Felveszed a szemüveget, és máris ott vagy '56-ban

2016.08.29. 08:01

Az 1956-os emlékévre a kormány 13 milliárd forintot különített el, hogy aztán „együtt, szabadon és büszkén” ünnepelhessünk. A büszkeség része egyelőre különösen alakul: a Desmond Child-szerzeményről kiderült, hogy egy korábbi szerzeményének átdolgozásaa szigetes Freedom of Tower leginkább kocsmadíszletnek volt alkalmas, hiába osztogattak benne 56-os lemosható tetoválást. Ehhez képest az imázsfilm még egész vállalhatónak tűnt

Az emlékév koncepciómestere Schmidt Mária, így természetesen a Terror Háza múzeum sem maradhatott ki, június 28. óta látható az Egy Akaraton című, időszaki „kiállításuk”. Az idézőjelet azért használom, mert erről a kiállításról” nemcsak nehéz tudomást tudomást szerezni, de a plakátok designja leginkább egy 56-os musical világára emlékeztet, a megannyi ismert-ismeretlen színészt felvonultató plakátról mindenesetre nehéz kiállításra asszociálni, én is teljesen véletlenül, egy facebookos ismerősöm posztjából tudtam csak meg, miszerint a kiállítás” valójában hat virtuális valóság filmből áll, amiket Pálfi György rendezett.  

Egy kocka a filmből
Egy kocka a filmből

Az a Pálfi György, aki a Taxidermiát és a Hukklét rendezte, és akinek a neve mostanában a meghiúsult Toldi-projekt, majd a dél-koreai pénzből készült Szabadesés című filmje, valamint egy Lem-adaptáció során került elő a sajtóban. És Pálfi készítette a kiállításon látható hat filmet is, még ha a plakáton ez apró betűvel szerepel csak. 

De kezdjük az elején – mit is jelent az, hogy virtuális valóság film, azaz cinematic VR? A sci-fikbe illő technológiai megoldásokról már itt, az Indexen is sokat lehetett olvasni általában az Oculus Rift kapcsán. A lényeg annyi, hogy az ember felvesz egy headsetet, amiben vagy egy telefon, vagy egy kijelző van, és ezután bármerre fordítja a fejét, egy körülötte lévő, számítógép által generált virtuális világban tud nézelődni, annak részesévé válni. Amikor VR-filmről beszélünk, akkor egy 360 fokos látószögű kamerával felvett jeleneteket nézhetünk ebben a szerkezetben. A virtuális valóság technikát számtalan területen próbálják hasznosítani a játékiparon kívül is, az egészségügyben, az oktatásban és a gyártás-tervezés területén történő alkalmazása is kifejezetten hasznosnak tűnik.

A történetekre épülő filmek esetében kicsit lassabban megy az áttörés, hiába vannak a műfajnak önjelölt sztárjai, mint Chris Milk. A filmes alkalmazás leginkább a sportközvetítésekben és talán a pornóban érte el a legnagyobb wow-hatást, illetve az olyan dokumentumfilmeknél, ahol a téma miatt (pl. menekültválság) a „jelenlét” komoly empátiát képes kiváltani a nézőből. A cinematic VR-nak tehát több nehézsége is van: a néző egy rögzített pontból, passzívan tud szemlélődni, miközben a történetmesélés a koncentrált figyelmét igényelné, amely egy 360 fokos térben könnyen elkalandozhat. 

Pálfi György filmrendező
Pálfi György filmrendező
Fotó: Bődey János / Index

És akkor most vissza a Terror Házába: a kiállítást a könyvesboltból nyíló, máskor üres térbe állították, az '50-es éveket idéző szobából hat számozott  ajtó nyílik, a földön vibráló neon vörös csillag, műbőr kanapé és korabeli tévé, amin egykori '56-osok visszaemlékezéseit hallgathatjuk. A számozott ajtók mögött egy-egy forgószék van, ebből nézhetjük a filmeket, készséges múzeumi munkatárs segít a headset felhelyezésében, a technológia elmagyarázásban. A hat film egyenként sem hosszú, három-öt percesek, és nem függ össze a történetük, így nem muszáj sorrendben haladni.  A headsetet felvéve egy 360 fokos, a kiállítás arculatának megfelelő térben találjuk magunkat, ahol egy hirdetőoszlopot nézve tudjuk elindítani az aktuális filmet.

És innentől jön Pálfi.

Ha belegondolunk, akkor keresve se találunk olyan magyar filmrendezőt, aki szívesebben jár élen mind a filmnyelvi, mind a filmtechnológiai kísérletezésben. Ruttkay Zsófia forgatókönyvíróval, állandó alkotótársával karöltve szinte szisztematikusan próbálgatják végig a mozgóképre épülő virtuális valóság minden bimbódzó műfaji sajátosságát, és óriási érdem, hogy mindezt több-kevesebb sikerrel teszik.

Az első film, a Csillaghullás egy vörös csillag leverését dokumentálja, miközben egy visszaemlékezést hallunk, amely a tériszony leküzdéséről (is) szól. A kamera, így mi is, ott csüngünk a szereplővel a házfalon, alattunk kisebb tömeg szurkol háromemeletnyi mélységben. A figyelmesebbek, akik épp túl vannak a tériszony leküzdésén, olyan narratív apróságokat vehetnek észre, mint a helyszínre érkező klasszikus fekete autó, és az abból kiszálló, tömeggel elvegyülő belbiztonságiak. A film kiválóan alkalmazza azt a korai VR-trendet, miszerint segítségével legyőzhetőek a fóbiák is. 

A második film, a Kik értünk haltak, a VR és az időutazás lehetőségét mutatja be, amikor egy játszótéri temetés átvált napjainkba, kontrasztba állítva egymással a két korszakot, háborút és békét. A Molotov-koktél című epizódban egy orosz tank nyomasztó belsejében találjuk magunkat (ezzel a klausztrofóbiások gyógyíthatják magukat), amelyet lassan elér a végzete. Itt jutott eszembe először, hogy mennyire jó lett volna, ha ez az epizód a múzeum belső udvarán kiállított tankban elérhető. A negyedik film, a Búcsú érdekes kísérlet: úgy látunk egy történetet, hogy annak terei között váltogatunk. Pálfi egyébként jó ritmusérzékkel és türelemmel vág, megfelelő időnk marad körbenézni, komfortot szerezni az adott térben, mielőtt a színészekre kellene figyelnünk.

Rogán Antal filmet néz a kiállításon
Rogán Antal filmet néz a kiállításon

Márpedig a VR esetében ez kulcsfontosságú, mert számtalan olyan egyéb, kapkodós kísérletet lehetett korábban látni, ahol épphogy „megérkezel” a filmbe, már vált is a kamera, nincs idő a körbenézésre. A Búcsúban ez jól működik, így kifejezetten hatásos az utcai harcba induló, nyughatatlan fiú és anyjának elválása. Az ötödik, Kossuth-címer epizód mutatja be talán a legjobban a nézői jelenlétből adódó filmes lehetőségeket. Az osztályteremből a lépcsőházba kiküldött tanuló bosszúból vagy talán lázadásból címert rajzol a falra. Mi pedig szó szerint csak kapkodjuk a fejünket, hol a fiút, hol a folyosót vagy a teremajtót nézve, azon izgulva, hogy nehogy lebukjon. Ez a jelenet tökéletesen használja ki a VR nyújtotta térélményt, és kényszerít rá, hogy ezzel a térrel és így a történettel is interakcióba kerüljünk, szereplőjévé váljunk.

Rég szurkoltam ennyire, hogy sikerüljön a kicsöngetés előtt befejezni azt a címert!

Az utolsó film, a Vallatás talán a legmegrázóbb epizód, ebben egy sötét, vasajtóval zárt szobában találjuk magunkat, ahol Száraz Dénes és Gosztonyi Csaba vezeti kihallgatásunkat. A gyakori időugrások, elsötétedések, a szereplők térváltoztatásai miatt egyre töredékesebb a film, valószínűleg a kihallgatás lelki megpróbáltatását, őrületét hivatott érzékeltetni, hogy nézőként is átéljünk valamit a kiszolgáltatottságból. Ennél az epizódnál nagyon nehéz nem belegondolni abba, hogy éppen ebben az épületben, az Andrássy út 60.-ban, talán éppen egy szinttel lejjebb nagyon hasonló kihallgatások zajlottak. Ha a Molotov-koktél epizód lehetett volna a tankban, ezt lehetett volna a pincében vetíteni. Egyszerre megrendítő és még így is kissé bizarr történelmi játék. 

Jelenet a Vallatás című epizódból
Jelenet a Vallatás című epizódból

A hat kisfilm egységes, jól átgondolt, üdítően professzionális munka, nehéz nem lelkesedni értük, hiszen annyira ritka, pláne ebben az '56-os emlékévben, hogy egy kosztümös, történelmi témát egy nemzetközileg is elismert rendező egy új technológia segítségével ennyire ütősen mutat be. Az idézőjel tehát indokolt, a Terror Háza kiállítását" nehéz kiállításnak nevezni, ha valaminek, akkor inkább mozgóképes oktatási segédanyagokról van szó, a vendégkönyvben szereplő lelkendezések is arról szólnak, hogy a filmek segítettek érthetőbbé, átélhetőbbé tenni egy adott korszak eseményeit. Egy emlékévben készült projektnél nincs is több elvárásunk, a technológiai újdonság már csak hab a tortán. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!