Lehet élni egy kupac szarban is, de talán nem érdemes

2016.11.01. 10:40

Vannak azok a filmek, amelyekről az ember mindig azt ismételgeti, hogy „nagyon fontos film”, és hallatszik a hangján, hogy nem azért csak ennyit mond, mert ez a legfontosabb, hanem azért, mert dicsérni nehéz lenne, de egy fontos filmet azért nem igazán illik szidni. Pont ilyen fajta fontos film a Halál Szarajevóban is.

Danis Tanovic író-rendező ott folytatja, ahol tizenöt éve abbahagyta a Senkiföldjével: sorra veszi Bosznia-Hercegovina, vagyis tulajdonképpen az összes jugoszláv utódállam minden etnikai, vallási, politikai és történelemértelmezési problémáját, hogy végül arra jusson: nem lehet normális életet élni, nem lehet egy normális országot létrehozni, amíg ennyire képtelenek vagyunk rendezni ezeket a konfliktusokat. Sőt, nem is rendezni, csak legalább nulladik lépésként megpróbálni egy közös kiindulópontot keresni, mert még a legalapvetőbb kérdésekben sincs egyetértés, még egy eldöntendő igen-nem kérdésből is simán (szó szerint) gyilkos veszekedések indulhatnak.

És ez minden irónia, szarkazmus és gúny nélkül tényleg fontos filmmé teszi a Halál Szarajevóbant. Fontossá és a magyarok számára idegesítővé:

miért van az, hogy nálunk hosszú évek óta egyetlen egy olyan film készült, ami legalább a közelébe megy Magyarország legfontosabb, aktuális konfliktusainak?

A Veszettek alkotóin kívül miért nem érdekel egyetlen magyar filmest sem más, mint az – amúgy persze örökérvényű és a maga nemében ugyanolyan fontos – emberi lélek mélységei és felszíne, meg a történelem távoli, persze nyilván a mára is ható traumái? (Bár a menekültválságról és a bevándorlásról hamarosan két magyar film is érkezik: A felesleges ember Mundruczó Kornéltól, és Az állampolgár Vranik Rolandtól.)

Viszont a fontosság valóban a legjobb, ami elmondható Tanovic filmjéről: hihetetlenül bátran nyúl a hihetetlenül kényes témájához, eszébe sem jut azon gyötrődni, nem bánt-e meg valamilyen csoportot, vagy akár egész Boszniát, például egy olyan vicc elsütésével, mint amelyikben a kukacgyerek azt kérdezi az apjától, ha más kukacok finom, zamatos almákban élnek, akkor ők miért egy kupac lószarban. (A válasz: „Mert nekünk ez a hazánk.”) Tanovic nem finomkodik, mert a finomkodás a filmezés halála: ha egyszer pont arról van szó, hogyan ugrik egymás torkának két ember fél másodpercen belül, ha nemzeti kérdésekről van szó, elég hülyén venné ki magát, ha a film nem lenne tele egyes vélemények indulatos földbe döngölésével.

A magyar közönség viszont nem csak azon bosszankodhat, hogy másnak bezzeg sikerül, ami nekünk nem. Hanem azon is, hogy mennyire helyi érdekű film a Halál Szarajevóban: az alapvetések persze világosak, de a konkrétumok a Balkántól nyugatra szinte teljesen követhetetlenek és érthetetlenek. Mint háborúban a lövedékek, úgy záporoznak az olyan felháborodott felkiáltások, mint hogy

Cacóval talán nem így volt?

vagy

Na és hány szerb él ma Banja Lukában?

amire felháborodott pillantások vagy lesütött szemek jelentik a választ, persze csak annak, aki magától is keni-vágja a vonatkozó lexikonszócikkeket.

Mintha a film tényleg csak a jugoszláv utódállamok lakóinak készült volna. A többieknek igazából nem tud sokkal többet mondani pár olyan Nagy Igazságnál, amelyek talán vannak olyan fontosak, hogy sosem lehet elégszer elismételni őket: hogy fontos lenne a párbeszéd az ellenfelek között is, vagy hogy az elvakultság agresszívvá tesz, az erőszak pedig erőszakot szül. Meg hogy az EU szégyellje magát, amiért képtelen elérni, hogy ne legyenek népirtások és háborúk, ez viszont ennél azért talán egy nagy fokkal összetettebb kérdés.

Ennyire fontos

Index: 5/10

IMDB: 6,6

Tanovic elsősorban arra koncentrál, hogy a mondanivaló bármi áron átjöjjön, kerül, amibe kerül, viszont a film finomságaira már nem figyel oda. A történet egy szálloda egy napját mutatja be, EU-s kongresszussal a földszinten, a kifizetetlen dolgozók sztrájkjával az alagsorban és egy első világháborús műsor felvételével a tetőteraszon; mintha ez a három szintes szimbolika azt mondaná, mindennek az alapja a kisemberek mocskos, korrupt, hazug viszonyrendszere, amire ráépül egy politikai intézményrendszer, és mindennek tetejében ott vannak a minden mástól független elvi ellentétek is.

A filmben egyrészt előkerülnek olyan ezerszer látott közhelyek, mint hogy a már amúgy is ezerféleképp szemét gazembernek ábrázolt szállodaigazgató mindenek tetejébe, egyébként eléggé karakteridegen módon még meg is próbálja megerőszakolni az egyik női főszereplőt, mintha enélkül még nem lett volna egyértelmű, hogy akkor ő most jó fej-e vagy sem. Másrészt a történelmi tényeket és politikai véleményeket a lehető legprimitívebb filmes megoldással intézi el a rendező: egyrészt belemondják a kamerába a tévéműsor szereplői, másrészt szállodai szobájában álldogálva felmondja egy színész Bernard-Henri Lévy egy témába vágó színdarabját – így a szó mélyebb értelmében kizárólag a történet harmadik, sztrájkos cselekményszála olyan, mint egy film, nem pedig egy pamflet, de a nagy csúcspontja annak is erőltetett.

Az ilyen „fontos filmekről” még azt is el szokták mondani, hogy nem jó nézni őket. Ezt általában úgy kell érteni, hogy azért nem, mert olyasmikkel szembesít, amikbe kellemetlen belegondolni, amit magunkra is igaznak érzünk, akármennyire is szeretnénk, ha nem lenne így.

A Halál Szarajevóban című fontos filmre is igaz, hogy nem jó nézni. De egyáltalán nem csak a sorolt okokból.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!