Felveszed a szemüveget, és máris ott vagy '56-ban

Az 1956-os emlékévre a kormány 13 milliárd forintot különített el, hogy aztán „együtt, szabadon és büszkén” ünnepelhessünk. A büszkeség része egyelőre különösen alakul: a Desmond Child-szerzeményről kiderült, hogy egy korábbi szerzeményének átdolgozása, a szigetes Freedom of Tower leginkább kocsmadíszletnek volt alkalmas, hiába osztogattak benne 56-os lemosható tetoválást. Ehhez képest az imázsfilm még egész vállalhatónak tűnt. 

Az emlékév koncepciómestere Schmidt Mária, így természetesen a Terror Háza múzeum sem maradhatott ki, június 28. óta látható az Egy Akaraton című, időszaki „kiállításuk”. Az idézőjelet azért használom, mert erről a „kiállításról” nemcsak nehéz tudomást tudomást szerezni, de a plakátok designja leginkább egy 56-os musical világára emlékeztet, a megannyi ismert-ismeretlen színészt felvonultató plakátról mindenesetre nehéz kiállításra asszociálni, én is teljesen véletlenül, egy facebookos ismerősöm posztjából tudtam csak meg, miszerint a „kiállítás” valójában hat virtuális valóság filmből áll, amiket Pálfi György rendezett.  

Az a Pálfi György, aki a Taxidermiát és a Hukklét rendezte, és akinek a neve mostanában a meghiúsult Toldi-projekt, majd a dél-koreai pénzből készült Szabadesés című filmje, valamint egy Lem-adaptáció során került elő a sajtóban. És Pálfi készítette a kiállításon látható hat filmet is, még ha a plakáton ez apró betűvel szerepel csak. 

De kezdjük az elején – mit is jelent az, hogy virtuális valóság film, azaz cinematic VR? A sci-fikbe illő technológiai megoldásokról már itt, az Indexen is sokat lehetett olvasni általában az Oculus Rift kapcsán. A lényeg annyi, hogy az ember felvesz egy headsetet, amiben vagy egy telefon, vagy egy kijelző van, és ezután bármerre fordítja a fejét, egy körülötte lévő, számítógép által generált virtuális világban tud nézelődni, annak részesévé válni. Amikor VR-filmről beszélünk, akkor egy 360 fokos látószögű kamerával felvett jeleneteket nézhetünk ebben a szerkezetben. A virtuális valóság technikát számtalan területen próbálják hasznosítani a játékiparon kívül is, az egészségügyben, az oktatásban és a gyártás-tervezés területén történő alkalmazása is kifejezetten hasznosnak tűnik.

A történetekre épülő filmek esetében kicsit lassabban megy az áttörés, hiába vannak a műfajnak önjelölt sztárjai, mint Chris Milk. A filmes alkalmazás leginkább a sportközvetítésekben és talán a pornóban érte el a legnagyobb wow-hatást, illetve az olyan dokumentumfilmeknél, ahol a téma miatt (pl. menekültválság) a „jelenlét” komoly empátiát képes kiváltani a nézőből. A cinematic VR-nak tehát több nehézsége is van: a néző egy rögzített pontból, passzívan tud szemlélődni, miközben a történetmesélés a koncentrált figyelmét igényelné, amely egy 360 fokos térben könnyen elkalandozhat. 

És akkor most vissza a Terror Házába: a kiállítást a könyvesboltból nyíló, máskor üres térbe állították, az '50-es éveket idéző szobából hat számozott  ajtó nyílik, a földön vibráló neon vörös csillag, műbőr kanapé és korabeli tévé, amin egykori '56-osok visszaemlékezéseit hallgathatjuk. A számozott ajtók mögött egy-egy forgószék van, ebből nézhetjük a filmeket, készséges múzeumi munkatárs segít a headset felhelyezésében, a technológia elmagyarázásban. A hat film egyenként sem hosszú, három-öt percesek, és nem függ össze a történetük, így nem muszáj sorrendben haladni.  A headsetet felvéve egy 360 fokos, a kiállítás arculatának megfelelő térben találjuk magunkat, ahol egy hirdetőoszlopot nézve tudjuk elindítani az aktuális filmet.

Ha belegondolunk, akkor keresve se találunk olyan magyar filmrendezőt, aki szívesebben jár élen mind a filmnyelvi, mind a filmtechnológiai kísérletezésben. Ruttkay Zsófia forgatókönyvíróval, állandó alkotótársával karöltve szinte szisztematikusan próbálgatják végig a mozgóképre épülő virtuális valóság minden bimbódzó műfaji sajátosságát, és óriási érdem, hogy mindezt több-kevesebb sikerrel teszik.

Az első film, a Csillaghullás egy vörös csillag leverését dokumentálja, miközben egy visszaemlékezést hallunk, amely a tériszony leküzdéséről (is) szól. A kamera, így mi is, ott csüngünk a szereplővel a házfalon, alattunk kisebb tömeg szurkol háromemeletnyi mélységben. A figyelmesebbek, akik épp túl vannak a tériszony leküzdésén, olyan narratív apróságokat vehetnek észre, mint a helyszínre érkező klasszikus fekete autó, és az abból kiszálló, tömeggel elvegyülő belbiztonságiak. A film kiválóan alkalmazza azt a korai VR-trendet, miszerint segítségével legyőzhetőek a fóbiák is. 

A második film, a Kik értünk haltak, a VR és az időutazás lehetőségét mutatja be, amikor egy játszótéri temetés átvált napjainkba, kontrasztba állítva egymással a két korszakot, háborút és békét. A Molotov-koktél című epizódban egy orosz tank nyomasztó belsejében találjuk magunkat (ezzel a klausztrofóbiások gyógyíthatják magukat), amelyet lassan elér a végzete. Itt jutott eszembe először, hogy mennyire jó lett volna, ha ez az epizód a múzeum belső udvarán kiállított tankban elérhető. A negyedik film, a Búcsú érdekes kísérlet: úgy látunk egy történetet, hogy annak terei között váltogatunk. Pálfi egyébként jó ritmusérzékkel és türelemmel vág, megfelelő időnk marad körbenézni, komfortot szerezni az adott térben, mielőtt a színészekre kellene figyelnünk.

Márpedig a VR esetében ez kulcsfontosságú, mert számtalan olyan egyéb, kapkodós kísérletet lehetett korábban látni, ahol épphogy „megérkezel” a filmbe, már vált is a kamera, nincs idő a körbenézésre. A Búcsúban ez jól működik, így kifejezetten hatásos az utcai harcba induló, nyughatatlan fiú és anyjának elválása. Az ötödik, Kossuth-címer epizód mutatja be talán a legjobban a nézői jelenlétből adódó filmes lehetőségeket. Az osztályteremből a lépcsőházba kiküldött tanuló bosszúból vagy talán lázadásból címert rajzol a falra. Mi pedig szó szerint csak kapkodjuk a fejünket, hol a fiút, hol a folyosót vagy a teremajtót nézve, azon izgulva, hogy nehogy lebukjon. Ez a jelenet tökéletesen használja ki a VR nyújtotta térélményt, és kényszerít rá, hogy ezzel a térrel és így a történettel is interakcióba kerüljünk, szereplőjévé váljunk.

Az utolsó film, a Vallatás talán a legmegrázóbb epizód, ebben egy sötét, vasajtóval zárt szobában találjuk magunkat, ahol Száraz Dénes és Gosztonyi Csaba vezeti kihallgatásunkat. A gyakori időugrások, elsötétedések, a szereplők térváltoztatásai miatt egyre töredékesebb a film, valószínűleg a kihallgatás lelki megpróbáltatását, őrületét hivatott érzékeltetni, hogy nézőként is átéljünk valamit a kiszolgáltatottságból. Ennél az epizódnál nagyon nehéz nem belegondolni abba, hogy éppen ebben az épületben, az Andrássy út 60.-ban, talán éppen egy szinttel lejjebb nagyon hasonló kihallgatások zajlottak. Ha a Molotov-koktél epizód lehetett volna a tankban, ezt lehetett volna a pincében vetíteni. Egyszerre megrendítő és még így is kissé bizarr történelmi játék. 

A hat kisfilm egységes, jól átgondolt, üdítően professzionális munka, nehéz nem lelkesedni értük, hiszen annyira ritka, pláne ebben az '56-os emlékévben, hogy egy kosztümös, történelmi témát egy nemzetközileg is elismert rendező egy új technológia segítségével ennyire ütősen mutat be. Az idézőjel tehát indokolt, a Terror Háza „kiállítását" nehéz kiállításnak nevezni, ha valaminek, akkor inkább mozgóképes oktatási segédanyagokról van szó, a vendégkönyvben szereplő lelkendezések is arról szólnak, hogy a filmek segítettek érthetőbbé, átélhetőbbé tenni egy adott korszak eseményeit. Egy emlékévben készült projektnél nincs is több elvárásunk, a technológiai újdonság már csak hab a tortán.