Már meg is van az év legszívmelengetőbb filmje

2016.09.12. 01:38 Módosítva: 2016.09.12. 01:38
A Miskolci Cinefesten egy nap kellett az új közönségkedvenc megtalálásáig, miközben azt is láthattuk, milyen az, ha Kristen Stewartnak nincsenek érzései. De kit érdekel Elvis látogatása az amerikai elnöknél?

A Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nemcsak szupersztárok Magyarországra csábításában erős – idén Juliette Binoche bűvölt el egy egész város mellett személyesen bennünket is –, de abban is, hogy bemutassa a magyar közönségnek azokat a csodálatos filmeket, amelyeket valamilyen érthetetlen okból itthon nem tervez forgalmazni senki. Az idei, tíznapos fesztiválnak már az első másfél napján három olyan filmet láttunk, amikért máris megérte Miskolcra utazni.

Amennyire imádta minden nézője az elképesztően vicces Hétköznapi vámpírokat, annyira érthetetlen, miért is nem állnak sorba a forgalmazók az új-zélandi Taika Waititi új filmjéért, a Vademberek hajszájáért, ami ha humorában nem is tudja (vagy akarja) felülmúlni a banális problémákkal bénázó vámpírokat, bizonyos szempontból mégis jobb film annál. Mert Waititi most már nemcsak a minél sötétebb és morbidabb humorra koncentrál, hanem közben még komoly dolgokról is beszél – egy akasztófa-humorú, mégis szívmelengetően megható filmnél meg kevés jobb dolog történhet a moziban.

Eleinte úgy tűnik, a Vademberek hajszája arról szól, hogyan találja meg végre a szeretetet egy problémás, senkinek sem kellő intézeti árva fiú egy új nevelőcsaládnál.

Csakhogy az aranyszívű, mindenki másnál megértőbb befogadóanya kábé öt perc után szörnyet hal,

a kisfiú pedig kettesben marad a mogorva, magának való, megözvegyült vénemberrel, meg az ígérettel, hogy rövid úton vissza is viszik a gyerekotthonba, ahonnan a hozzá hasonlók számára már nem nagyon vezet máshová az út, mint a javítóintézetbe. Ennél meg még az is jobb, ha a srác is meg a bácsi is elmenekülnek az új-zélandi bozótosba. Amiből aztán rövid időn belül kommandósokkal és elszánt gyerekvédelmisekkel felturbózott embervadászat kerekedik az egyik oldalon, a másikon meg közben szépen összecsiszolódik a két fura szerzet, az öreg meg a gyerek.

Ez persze sokszor látott sablon a filmiparban, a blockbusterektől a művészfilmeken át az animációig, de Waititi mégis tud újat mutatni. Persze elsősorban az egészen sajátos humora miatt – de ez nem is igaz teljesen, mert az új-zélandi író-rendezőnek igazából nem is a humora különleges, hanem a világlátása. Az ő irigylésre méltó világában nem büntetés jár azért, ha egy gyerek megszökik az új családjától, hanem megértés és empátia. Nála a kedvességbe igenis belefér pár gúnyos poén a másik kárára, és akkor sem dől össze a világ, ha két ember nem rejti véka alá a másikkal kapcsolatos ellenérzéseit sem. Waititi nem akarja úgy ábrázolni az emberi kapcsolatokat, ahogyan sok giccses film: mintha a másik egy teáscsésze lenne az angolkisasszonyok között, amit csak eltartott kisujjal és illemtankönyvvel a hónunk alatt lehetne megfogni.

És neki van igaza: ettől minden érzelem sokkal inkább igazinak tűnik és így átélhető, márpedig a jól megírt karakterek, jó színészek és vicces helyzetek mellett leginkább erre van szükség egy ilyen filmben ahhoz, hogy ne csak nevetni lehessen rajta bő másfél óráig, de tényleg meg is tudja érinteni a nézőjét. Az meg már csak hab a tortán, hogy mindamellett, amit már a hangvétellel érzékeltet az emberek közti viszonyokról, még olyan fontos dolgokról is megfogalmaz pár gondolatot, mint a gyerekvédelmi rendszer alapvető ellentmondásai meg a stigmatizálás hatásai.

Sokkal meglepőbb volt a Vademberek hajszája lenyűgözőségénél az, hogy még az itthon teljesen ismeretlen, nem túl tapasztalt Liza Johnson igazából tök érdektelennek tűnő Elvis & Nixon-ja is milyen jól sikerült. 1970-ben Elvis Presley találkozott Richard Nixonnal, Amerika akkori elnökével. A találkozónak igazából semmilyen hatása nem volt semmire az ég adta világon, legfeljebb egy jópofa lábjegyzetnek elég egy történelemkönyvbe – minek erről másfél órás filmet forgatni?

Liza Johnsonnak rögtön három válasza is van a kérdésre. Egyrészt – ez mondjuk még nem olyan meglepő – meglátja a történelmi kis színesben a humort, és van is érzéke hozzá, hogy a lehető legtöbb módon bontsa ki azt, kezdve a gigasztár és a kisemberek találkozásaival, a rocksztár és a politikus életmódja és protokollja különbségeinek ütköztetésén át a jó beszólásokig. Másrészt a forgatókönyvírók (Joey és Hanala Sagal, Cary Elwes), függetlenül a valós személyektől, két érdekes jellemet találnak ki és állítanak szembe egymással:

a szíve mélyén totálisan infantilis Elvist,

akinek igazából csak az a fontos, hogy tiszteletbeli rendőrjelvényein kívül egy FBI-igazolványt is szerezzen, meg a máshogyan, de szintén gyerekes Nixont, aki képtelen nem féltékenyen versengve tekinteni a két „világsztár” találkozójára, és nem azt méregetni, akkor melyikük is szolgált rá jobban a hírnévre.

960

Harmadrészt pedig, túl azon, hogy kiéli vonzódását a csiricsáré kiegészítőkhöz, a retró zenékhez meg a közelmúlt patinájának lekapargatásához, Johnson még komolyabb mondanivalóból is csempész valamennyit a filmjébe. Világmegváltásról azért nincs szó, és nem is minden működik igazán jól – „a nagy sztár legbelül ugyanolyan ember”, a „híresség elmagányosít” és más melodrámai sablonok például nem lépnek túl a közhelyességen –, de arról elmond pár sajátos gondolatot, milyen bornírtak és vaskalaposak is néha a konzervatív politikusok, hogy milyen nevetséges indokai lehetnek a politikai döntéshozásnak, és mennyire gumiszerűek a törvények a hatalom képviselőinek kezében.

Hasonlóan kellemes csalódás Drake Doremus (Like Crazy / Őrülten hiányzol) új filmje, az Azonosak is: egy ezerszer látott sablonra épül, aztán mégis tud újat mondani. A sci-fi egy olyan jövőben játszódik, ahol nincsenek érzelmek, pontosabban az azokért felelős gén újraaktiválódása egy sajnálatos, gyógyszerekkel kezelt betegség. Ennek a rákszerű kórnak a tüneteit veszi észre magán Silas (Nicholas Hoult) és Nia (Kristen Stewart), hogy aztán persze egymásba is szeressenek, és elkezdjék tervezni a szökésüket a harmadik világháború után lakhatónak megmaradt, egyetlen kis földnyelvről.

A pofátlanul fiatal rendező antiutópiájába igazából tényleg csak annyira lehet belekötni, hogy megkérdezzük: mi a fene szükség volt egy ezeregyedik ugyanilyen filmre is? (Vicces egyébként, hogy az alapötletét pont abból a nézhetetlenség határait súrolóan rossz George Lucas-debütfilmből, a THX1138-ból lopta, amit digitálisan felújítva épp az Azonosak után vetítettek Miskolcon.) De erre egyrészt a meglepő filmvégi fordulat is felmentést ad, másrészt az is, hogy az Azonosak igazából szokatlanul lírai hangvételű film, ami nem a szép új világrend boncolgatásában találja meg az értelmét, hanem,

pont úgy, mint egy romantikus vers, arról akar viszonylag újszerű gondolatokat megfogalmazni, hogy mi is az a szerelem.

És ha igazságtalan egy egyébként jól sikerült, elgondolkodtató versről azt kérdezni, minek kellett megírni, ha egyszer már annyi szerelmes költemény született az elmúlt pár ezer évben, akkor az Azonosak és a sci-fik történelme kapcsán is ugyanilyen méltatlan a kérdés.

Pláne, hogy Doremus amúgy minden téren kifejezetten jól teljesít. Bár megközelíti a giccs határait, azért egyedi és izgalmas a csupa-fehér látványvilág a rengeteg arcközelivel és egész vásznat betöltő szájjal és szemmel, ahogyan tényleg képes az erős atmoszféra megteremtésére a folyamatosan hol erősödő, hol halkuló, lebegősre torzított szintizene is. Nicholas Hoult pedig mindent kihoz abból, amit ez az arcfetisiszta rendezés megenged egy színésznek: annyi érzelmet vagy hidegséget tud kifejezni csak arccal, amire másnak egy egész test is kevés. Kristen Stewart pedig, ha nem is ennyire emlékezetes, abban erős, hogy úgy rejtse el az érzéseit, hogy közben mégis felvillantson belőlük egy-egy akaratlan morzsányit.

És ez még csak a fesztivál első hivatalos napja volt (az Elvis & Nixont a nyitófilm után, versenyen kívül vetítették pénteken), és még csak nem is a leginkább várt filmek: jövő hétvégéig még itt lesz egy csomó fesztiválkedvenc is, na meg abban sem hülyeség reménykedni, hogy az ismeretlenebb nevek is szolgálnak még pár nagyobb meglepetéssel.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Hírek