Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMLegrosszabbkor esett szerelembe a pékből lett bokszoló
További Cinematrix cikkek
- Nem csak a vetkőzésről szól Zendaya új erotikus filmje
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
A bokszolókról szóló filmektől - az olyan klasszikusoknak köszönhetően, mint A dühöngő bika vagy a Rocky - megszoktuk, hogy ugyanazt kapjuk: alacsony sorból származó, frusztrált, kitörni vágyó főhős, aki az előzetes esélyekre rácáfolva, iszonyatos akaraterővel eléri a célját a szorítóban. Na, az Olli Mäki legboldogabb napja című finn film pont nem ilyen.
Pedig igaz történeten alapul, hiszen Olli Mäki nagyon is létezik, a jövő héten ünnepli majd a 80. születésnapját, és ugyan ma már kevesen emlékeznek rá, de az ötvenes-hatvanas években országosan ismert ökölvívó volt Finnországban, aki könnyűsúlyban Európa-bajnokságot is nyert, mielőtt profivá vált volna.
Sőt, ő vívta az első, Helsinkiben rendezett profi világbajnoki döntőt, 1962-ben, az olimpiai stadionban, több mint húszezer néző előtt az amerikai Davey Moore ellen. A film Mäki karrierjének erről a rövidke szakaszáról szól, de ezen belül is főleg a meccs felvezetéséről és a felkészülésről.
Mäki (Jarkko Lahti) egy kisvárosi pékből lett bokszoló, a végtelenségig szerény, a bokszolókra jellemző túlzott magabiztosságnak a nyomát sem látni rajta, inkább magának való sportoló, aki láthatóan nem tud mit kezdeni azzal, hogy hirtelen országszerte ismert híresség lesz belőle. De van itt egy sokkal nagyobb probléma is.
A film legelején megismerkedik egy lánnyal, Raijával (Oona Airola), és a felkészülés kellős közepén döbben rá, hogy ebbe a lányba bizony bele is szeretett. Ez pedig az utolsó dolog, amit az ambiciózus edzője, a szintén egykori bokszbajnok Elis Ask kívánt volna a tanítványának, és meggyőződése, hogy Raija csak elvonja a figyelmét, pedig pokoli nehéz meccs vár rá.
A rendező, Juho Kuosmanen korábban csak rövidfilmekkel vétette észre magát, első nagyjátékfilmjével viszont könnyedén felskiccel egy tablót a kora hatvanas évek Finnországáról, mely egyszerre életrajzi film, sportfilm és még szerelmes film is egyben. Az Olli Mäki legboldogabb napja ugyanis csak részben szól a bokszról.
Remek döntés, hogy fekete-fehér, 16 mm-es filmre forgatott, és ezzel elkerüli azt a csapdát, melybe gyakran belefutnak az erről a korszakról szóló filmek, melyek gyakran túlságosan sterilnek tűnnek. Az Olli Mäki legboldogabb napja viszont simán elmenne korabeli filmnek: nemcsak a fekete-fehér miatt, hanem mert tényleg odafigyeltek a korhű részletekre, a ruháktól és a frizuráktól kezdve a lakásbelsőkön át az autókig és az utcarészletekig.
Sőt, ezeken felül is van egy határozott újhullámos feelingje is a filmnek, köszönhetően a cinéma vérité-stílusú, kézikamerás felvételeknek, vagy a szerelem távolról sem idealizált ábrázolásának.
Olli Mäki legboldogabb napja
Index 8/10
IMDB 7,7/10
Rotten Tomatoes 100%
Metacritic 91/100
De a legfontosabb a két főszereplő természetes, maníroktól mentes játéka: Lahti nagyszerűen alakítja a kétségek közt őrlődő, zavarodott Mäkit, aki mintha túl jóindulatú fickó is lenne a profi bokszhoz, ebbe a kedves és visszafogottsága ellenére is bűbájos Raijába pedig nekünk is muszáj beleszeretnünk kicsit. De legalábbis szurkolunk nekik, még jobban is, mint a meccsen Mäkinak.
Pláne, hogy láthatóan pont a legrosszabbkor találtak egymásra: Mäkinak nemcsak le kell adnia villámgyorsan pár kilót, hogy eggyel kisebb súlycsoportban indulhasson, de mellette reklámokban és dokumentumfilmben kell szerepelni, szponzorokkal jópofizni, és az edzője nem is rejti véka alá, hogy mindent alá kell rendelnie a nagy meccsnek.
Amelynek ráadásul alapból nem ő az esélyese: Mäkinak alig pár profi meccse volt csak eddig, ellenfele pedig, a fekete izomköteg Moore 64-et nyert meg zsinórban. És legkésőbb akkor, amikor egy sajtótájékoztatón Mäki megjegyzi, hogy legalább nem lesz kínos, ha kikap egy ilyen erős ellenféltől, már látható, hogy igazából nem is az a legfontosabb dolog a világon, hogy ki nyeri azt a döntőt.
A film komolyabb drámai mélységek és magasságok nélkül érkezik el a katarzisoktól mentes konklúziójához, amikor is egy cameo erejéig az igazi Olli és Raija is megjelenik, idős házaspárként egymásba karolva. Utóbbinak egyébként tetszett is a film, úgy érezte, újraéli a fiatalságát, sajnos a férje az Alzheimer-kórja miatt már nem tud ilyen szépeket mondani, de ez még ezzel együtt is tökéletesen kerek sztori, és ezért sem hiányoznak nagyon a végéről sem a nagy fordulatok vagy szavak.
Különösen azért, mert a film szempontjából teljesen lényegtelen, hogy valóban létezett-e egy Olli Mäki nevű bokszoló, és hogy tényleg valahogy így történtek-e a dolgok, ahogy a film ábrázolja (állítólag igen), mert megáll a lábán önálló filmként is. Biztosan emlegetik majd többen is Kaurismäkit, a film humoráról talán eszünkbe is juthat, de a jelek szerint Kuosmanen a saját jogán is figyelemre méltó rendező.
A film nem vállal túl sokat, és a szerénynek tűnő alkotókat meg is lepte a nemzetközi siker, hiszen remek kritikákkal száguldott végig a fesztiválszezonon, a finnek pedig Oscarra is nevezik az idén. De pont ezért jó is egy ilyen békebeli, visszafogott hangvételű, kedves humorú filmet nézni 2016-ban.
Rovataink a Facebookon