fel, hogy levetkőztesse és nevetségessé tegye Charlize Theront.

A The Last Face az elmúlt évek legalacsonyabb pontszámát kapta a cannes-i kritikusoktól. A filmnek egyelőre nincs magyar forgalmazója és ez jól is van így.

(Borítókép: Sean Penn rendező a 69. Cannes-i Filmfesztiválon, 2016. május 20-án. Fotó: Reuters/Regis Duvignau)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!