Ezzel a rémmel már te is találkoztál

2016.07.23. 07:33

Az Amikor kialszik a fény olyan félelmet idéz meg, ami mindenkiben ott bujkál, és közben több tud lenni egy tucatfilmnél – igaz, nem sokkal.

001
Fotó: outnow.ch

Vannak azok a horrorfilmek, amikben a főhős mögött egyszer csak megjelenik egy rémisztő alak és egy ijesztő hangeffekt, mi pedig megijedünk. Ha ezt pár percenként megismétlik, a fennmaradó időbe pedig kerekítenek valami legalább félig-meddig épkézláb történetet, már kész is a film. Csak annyi a lényeg, hogy először kiderüljön, milyen körülmények között jelenik meg a főhős háta mögött a mumus meg a hangeffekt (például mert beköltözött egy elátkozott házba, vagy mert eloltják a lámpát), aztán végül az is, hogy ki ez az ijesztő illető, és mit akar (csak azt, hogy szeressék, vagy hogy megbosszulják a halálát, vagy hogy méltón eltemessék – de ez az a pont, amelyik a legtöbb kreativitást engedi meg azoknak a rendezőknek, akiknek az ebben a pontban kiélt kreativitásukban épp ki is merül a fantáziájuk).

Első ránézésre az Amikor kialszik a fény is ilyen, pedig a rendező David F. Sandberg korábban egy csomó kifejezetten izgalmas, két-három perces, parajelenséges horrorkisfilmet csinált (amik mind meg is nézhetők a Youtube-on, köztük az Amikor kialszik a fény alapjául szolgáló, azonos című darabbal).

És az első három perc itt is pont olyan izgalmas és ötletes, mint azok a három perces pöttyintések, és még azt sem lehet mondani, hogy Sandberg belesétált volna az először nagyfilmes lehetőséget kapók csapdájába, és mértéktelenül hosszúra hagyta volna a filmszalagot: az Amikor kialszik a fény csak nyolcvan perces, és semmi baj nincs a ritmusával. Sőt, egyetlen jelenet sem felesleges, az egész film végig kifejezetten pörgős, és körülbelül másfél percet kell várni, amíg először előbukkan a rejtélyes lény, szóval Eric Heisserer forgatókönyvíró még az unalmas felvezetést is lecserélte egy okos dramaturgiájú, és az idővel is okosan sáfárkodó sztorira, amiben olyan szépen adagolják az előzményeket, ahogy a jól beállított infúziós tasakból csöpög a vénába a sóoldat.

De azért – mondom, első ránézésre – ez a film mégiscsak leírható annyival, hogy egy részben-egészben őrült anyuka környezetében,

ha lekapcsolják a villanyt, a sötétben feltűnik egy hosszú karmú, kócos szörnyalak,

nagyjából, mintha az Ollókezű Edwardot a The Walking Dead készítői találták volna ki, aztán kiborult volna a fekete festék. Az anyuka nagylánya és kisfia pedig vállvetve harcolnak a sötét tünemény ellen, miközben pár megtalált régi dokumentumból kiderül, kiről és miről is van szó.

Pontosabban csak félig derül ki, mert arról, hogy ha az illető korábban meghalt, akkor most hogy ijesztgethet cuki kisgyerekeket, nem mondanak többet annál, hogy a halálhír hazugság volt. És itt van a kutya elásva: a film nem azért nem működik tökéletesen a cselekmény szintjén, mert a készítői hülyék, hanem épp azért, mert egy fél fokkal okosabbak az átlagnál, például a film egyik producerénél, a Démonok között és az Insidious című, egyszerű sablonokból összefércelt horrorokat jegyző James Wannál.

Mert egy horror akkor jó igazán, ha célja van a rémisztgetésnek, vagyis ha nem a rémisztgetés az elsődleges cél. És ezt a műfaj nagyjai is mind tudták, elég csak az élőhalottpápa George A. Romero híres nyilatkozatára gondolni: ő azt mondta, ha bármit el szeretett volna mondani a társadalomról, a zombikhoz mindig fordulhatott – lásd például a plázajelenség bejövetelekor épp egy bevásárlóközpontban agyatlan zombiként lézengő tömegét, vagy a sorozatindító Élőhalottak éjszakája kapcsolódását a hidegháborús, egyszerre paranoiás és rasszista közhangulathoz. Mert a belezés vagy a sötétből kinyúló karok önmagukban nem többek fiziológiai reakciók kiváltására alkalmas trükköknél, míg ha egy horror révén ráismerünk egy saját lelkünkben vagy a bennünket körülvevő világban valóban jelen lévő dologra, annál a világon semmi nem hatásosabb.

Innen nézve mára három alfaja alakult ki a horroroknak. Vannak a sablonosak, amelyek leginkább a műfaj jól bevált elemeinek hol virtuóz, hol szolgai felhasználására törekednek. Vannak azok, amelyek egy-egy fontos társadalmi jelenséget úgy fogalmaznak meg, hogy a szélsőségesség, a sarkítás révén teszik még hatásosabbá és elgondolkodtatóbbá a mondanivalójukat – mint az újabbak közül mondjuk a külvárosi, szülői figyelem és így mindenféle korlátozás nélkül felnőtt generációt megmutató Eden Lake, vagy az eszközeit szentesítettnek gondoló vallási vagy bármilyen fanatizmust bíráló Mártírok. És vannak a Romeróhoz hasonló iskolát követők, akik gyakorlatilag egy az egyben megfejthető metaforákat csomagolnak horrorfilmbe, mint az utóbbi évek egyik legjobbja, az egyedülálló anyák bűntudatát és félelmeit a szörnyfilmek hatásmechanizmusával vegyítő The Babadook, vagy a felelőtlen szexuális kalandozást démonizáló Valami követ.

Ennyire lehet félni tőle

IMDB: 7,8

Rotten Tomatoes: 89%

Metacritic: 54

Index: 7

És bár épp csak egy lépés erejéig, de erre a területre merészkedik az Amikor kialszik a fény is. (Innentől spoiler.) Viszonylag hamar kiderül ugyanis, hogy a sötétben bujkáló rém is csak jelkép: „csak akkor van Anyával, amikor rossz passzban van”, „ha beszedné az antidepresszánsait, nem lenne rá szüksége”. És tényleg, az anyuka az egész filmben a depresszióval hadakozik, innen nézve pedig máris összetettebb a film, mint egy sima, sorozatgyártott beszaratós horror. Így már egy lelki folyamatot visz végig, ahol a démon szó szerint és jelképesen is a sötétbe zárja a beteget, és nem engedi neki, hogy meglássa a világban a „fényt”. Így a film üzenete is átalakul, vagy inkább új értelmet kap az, hogy „győzd le a szörnyet”: mintha arra biztatna, ismerjük fel a depressziót, és akarjunk tenni ellene, menjünk el terápiára, szedjünk gyógyszert, ne engedjük, hogy fölénk kerekedjen.

Ami arra pont alkalmas, hogy a tucatfilmek fölé emelje az Amikor kialszik a fényt,

de a megvalósítás módján azért lenne még mit csiszolni. Mert az persze jó, ha az alkotók nem teszik ötszörösen áttételessé a mondanivalót, hogy csak háromszori megnézésre és nem csekély lexikális tudással lehessen kihámozni a lényeget, de azért lenne még jó pár lépés e között, és az Amikor kialszik a fény szájbarágása és tényleg tükörfordításban megfejthető motívumai között. Ahogy az is furcsa egy kicsit, hogy így az üzenet gyakorlatilag egy orvosi tájékoztató pamfletté válik – ami persze mit sem von le a jóindulat miatti szimpátiából, amit a bevállallós – igaz, orvosi értelemben elég ellentmondásos – végkifejlet csak még feljebb tornászik.

David F. Sandbergre mindenesetre érdemes odafigyelni, mert ha továbbmegy azon az úton, amin a rövidfilmek után most csak egy kis lépést tett meg, még lehet belőle bármi. Akár énekes halott is.

Ne maradjon le semmiről!



  • Bérelnék
  • Bankszámla