A sci-fi, amihez zsebkendő kell

Vannak sztorik, amik megfogják az embert, és nem engedik el.

Nekem ilyen volt Ted Chiangtól az Életed története (a héten megjelent magyarul is), amit bő tíz éve olvastam először, és utána hetekig a fejemben volt, de még évek múlva is eszembe jutott. A mindenféle díjakat (például Nebulát) nyert kisregény a kortárs sci-fi egy sokat emlegetett csúcspontja, amiben vannak földönkívüliek, időkavarás és szerelmi szál, mégsem tudtam elképzelni, hogy lehetne ebből épkézláb filmet csinálni.

A kisregény ugyanis nehezen megfilmesíthető konfliktusokra épül, illetve csavar egyet az ismerős alaphelyzeten, miszerint űrlények érkeznek a Földre. Egy Függetlenség napja-folytatásban ilyenkor már a harmadik percben robbanna egy CGI-nagyváros, de az Életed története cselekményének gerincét az adja, hogy egy nyelvész (és sok más kollégája) miként próbálja megfejteni a lények nyelvét és megértetni magát velük. És hát a nazális zárhangok elemezgetése egy filmben nem olyan izgalmas, mint amikor a plazmasugárvetők kánonban éneklik, hogy pjú-pjú (vagy ticsung-ticsung, ki hogy tanulta).

Raádásul a földönkívüliek még csak nem is antropomorfok, mint a hasonló sci-fik nagy részében: Chiang elhajítja ezt a mankót, és a szó minden értelmében idegen élőlényeket dob a Földre, az emberek pedig nem tudják, mit kezdjenek velük (azt meg pláne nem, hogy mit akarnak). A nyelvészek egyik nehézségből a másikba esnek, mert a lények egészen más szabályok és inerciarendszerek szerint léteznek és kommunikálnak, mint azt mi a komfortos kis Földünkön megszoktuk. De a főhős, Louise Banks a megfelelő ember a lehetetlen feladatra: minden szabad percében az űrből jött nyelvet próbálja megfejteni, napról napra, hétről hétre építgeti a földönkívüli-angol szótárat, és annyira elkapja a flow, hogy egy idő után a idegen nyelv már a gondolkodására is hatni kezd – aminek eredményeként fel kell tennie magának a kérdést: mit is jelent az, hogy „egy idő után”.

Vannak sztorik, amik megfogják az embert, és nem engedik el.

Szóval el nem tudtam képzelni, hogyan lehet egy, a tudományos háttérinfókban boldogan tobzódó, Planckot és Fermat-t idéző, nyelvészeti problémákat boncolgató kisregényből jó filmet csinálni. Aztán megnéztem az Érkezést, és most én érzem kicsit szűkösnek a földi nyelvek lehetőségeit. Semmit nem akarok elmesélni erről a filmről, és mindent el akarok mesélni róla.

Denis Villeneuve munkáit nagyon szerettem eddig is, leginkább azért, mert a kanadai rendező általában hollywoodi mércével földhözragadt marad, életszagú, jellemmel és hibákkal megáldott karaktereket mutat, és mindezt ízlésesen teszi. Nagyon bejött a tavalyi Sicario – A bérgyilkos keserűsége, a feloldozást szűkösen mérő Fogságban (Hugh Jackman legjobb szerepe), de még a David Lynch agyrémeit idéző Ellenség is. És hahó, az megvan, hogy ő rendezi a Szárnyas fejvadász 2-t is?

Villeneuve az Érkezéshez is dicséretes visszafogottsággal áll neki; az űrlényeket sokáig nem is látjuk, inkább az emberek apró reakcióiból jön le, hogy valami megváltozott. De az alienek később is háttérben maradnak, a nagy kérdés mindvégig az, hogy mi lesz az emberek következő lépése – nem véletlenül hasonlítja minden második kritika a Kapcsolathoz és a Harmadik típusú találkozásokhoz. Az Érkezés viszont azoknál intimebb film, mert az egész cselekményt Loiuse Banks szemüvegén keresztül kapjuk meg, a személye köré épül szinte minden.

Nyilván ilyen helyzetben kritikus pont a színészválasztás, és szerencsére a Bankset alakító Amy Adams minden prekoncepciómra rácáfolt. Nem tartozott ugyanis eddig a kedvenc színészeim közé, de nagyon meggyőző, amit az Érkezésben alakít; minden korábbi Oscar-jelölése ellenére most először érzem azt, hogy óriási utat tett meg a Kapj el, ha tudsz fogszabályozós ápolójától és A hivatal első évadának táskaárusától. Ez egyszerűen az ő filmje, és nem pusztán azért, mert a forgatókönyvben neki jut a legtöbb sor. Két említésre méltó kollégája, a Banksnek segítő fizikust megformáló Jeremy Renner és a szótárprojektet felügyelő ezredes, Forest Whitaker egészen el is szürkülnek mellette, de ez egyáltalán nem gond; Adams a hátán viszi el az egész produkciót, és ez így van jól.

A kisregényt persze komoly változtatásokkal adaptálták. Eric Heisserer forgatókönyvíró (ez a nagy áttörése, az eddigi legfontosabb munkája az Amikor kialszik a fény volt) sokat visszavett a tudományos részletekből, de nem tüntette el teljesen azokat – érthető lépés, egy mozinéző ingerküszöbe máshol van, mint a hard sci-fi olvasóké. Az is tolerálható, hogy bekerült egy akciósabb szál a szkriptbe, ami emeli Banks és a többi nyelvész munkájának tétjét. Viszont ezt Heisserer kicsit túltolta: az adaptáció egyetlen hibája e szál elvarrása, amikor az addigi finom megoldásokba egy bántón direkt jelenet rondít bele – nálam itt veszített pontot a film. De a nyelvészkedést kísérő spirituálisabb vonal megint jól működik, és az Érkezésnek sikerül az, amin a Csillagok között elhasalt: úgy gondolkodtat el, hogy közben nem nyom le tudománynak látszó ezoterikus maszlagot a néző torkán.

A meditálást szájbarágós hülyeségek helyett inkább Jóhann Jóhannsson zenéje segíti: ez sokáig csak halk, szigorú duruzsolás valahol a távolban, amibe néha fenyegető ködkürtök vegyülnek, amikor pedig a sci-fiből kibontakozik egy személyes dráma, a zene ellágyul, tökéletes ütemben ahhoz, hogy keresgélni kezdjük a zsebkendőt. Aztán csak hümmögünk, amikor vége, és kicsit olyan, mintha egy másik valóságba mennénk vissza a moziteremből – gondolatokkal telve az emberiség korlátairól, a szabad akaratról, az élet körforgásáról, sőt akár gyerekvállalásról.

Vannak filmek, amik megfogják az embert, és nem engedik el.