Ez történik, ha egy művészfilmes forgat a menekültek pokolszigetéről

Kritika a Tűz a tengeren (Fuocoammare) című olasz dokumentumfilmről

001
2016.09.28. 10:24

Lampedusa az európai menekültválság egyik szimbóluma, ahol az emberi tragédiák, a kapzsiság, a politikusok gonoszsága, és az egyszerű emberek áldozatkészsége keveredett ragadós masszává. Elsőre egyáltalán nem volt meglepő, hogy a szigetről forgatott dokumentumfilm, a Tűz a tengeren (Fuocoammare) megnyerte a berlini filmfesztivál fődíját, és a héten vetítik a Budapest International Documentary Festivalon. A film mégis megdöbbenést okozott a kritikusnak, de mielőtt erre rátérnénk, néhány szó a történet helyszínéről.

Paradicsomból a pokolba

Lampedusa egy apró, olasz sziget a Földközi-tenger közepén, már közelebb Afrikához, mint Szicíliához. Ma már történelem az idő, amikor Lampedusa idilli üdülőhelyként volt közismert, a világ egyik legszebb strandjával, és a romantikus Afrika levegőjével. A nyaralósziget néhány év alatt a menekültválság jelképe lett, miután partjainál százával haltak meg a csónakon érkező menekültek.

A Mad Max világgá alakult Líbiából ugyanis ebbe az irányba indították el csónakjaikat az embercsempészek. A tragédiákért nem csak az volt felelős, hogy gyakran maguknak az utasoknak kellett irányítaniuk a bárkákat. Hanem hogy a pénzéhes csempészek több száz embert zsúfoltak össze az apró lélekvesztőkre, amelyek közül sok a legapróbb hullámzásban is felborult. Sokaknak a partot érés sem jelentett megváltást, mivel a bárkák gyomrában rendszeresen maradtak olyanok, akik a zsúfoltságban megfulladtak, a hőségben kiszáradtak, vagy csak agyonnyomták őket a társaik. Nők, gyerekek, névtelen szerencsétlenek sírjaival telt meg a sziget.

A szomorú történetről testközelből gyűjthetettem tapasztalatokat, amikor 2015 nyarán két hétig interjúztam a sziget lakóival, a túlélőkkel, az embereket mentő parti őrséggel, aktivistákkal és riadt vendéglátósokkal. 

Megfőzi a kávét. Kitölti. Megisszák

A filmmel elsőként mégsem objektív, menekültügyi, vagy akár ideológiai problémám volt. Hanem hogy ez a közel kétórás alkotás egyszerűen unalmas. Ez annyiban mindenképpen bravúr, hogy a rendező, Gianfranco Rosi számára minden feltétel adott volt, hogy érdekfeszítő, tanulságos, és érzelmes filmet forgasson. Még az alapötlet is remek:

a Tűz a tengeren valójában nem a menekültválságról szól, hanem a sziget életéről, aminek persze a része, hogy rendszeres időközönként százával sodorja a partra a menekültek holttesteit a víz. 

A rendező leginkább egy kis család három tagjának életét mutatja kommentárok nélkül: a kisfiú csúzlizik a parton, a mama főz, apuka halászik.

Ezt azonban úgy kell elképzelni, hogy az anyuka nekiáll paradicsomot hámozni, szeletelni, percek telnek el, míg a zöldség bekerül a lábosba, amit aztán keverget. Öt perc. Snitt, a helyi rádió dj-je berak egy érzelmes olasz számot, majd dúdolja a dallamot. Három perc. Kisfiú a barátjával petárdázik. Hat perc. Mama kávét főz, nagypapa mozdulatlanul ül az asztalnál. Kávé elkészül, felhörpintik, csészéket leszedik. Nagypapa mozdulatlanul ül tovább. Négy perc.

Nem is az a baj, hogy a jelenetek jó részében egy szó nem hangzik el, hanem hogy valójában nem sok derül ki a pantomimból. A háttérben szóló rádió megpendíti ugyan a menekültválság problémáját, de nem tudjuk meg, hogyan viszonyulnak a helyiek a tragédiákhoz. Ahogy arról sem kapunk képet, hogy hőseink szeretnek-e ezen a távoli szigeten lakni, vagy mennének inkább Sanremóba kaszinózni. 

A menekülthajó gyomrában

A film megjutalmazza azt a nézőt, aki másfél óra után sem adta fel.

Ekkor váratlanul ugyanis a mélyvízbe dob minket Gianfranco Rosi. Kegyetlen részletességgel láthatjuk, ahogy a parti őrség hajója kiment egy több száz menekülttel hánykolódó hajót. Rongybabaként húzzák át a mentőcsónakra a kiszáradástól eszméletlen embereket, a megmenekült nők zokognak a hajó félhomályos hangárjában, és váratlanul szembesülünk a hajó gyomrában maradt hullákkal.

Ha képesek vagyunk átvészelni, hogy a zizegős fóliába burkolt menekültek negyed óráig állnak szótlanul a félhomályban, akkor részesei lehetünk egy spontán spirituálénak, amelyben az úton átélt szenvedéseiket éneklik ki magukból a Szomáliából, Eritreából, Szudánból, Nigerből érkezett emberek.

maxresdefault

Megrázó az is, amikor az orvos mesél a mentéskor tapasztalt tragédiákról. Vagy amikor a tengeren hányódó menekültek és a parti őrség rádióbeszélgetéseit hallgatjuk. Az azonban  itt sem derül ki, miért indultak el a menekültek, miért voltak hajlandóak bezsúfolódni a lélekvesztőkbe, és mire számítottak a túlparton. Mindezt úgy, hogy tapasztalataim szerint az a menekült, amelyik nem feküdt tikkadtan a menekülttáborban, örömmel osztotta meg kalandjait az őszintén érdeklődőkkel.

A Tűz a tengeren a gyönyörűen fényképezett jelenetei ellenére is nehezen befogadható film, mivel a hosszú üresjáratok közepette az értékes jelenetek is elsikkadnak. A néző a művészi koncepció morzsájával sem lenne szegényebb, ha a közel két óra helyett csak harminc percet ülne a vászon előtt.

Tarr Béla nem Lampedusán él

A film a sziget viszonyait ismerők számára még egy fájdalmas tapasztalattal szolgál. A csendes szöszmötölések közt ábrázolt szereplők azt a hangulatot keltették, hogy a szigetet befelé forduló emberek lakják, akik megpróbálnak tudomást sem venni a körülöttük folyó tragédiákról. Miközben a hírekből is tudható, hogy a lampedusaiak egy része önfeláldozó módon mentette a menekülteket, egy másik részüket pedig fondorlatos módon hiszterizálta Berlusconi, és ezért tüntetésekkel borították lángba a menekülttábor környékét. A helyzetről lépten-nyomon megnyilatkozik a helyi pincér, az orvos, a polgármester.

Az ártatlan néző joggal gondolhatja azt is, hogy Lampedusa egy apró halászközösség utolsó kis bástyája, hiszen a szereplők hálót foltoznak, vagy halásznak, esetleg búvárként gyűjtik a kagylót. A valóságban Lampedusa olyannyira turistasziget, hogy halászattal már szinte senki nem foglalkozik. Tavaly csak hosszas szervezéssel találtam egy halászt, aki elmesélte, hogy már csak passzióból jár ki, a fia szállodában dolgozik, és nem is ismer olyanokat, akik folytatnák a szakmát. Ilyen viszonyok közt az a dokumentumfilm-rendező, amelyik Tarr Bélás nihilt vázol fel, nem a művészi szabadságával él, hanem félrevezeti a nézőt.

A Tűz a tengerent vetítik a héten a BIDF-en, legközelebb szeptember 28-án az Olasz Kultúrintézetben, illetve október 6-tól a Vertigo Média forgalmazza országosan. 



  • Tippek
  • Személyi kölcsön