Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Nem is olyan szar a Warcraft-film

img4
22 év után végre film készült a Warcraftből, az egyik legnépszerűbb videójátékból. De érdemes-e megnézni a filmet, vagy ezt az adaptációt is utolérte a minden játékfeldolgozásra érvényes átok? Duplakritikában jártunk utána, szakértőt is hívtunk.

Orkos csütörtök

Most jönne az, hogy kicsit képbe hozom az olvasót arról, hogy mi a bánat az a Warcraft és miért nagy szám, hogy végre film készült belőle, de ezt most megspórolnám, mert egyrészt szép hosszan írtunk erről két cikkben is tavalyelőtt, másrészt egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy érdemes bárkinek megnézni a filmet, akinek a Warcraft név mint videojáték nem mond semmit.

A moziváltozat Ember vs. Ork örökrangadóra építő cselekménye ugyanis nem sok kapaszkodót ad a laikusoknak. Én nagyon szeretem a stratégiai játék Warcrafteket (a Warcraft III-at nagyjából kétévente kipörgetem a kiegészítőjével együtt), de a belőlük lett online szerepjátékra, a WoW-ra már nem csúsztam rá mert olyan rohadt addiktívnek tűnt, hogy gyáva voltam kipróbálni fejlett énvédő mechanizmusom megóvott tőle. És ezért – annak ellenére, hogy nekem például nem idegen Kirin Tor neve, és Gul'dan koponyájára már tucatszor rátettem a kezem –, néha csak kapkodtam a fejem, úgy záporoztak a Warcraft-univerzum nevei és toposzai. Szóval aki nem ismeri valamennyire a brandet, annak ezen túl kell lépnie, eljutni arra a szintre, hogy ez egy kardozós-vajákolós fantasy, és a nevek nem is számítanak, emberek küzdenek szörnyek ellen, meg a kék cgi a zöld cgi ellen.

De ez még nem volna óriási baj; van pár millió WoW-rajongó, teljesen vállalható koncepció, hogy kimondottan a keményvonalas rajongóknak készül a film – pláne, hogy egy keményvonalas rajongó, Duncan Jones ült a rendezői székben és a forgatókönyv egy részét is ő írta. Viszont a Warcraft III mellett én a jó filmeket is szeretem, de a Warcraft: A kezdetek sajnos nem az.

Elképesztően bugyuta az egész még egy videojátékos filmhez képest is.

A sztori egyetlen igazán jó fonala az, hogy az orkokat nem agyatlan bestiaként állítja be, hanem árnyalja őket, és már ezzel elég sokat visszaad a játékok hangulatából. A sztoriban a szószt egy rossz útra tévedt sámán, a fentebb említett, de még nagyon is élő Gul'dan kavarja meg, átvezeti az orkokat az emberek világába, aztán már villognak is a kardok meg a böszme nagy kalapácsok – ebből a felállásból könnyű lenne egy fekete-fehér sztorit kihozni, de ebbe a csapdába nem esik bele a film. Viszont borzalmasan elnagyolt minden, aminek dramaturgiailag kicsit meg kellene támogatnia ezt az elképzelést. Jellemekről nem igazán beszélhetünk, a dialógusok nagy része rettentően ostoba és szinte mindig pátoszos melodrámába fullad, a motivációk az ork főhős kivételével mindenkinél esetlegesek, és komplett jelenetek zuhannak alá a cselekményben tátongó lyukakba.

Az ember színészek csak rontanak a helyzeten, a film színészi játéka esélyes arra, hogy bevonuljon a Warcraft-mitológiába: a legenda szerint állítólag valaki valamelyik filmkockán látott egy érzelemre utaló arcrándulást. De ez tényleg csak legenda. És ez nyilván nem csak a színészek hibája (bár Ben Schnetzerről nem tudom elképzelni, hogy egy érettségi tablóképen kívül bármit el tudna játszani), hanem a színészvezetésé is. Ott van például a királyt és a királynőt alakító Dominic Cooper és Ruth Negga, akik a napokban egész frankón helytálltak a Preacher című képregényből készült sorozat pilotjában. De a Warcraftben nagyjából két dolgot használhattak színészi eszköztárukból, mint mindenki más ebben a filmben: a közeli fókuszú, jelentőségteljes nézést meg a távolabbi fókuszú jelentőségteljes nézést. Bármelyik emberszínészt lejátssza bármelyik mocapelt-rajzolt ork, és ez azért elég ciki.

A mocapelt-rajzolt orkok amúgy eléggé rendben vannak. A játékokat készítő Blizzard híresen szuper animációs rövidfilmekkel szórja meg a játékait, és a film abszolúte visszahozza ezeknek a látványvilágát. Gondok itt is vannak (főleg a harcjelenetek koreográfiája nem jött be nekem, többnyire egyszerűen unalmasak), de párszor azért megdobbant a szívem az ork lövegtornyokat vagy az ismerős harci egységeket látva. Annak is örültem, hogy nem jött be a trailerpara: az előzetesek alapján úgy tűnt, az emberek annyira nem passzolnak a cgi-be, hogy leesnek a vászonról, de nem ez történt, egy-két jelenetet leszámítva (amikor nagyon mosott háttér előtt mutatnak közeliben egy embert, akkor azért eléggé érezni a greenboxot).

De a legnagyobb öröm nekem az, hogy a film nem lett Duncan Jones karriergyilkos húzása (ez is benne volt a pakliban). Jones korábbi rendezéseit, a Holdot és a Forráskódot is nagyon bírtam, és szerencsére a Warcraft-film nem lett annyira szutyok, hogy ki kellene radírozni a CV-jéből. Egy ezer sebből vérző rossz film, de vannak jó pillanatai, és a látvány meg az árnyalt orkok koncepciója menti valamennyire az a sok butaságot, amit lenyom a néző torkán. És olyan rossz film ez, ami az igazi célközönségnek, a WoW-rajongóknak a lore miatt jobban működik, és ezért nekik jó eséllyel be fog jönni. Akkor meg akár kereskedelmi siker is lehet, sőt folytatások (már a film címe is azt sejteti, hogy lesznek, a befejezése meg pláne).

Szóval a végső verdikt az, hogy a Warcraft – A kezdetek jobb a videojáték-filmes átlagnál, de olyan zsánerről beszélünk, ahol az átlagot sok egyéb szörnyűség között a fél Uwe Boll-életmű húzza le a 3/10-nél brekegő béka segge alá. Fantasy filmek viszonylatában pedig csak kicsit rosszabb, mint a harmadik Hobbit-film. Ez is valami, én nem vártam ennyit tőle. 4/10 (Stöckert Gábor)

New Ork-i helyszínelők

Az van, hogy a videojátékokból készült filmek általában, hát, ne finomkodjunk, szarok. Pont, mint a filmekből készült játékok, egyébként. Ami a videojáték-filmek között kiugróan jónak számít, az úgy simán filmnek legfeljebb közepes. Ezek után mit lehetett reálisan várni a Warcraft nagy ígéretekkel és költségvetéssel megtámogatott filmváltozatától? Én speciel eredetileg azt vártam, hogy - és akkor itt disclaimer: tíz éve játszom kisebb-nagyobb megszakításokkal a World of Warcrafttal és lehet benne úgy kétezer játékórám - a film két órája ott legyen abból a kétezerből a top tízben. Aztán a trailerek láttán ezt lealkudtam top ezerre, és a Warcraft-rajongók millióival együtt féltem attól, hogy nagyon el fogják rontani a filmet. Jelentem, nem rontották el nagyon.

A film nagyjából a játék első része, az Orcs & Humans sztoriját dolgozza fel, ami röviden arról szólt, hogy az orkok rátámadnak az emberekre, és hosszasan verekednek fegyverrel, mágiával, meg minden egyébbel, ami a kezük ügyébe akad. Jó, hát 1994 volt, ennél többet akkoriban nem igényelt egy videojáték, és ehhez képest egészen sokat sikerül cizellálni az azóta kismillió újabb játékban, filmben, képregényben kibontott történeten. Az alap megmaradt: jönnek, harcolnak, aztán van árulás, bajtársiasság, önfeláldozás, pár váratlan csavar, harcolnak tovább, és persze döntetlenre adják, hogy lehessen majd folytatás. A kérdés az volt, hogy az eddig jóval kisebb költségvetésű filmeken dolgozó Duncan Jones hogyan tölti ki ezeket a kliséket.

A Warcraft mindig is (jó, a harmadik résztől kezdve) kiemelkedett a videojátékok közül azzal, hogy jóval összetettebb a háttere a standard népmesei sémánál, hogy vannak a jók meg vannak a gonoszok, indoklás: azért mert csak. A film ezt érezteti ugyan, de éppen csak annyira, hogy emlékeztessen néha, hogy hé, az orkok sem született genyák ám, valójában kemény, de becsületes és nemes harcosok, csak hát a főnökük lepaktált az ördöggel. A túloldalon ez az árnyalás nincs meg, az emberek úgy általában makulátlanul jók és hősiesek - ebben, meg az egész háttérsztoriban a film sokat egyszerűsít a játékokhoz képest. Itt egyértelmű, hogy kinek kell drukkolni, míg a WoW-ban pont az a pláne, hogy nem.

A látványvilág viszont elsőrangú, a korai trailerekkel ellentétben az emberi színészek sem esnek ki a sok CGI-trükk közül, az Avatar mocap-technológiájával készült orkok pedig valami elképesztően jól néznek ki. A nagytotálok Gyűrűk ura-szinten gyönyörűek, a harcjelenetek pedig az elvárható módon nyersek és brutálisak. Bár a korhatár miatt ezt sikerült úgy megoldani, hogy olyankor sem látni pár cseppnél több vért, amikor ötven kilós harci pörölyökkel zúzzák szét egymás fejét a küzdő felek. Meg úgy általában semmikor.

Amikor nem harcolás, vagy a harcolásra felkészülés van, akkor butácska párbeszédekbe foglalt családi drámával, egy tök felesleges szerelmi szállal, és néha már-már grotesztkül szájbarágós erkölcsi megmondásokkal telik az idő - na ezekért elég kár volt. Én azzal vészeltem át ezeket a részeket, hogy a magam szórakoztatására megpróbáltam a filmet a menekültválság fideszes értelmezésének metaforájaként nézni, miszerint (elnézést, de itt muszáj kicsit spoilerezni, ugorjon a felsorolás végére, aki ezt elkerülné):

  • Azeroth = Európa
  • Draenor, az orkok szétrombolt otthona = Szíria
  • Orkok = migránsok
  • Gul'dan, a gonosz boszorkánymester, aki Azerothra küldi őket = Soros György
  • Medivh, a mágus, aki átmeneti őrületében beengedi a Hordát = Angela Merkel
  • A démon, aki belemászott = a háttérhatalom gyíkembere
  • Llane Wrynn, a bölcs király = Orbán Viktor (nyilván)

És mire az ember eljut addig, hogy na de akkor ki lehet mondjuk Putyin, vége is a szócséplésnek, és megint élvezhető lesz a film. Ehhez nem is kell feltétlenül kardozás és varázslás: ha a beszélő fejek helyett bármi más van a képen, az egyszeri játékosnak folyton olyan érzése van, mint amikor a Budapesten forgatott filmek hátterében felismeri Lánchidat meg az Andrássy utat. A sima mozinéző azt látja, hogy hőseink szaladnak fel egy csigalépcsőn, de a veterán WoW-játékos azt, hogy úristen, hányszor mentem fel én ezen a lépcsőn, még két kanyar, és jobbra lesz egy kijárat az erkélyre, ott meg a harc a sárkánnyal; az a fickó meg ott élőhalott verzióban legyőzendő főellenségként szerepel a játékban. És így tovább, a városok, a tájak, az épületek, a mellékszereplők, a fegyverek, a páncélok mind jólesően, otthonosan ismerősek. Az ember óhatatlanul arra gondol időnként a pár poligonos játékbeli verziók után, hogy aha, hát így néz ki a valóságban, és ennél nagyobb dicséret nem kell se épített díszletnek, se rendereltnek.

Az tény, hogy a színészi játék nem Oscar-gyanús (jellemző, hogy a CGI-orkok jobban játszanak, mint az igazi emberek), és a történetvezetés is nagyokat bicsaklik néha, de aki komolyabb időt eltöltött valaha a Warcraft-játékokkal, annál ezt mind felülírja a hangulat, amit szinte egy az egyben sikerült átemelni a játékból. Összességében, a fantasy műfajon belül maradva, nem egy Gyűrűk ura, de azért messze jobb, mint a Hobbit. Rengeteg a kikacsintás a játékosoknak, ezért nekik már alapban megéri, de azért önmagában, filmként is vállalható. Vagyis sokkal jobb, mint bármilyen eddigi videojáték-film. És folytatásnak kérem szépen a Warcraft 3 sztoriját, köszönöm előre is. 6/10 (Hanula Zsolt)

(Ja igen, jótanács játékosoknak: kerüljék el a szinkronos verziót. Akinek tíz éve a Frostwolf klán és Stormwind városa van a fülében, az hülyét fog kapni attól, hogy Dérfarkasok és Viharvárad, még akkor is, ha ezek egyébként korrekt fordítások.)

Ne maradjon le semmiről!