Ha nem jut el idén nyaralni, nézze meg ezt a filmet

Harry egy olyan figura, aki mérhetetlenül idegesít engem. Az a fajta ember, aki a saját hangját szereti hallgatni. Aki akkor is beszél, amikor senki sem kérdezte. Aki gondol egyet, letolja a nadrágját, és a társaság előtt ádámkosztümben kezd el úszni. Aki a legokosabb a társaságban. Aki nem a leszállás után, hanem azelőtt pár perccel már nyomja a telefonba, hogy alig várja, hogy találkozzon veled. Ő az ember, akit sosem szeretnél magad mellé a buszon. Az is igaz, hogy Harry Hawkes sosem ülne buszra, inkább addig óbégatna, amíg kap egy luxushajót.

Ralph Fiennes játssza Harry-t, és Fiennes - akárcsak a karaktere – úgy telepszik rá az A Bigger Splash cselekményére, mint egy szőrös és izgága papírnehezék. Hívatlanul látogatja meg egykori szerelmét, a hangját elvesztett rocksztárt (Tilda Swinton), annak fiatalabb párját (Matthias Schoenaerts), és hozza magával a lányt, aki a kedvetlen szeretőjének tűnik, de valójában a lánya (Dakota Johnson). Így négyen töltenek pár napot a Szicília és Tunézia között található Pantelleria, tényleg, vitathatatlanul csodás szigetén. És az nem baj, hogy az egyik szereplő szinte néma, a másik morcos, a harmadik pedig durcáskodik – Harry monológjai betöltik a vásznat. Van egy jelenet az A Bigger Splashben, amikor beszélnie sem kell: az Emotional Rescue című Rolling Stones-számra úgy táncol, mint akinek mérges kígyókat raktak a fürdőnadrágjába, és ráadásul élvezné.

De nem Harry a főszereplő, hiába is tűnhet úgy az első két bekezdésből. Ő csak a történet kurblija. Ha ő nem lenne, Marianne Lane, a világ egyik legismertebb sztárja, egy nőnemű David Bowie-ba oltott Patti Smith nyugodtan éldegélne, pihenne, és szexelne a csodálatos olasz tengerpartot bámulva. Marianne boldog, legalábbis annak tűnik. Boldog, mert nyugalom van, és mert ezt a nyugalmat barátjának, a fiatalabb Paulnak köszönheti. Paul fotós, dokumentumfilmes, és alkoholista, és túl van egy csúnya baleseten is. Szereti Marianne-t, de néha úgy tűnik, hogy jobban szereti inkább elzárni egy elefántcsont-toronyba. Az más kérdés, hogy ez a torony úgy néz ki, mint a világ egyik legszebb helye.

A lehető legelcsépeltebb fordulat azt mondani, hogy Pantelleria szigete egy saját karakter a filmben, de ha valamire, akkor az A Bigger Splashre igaz, hogy személyisége van egy földrajzi helynek. A pici szigeten van minden, amit egy tenger nélküli ország lakosa elképzel, amikor nyaralni szeretne: étterem a sziklákon, dombok, helyek, öblök, partok, és verőfényes napsütés. A történetnek csak egy pontján ered el az eső, de akkor ennek is szerepe van.

Apropó történet: az A Bigger Splash az 1969-es, általam nem látott A medence című francia film átdolgozása, és a történetmesélésében és tempójában is legtöbbször olyan, mint a modernista európai filmek, ahol a történések nem kívül, hanem belül játszódtak le. Egymásnak feszülnek az egók, feltépődnek a régi sebek, az egésznek ráadásul különös gellert ad, hogy az egész epicentrumában létező szereplő, Marianne, a film nagy részében képtelen beszélni, szóval neki aztán az arcán és a kézmozdulatain kívül tényleg magába kell fojtani az érzelmeket.

Luca Guadagnino rendező (a hasonlóan Swintonnal készült I Am Love) kezében az egész pofátlanul stílusos, de sajnos néha teljesen érdektelen. Legalábbis én nem tudok jobb szót kitalálni saját egzisztenciális válságukon őrlődő, sötét múltjukat felejteni próbáló, de újabb hibákba eső szereplők sorsát figyelemmel követni. Akkor sem, amikor az utolsó harmad egy bűnügyi filmbe fordul át, akkor pedig végképp nem, amikor Guadagnino aktuálpolitikai utalásként menekülteket mutat, és Lampedusát emleget. Akkor tudtam figyelni, amikor hosszan mutatja, ahogy egy helyi asszony ricottát készít.

Ha valaki idáig eljutott ebben a cikkben, akkor elég hülye elképzelése lehet arról, hogy pontosan miről is szól az A Bigger Splash, és én is kicsit nehezen tudom megfogalmazni: a látszólag elmúló, de valójában még az emberek csontjaiban lévő vonzódásról, a hirtelen kipattanó, de borzalmas döntésekről, és arról, hogy lehetünk bármilyen gazdagok, mehetünk bármilyen szép helyre, ehetünk bármilyen finomat, a nyomorunk az bennünk van.