Ehhez a magyar ötlethez képest semmi a 3D és az IMAX

D  KB20160919015
2016.09.21. 12:04

Hajdu Szabolcs lakásában néztük meg a Hajdu Szabolcs lakásában forgatott Ernelláék Farkaséknál című filmet, és le voltunk nyűgözve.

Pattogatott kukorica a film forgatókönyvének lapjaiba csavarva, amit a főszereplő nyom a kezünkbe – így indul az este Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya, meg a gyerekeik, Hajdu Lujza és Hajdu Zsiga lakásában a Jászai Mari téren. Itt rendezte meg az Ernelláék Farkaséknál című, Karlovy Varyban fődíjat nyert magyar film rendező-főszereplője, Hajdu Szabolcs az első lakásvetítést a sorban. A többi helyszín már réges-régen, kevesebb mint egy nap alatt betelt: mindenki a saját lakásában akarja megnézni a filmet, és Hajduék ötlete miatt erre lesz is lehetősége egy csomó embernek.

De azért az akármekkora buli is – van, aki születésnapi meglepetésnek kérte a privát vetítést –, mégsem ugyanaz, mint a hat (plusz két) szereplős film négy színészének otthonában nézni meg az Ernelláékat. Mert a nulla állami támogatásból, gerillamódszerekkel, minimális költségvetéssel készített film az elsőtől az utolsó percig ebben a lakásban játszódik, a szereplők pedig azokon a székeken és kanapékon élik át életközepi válságaikat, amelyikeken mi a filmet nézzük, és arról az asztalról esszük Török-Illyés Orsolya házi készítésű padlizsánkrémét, amelyiken a filmben élve boncolják a szereplőket.

Hajdu nem akar kevesebbet az ötlettel – mármint nem a padlizsánkrémmel, hanem a lakás- és filmklubos vetítésekkel, a kampányszerű országjárással –, mint megreformálni az egész magyar filmforgalmazást, ami nem lesz könnyű, mert persze a mozik már most marhára nem örülnek az egésznek. (Nem örültek akkor sem, amikor a bemutatóval párhuzamosan Dömötör Tamás pont az Indexen tette elérhetővé Czukor Show című filmjét, vagyis a „nem örültek” enyhe kifejezés: a multiplexek, amint lehet, ki is rúgták a filmet a legtöbb termükből.)

De Hajdu a cseh példára hivatkozik: ott több százezres, néha milliós nézőszámokat produkálnak a cseh filmek, úgyhogy nem akarja elhinni, hogy az ugyanakkora lakosságú Magyarországon tényleg csak 2-3, legjobb esetben 50-60 ezer embert érdekel egy-egy magyar film. Szerinte egyszerűen a legtöbbekhez egyáltalán nem jutnak el az új bemutatók, ami miatt ugyan lehet teljesen jogosan az asztalt verni a Filmalap marketingstratégiája miatt, amit néhány óriásplakáton kívül nagyon nehéz szabad szemmel is érzékelni. Hajdu filmje egyébként is a Vajna-rendszeren kívül készült, de talán tényleg mindenkinek jobb, ha az ember a kezébe veszi az egészet, és elviszi azokhoz, akiket szerinte érdekelne a filmje, ha lenne lehetősége megnézni. (A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan stábja próbálkozott hasonlóval és óriási sikert arattak a mozibusz ötletével, amit mi is kipróbáltunk.)

Mert Hajdu elmondja: a miskolci CineFesten három teltházas terem élvezte végig hangosan az Ernelláék Farkaséknál-t, és a takarítónő odajött hozzá utána, hogy közölje:

ez volt a legjobb film a Csak szex és más semmi óta

– úgyhogy szó sincs arról, hogy egy úgynevezett művészfilm csak valami szűk elit kiváltsága lehetne, vagy hogy a projektor kivetített képe csak az elefántcsonttorony falán mutatna jól.

De a rendező és színészcsaládja otthonában tartott vetítés valójában bőven túlmutat még a forradalmi szándékon is. Hiszen ez a film épp attól tud olyan elementáris elejű lenni, hogy valami hihetetlenül pontosan beszél egészen hétköznapi dolgokról, amiket mindenki ezerszer átélt már – hiába mondják a nézők a vetítés utáni beszélgetésen, hogy ez a negyvenes, kisgyerekes emberek filmje, nem igaz: negyvenen innen, gyerek nélkül ugyanannyira húsba vágó minden szava.

Ahogy egy pár két tagja a hosszú évek után már mindenért a másikat hibáztatja, ahogy a legbanálisabb hülyeségekből is veszekedés lesz, ahogy meglátjuk a másik szemében a szálkát, a magunkéban meg csak az okos csillogást hisszük el, ahogy minden kis súrlódás a másik agyára megy, ahogy a kínos helyzeteket próbáljuk kezelni azokkal, akik előtt elvileg nem is kéne kínosan éreznünk magunkat, és így tovább. „Ilyennek kéne lennie egy szappanoperának”, mondja Hajdu Szabolcs, és van valami a szavaiban. Az Ernelláék Farkaséknál címe lehetne a Jóbarátok Joey-jának szappanoperájáé is: Életünk napjai.

És ezért egészen különleges élmény a Hajdu-lakásban végigülni a filmet. Mert eleve úgy érzem, mintha senki másról nem szólna igazából, csakis rólam, annyira valószerű az egész. És akkor körülnézek, és a film díszleteit látom magam körül. Felállok a film után, és belelátok valamit a film karaktereinek jelleméből abba, ahogyan Hajdu megkéri a feleségét, hozzon még egy kis pálinkát. Az íróasztalra nézek, és ott van a rendező notesze, aminek a filmben is fontos szerepe van.

Kísérteties, vagy még inkább katartikus érzés ennyire benne lenni a filmben:

lelkileg azért, mert ilyen tisztán meg tud szólítani – ez előfordul a legjobb filmekkel. De a maga konkrétságában testileg is, tényleg jelen lenni benne, hogy szó szerint eltűnjenek a határok a művészet által kreált és a hétköznapi valóság között, ez már teljesen egyedülálló.

Úgyhogy próbálkozhat bármilyen mozi 3D vagy 4DX hatással, hiába hirdetik az IMAX vetítéseket azzal a szlogennel, hogy ne csak nézzem a filmet, de legyek a része is – mindez semmit se jelent az Ernelláék Farkaséknál ilyen befogadásához képest.

Ne maradjon le semmiről!