A pucér Tom Hiddleston sem kellett a magyaroknak

Szerencsénk van a magyarországi filmfesztiválokkal, és a különböző streaming-szolgáltatásokkal, mert egyre több olyan filmet tudunk megnézni, amikre amúgy csak csorgatnánk a nyálunkat innen Európa szívéből nézve, miközben a tengerentúli örvendező kritikákat olvassuk. Megnézhettünk nagyvásznon olyan kultfilmeket, mint a The Witch, a The Invitation, a James White, vagy az Anomalisa (ezeket vetítették a Titanicon, Cinefesten, illetve az Anilogue-on). Képernyőn pedig olyan filmek lettek elérhetőek, mint például az Oculus rendezőjének új horrorja, a Hush, illetve a jelenbe csöppenő Hitlerről készült szatíra, az Er Ist Wieder Da (mindkettő Netflixen), de az HBO Go is felzárkózott a James Franco és Jonah Hill főszereplésével készült Igaz történettel, vagy az egyik hasonló cikkünkben szereplő John bácsival.

Szóval igen, ha egy film moziforgalmazásba nem is kerül, akkor is van bőven megoldás arra, hogy megnézzük őket valamilyen úton-módon, maximum várni kell egy kis időt, vagy éppen tolakodni az elővételes jegyvásárlásnál. De még így is vannak olyan filmek, amik semmilyen formában moziba, de lehet rá valamilyen megoldást találni, hogy megnézzük őket. Ezekből válogattunk most párat a legutóbbi cikk óta megjelentekből.

13 Hours: The Secret Soldiers of Benghazi

(13 óra: Bengázi titkos katonái)

Eredetileg úgy volt, hogy Michael Bay (Transformers-sorozat például) legújabb ”kisköltségvetésű”, mindössze 50 millió dollárból készült háborús filmje nem fogja elkerülni a magyar mozikat, aztán bő két héttel a premier előtt szólt a magyar forgalmazó, hogy elnézést, mégsem mutatjuk be a  13 óra: Bengázi titkos katonáit. Feltehetőleg azért, mert iszonyatosan elhasalt az Egyesült Államokban, kritikailag és pénzügyileg is. A 2012-es líbiai terrortámadások sorozatát feldolgozó katonai akciófilm nagyon szeretett volna egy keményebb, izgalmasabb Zero Dark Thirty lenne, de a kutya sem volt kíváncsi arra, hogy pár évvel ezelőtt mit műveltek amerikai zsoldosok egy messzi országban, egy olyan konfliktus, aminek a részleteiről amúgy keveset hallottak. Még úgy is, hogy az Office-sorozat főszereplője, John Krasinski játszotta az egyik hősies zsoldost. Viszont Bay messze nem olyan rossz rendező, mint a híre (vagy mint az utóbbi Transformers-filmek mutatják), elég csak megnézni a Pain & Gaint, hogy mit tud ő kevés pénzből, rendes alkotói szándékkal elkészíteni, de sajnos a 13 óra nem kellett a közönségnek.

High-Rise

Nagyon vártuk ezt a filmet, és kicsit kiábrándító, hogy nem nagyvásznon tudjuk megnézni. És hogy miért vártuk? Először is azért, mert J. G. Ballard (Karambol, A Nap birodalma) megfilmesíthetetlennek tartott regényéből készült. Másodszor azért, mert Ben Wheatley rendezte, akinek az eddigi összes munkája olyan volt (The Kill List, A Field In England), mint egy megfilmesíthetetlennek tartott regény megfilmesítése lenne. Harmadszor pedig azért, mert Tom „Akár Bond is szívesen lennék” Hiddleston a főszereplője, akinél azért megnyerőbb figurát nehéz találni a filmekben mostanában. A végeredmény viszont egy kicsit kusza, néha nagyon hangulatos, néha eléggé zavarbaejtő és fárasztó társadalmi szatíra lett a Thatcher-korszak Angliájáról, egy olyan hatalmas bérház történetén keresztül, aminek az alsó szintjein a munkásosztály, feljebb pedig a tehetős értelmiségiek és gazdagok laknak. És természetesen egy idő után nem komálják egymást. Wheatley az egészet ráadásul úgy prezentálja, mint egy sokszereplős lázálom, ahol néha a valóságban, néha meg egy-egy szereplő képzeletében történnek dolgok, a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylag underground zenéje miatt pedig néha olyan lesz, mint egy videoklip-sorozat. Mondjuk amikor a Portishead ABBA-feldolgozásához készül videoklip, akkor nehéz panaszkodni.

Pride And Prejudice And Zombies

(Büszkeség és balítélet meg a zombik)

Benne van a címében minden. Jane Austen klasszikus, ezerszer feldolgozott regénye + élőhalottak. Aztán valahogy ez sem robbantotta fel annyira az amerikai mozikasszákat, hogy idáig is eljusson, pedig egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez lesz a tavalyi év nagy geekfilmje, amire beülnek majd az Austen-rajongók, és azok is, akik azt szeretnék, ha az írónő figuráit rothadó zombik szeretnék felfalni. Aztán egyik sem lett belőle, a Büszkeség és balítélet meg a zombik pedig nem jutott el a magyar mozikba. Pedig már mentünk el nézni nagyobb hülyeségeket is tömegével. Az eredeti könyvet összezombizó, majd saját névvel kiadó Seth Grahame-Smith később majdnem a DC-univerzum Flash-filmjét rendezte volna, de aztán megfutamodott, elnézést a rossz viccért.

Race

Na most képzeljük el, hogy ebben a Jesse Owensről szóló életrajzi filmben az eredetileg szánt színész a főszereplő: ha John Boyega lenne a berlini olimpián a náciknak fityiszt mutató sztársportoló, akkor valószínűleg nálunk is meg lehetett volna nézni mozikban. Boyega viszont megpattant, hogy valami ismeretlen csillagos meg háborús sci-fiben szerepeljen, Stephan James pedig kevés volt sztárnak, hogy tömegeket mozgasson meg. Így csak egy hiteles, érdekes bemutatása lett egy történelmileg ikonikus pillanatnak. Sajnos a fekete főhősökkel készült filmeknek mostoha a sorsa Magyarországon, a Race-en kívül a Straight Outta Compton, és a Sérülés című Will Smith-dráma is elkerülte a bemutatót, bár az utóbbinak elvileg meg volt hirdetve a premierje, de csendesen levették a naptárból. A Creed forgalmazója is először úgy döntött, hogy a Rocky-sztori folytatását nem kapjuk meg, majd az elsöprő amerikai kritikai siker után mégis behozták. Aztán megbukott.

Risen

Főleg Kirk Cameron áldásos (még egy rossz vicc, sajnálom) tevékenységének köszönhetően rettentően rossz a kritikai megítélése a keresztény filmeknek. A műfaj itthon viszonylag ismeretlen (pedig nálunk is készült ilyen), de megpróbálom dióhéjban elmagyarázni: rosszul rendezett, fahangon előadott, pongyolán megírt hittérítésekről van szó, amiket részben vagy teljes egészében az egyház pénzelt, csak azért, hogy új hívőket toborozzon, vagy hogy a meglevőket – mint biztos felvevőpiacot – szórakoztassa. Ha az előbbi mondatokból nem derült ki, akkor hangsúlyozom, hogy ezek a filmek általában nagyon rossz minőségűek. Aztán megjelent a Risen, amit Kevin Reynolds (Robin Hood – A tolvajok fejedelme) rendezett, és hirtelen megállt mindenki egy pillanatra. Ezek a filmek lehetnek jók is? Igen, legalábbis nézhetőek és szórakoztatóak. Joseph Fiennes játssza azt a római katonát, akinek fel kellene kutatnia egy eltűnt holttestet, és aki már összerakta a címből, az tudja, hogy pontosan kinek a hulláját keresi. A Risen egy kicsit elvesztegetett lehetőség, ezt is lehetett volna úgy nyomatni a templomokban, mint régen a szadista A passiót.

The Trust

Kezdtem félni, hogy Nicolas Cage lassan arra az útra kanyarodik, mint Bruce Willis, azaz hogy eljár néha Romániába meg Bulgáriába leforgatni egy filmet, két percre szerepel egy filmben, két olyan pofát vág, amiből felismerhető a régi csibészség, felmarkolja a lóvét, és ennyi. A különbség az, hogy Cage soha, de soha nem lenne mellékszereplő úgy, mint Willis. De a veszély megvolt, hogy eltűnt belőle végleg az az őrült, fékezhetetlen tempó, amit a korai filmjeiben megmutatott magából. Aztán megjött a The Trust, amiben visszahozta figurát. Cage egy kokós, kettyós rendőrt játszik, aki a saját malmára hajtaná a vizet, amikor társával (Elijah Wood) találnak egy titkos, földalatti trezort. A The Trustban kevés dolog annyira érdekes, mint a főszereplője, de aki hiányolta már a fékevesztett Cage-et, annak kötelező.

Triple 9

Szűzmáriám, micsoda szereposztása van ennek a filmnek: Chiwetel Ejiofor, Woody Harrelson, Anthony Mackie, Aaron Paul, Kate Winslet, Anthony Mackie (Sólyom!), Norman Reedus (Daryll a Walking Deadből!), Gal Gadot (Csodanő!), Michael Kenneth Williams (Omar a Drótból!). És az a John Hillcoat rendezte, aki a könyörtelen Az út-at és Az ajánlatot! Ráadásul egy mocskos gengszterfilm egy csomó gonosz emberrel, korrupt rendőrökkel, átverésekkel, erőszakkal, lövöldözésekkel. Aztán valahogy az amerikai mozikban is eltűnt, Európában pedig nem sok vizet zavart. A Rendes fickók amerikai bevételi adataiból is lehet sejteni, hogy nem nagyon érdemes már a világban eredeti alapanyagból, felnőttek témát feldolgozó, és felnőtteknek szóló filmeket készíteni.

Where To Invade Next

Érdekes volt látni, hogy Michael Moore, az olyan személyes, és ma már klasszikusnak számító dokumentumfilmek rendezője, mint a Roger és én, valamint a szörnyű magyar című Kóla, puska, sültkrumpli (eredeti: Bowling For Columbine), egyszer csak nem lesz tényező a közéletben. Moore tényleg fárasztó jelenség volt, mindenhova odapofátlankodott, felszólalt, rendzavart, igazi kellemetlenkedő, aki viszont egy jó ügyet szolgál, legyen szó az amerikai egészségügyi rendszerről, vagy a kapitalizmus visszásságairól. Az meg külön érdekes, hogy tényleg ő hozta be a dokumentumfilmekbe azt a vonalat, amikor nem annyira a tények számítanak a lényegnek, hanem annak az embernek a személyisége, aki az egészet prezentálja nekünk. Legutóbbi filmjében azzal viccelődik, hogy milyen országokat kellene még Amerikának lerohannia, és szétnéz Európában, hogy egy esetleges megszállásnál miket lehetne lenyúlnia. Egyébként Szlovéniába is eljutott, kár, hogy közelebb nem, kíváncsi vagyok, hogy milyen hungarikum lehetne csali az amerikai megszálló hadseregnek.

Kihagytam valamit? Milyen film van még, amit érdemes látni, de nem mutattak be a magyar mozik?