Ezt a filmet füldugóval kell nézni

A Warcraft-filmnél csak jobb lehet – nyugtattam magam és pár kollégát az Assassin's Creed sajtóvetítése előtt. Aztán 115 perccel később visszasírtam azt a boldog naivságban élő embert, aki a film előtt voltam. Sajnos 2016 úgy ér véget, hogy azt kell eldönteni, az ezer sebből vérző Warcraft vagy a fárasztóan gyenge Angry Birds volt az év legjobb mozis videojáték-adaptációja.

Pedig januárban még úgy tűnt, talán most törik meg a videojátékfilm-átok. Széles körben osztott vélemény, hogy igazán jó filmet még nem sikerült játékból készíteni. Az ősbűn az 1993-as Super Mario Bros. volt, később minden idők egyik legrosszabb rendezője, Uwe Boll gyalázott meg öt franchise-t egy kéjenc sorozatgyilkos eltökéltségével, de a Doomból és az Angelina Jolie-val támadó Tomb Raiderből is csak olyan művek születtek, amiknek gyors elfelejtése minden gémer közös érdeke. Akadtak ugyan ideig-óráig szórakoztató adaptációk is (Mortal Kombat, Dead or Alive, Silent Hill), de ezeket is legfeljebb félsikernek lehetett tekinteni, annyira döcögős volt a dramaturgiájuk és/vagy a rendezésük, hogy a másodvonalbeli színészekről ne is beszéljünk. 2016-nak viszont úgy vágtunk neki, hogy fiatal és tehetséges rendezők dolgoztak nagy költségvetésből forgatott videojátékfilmeken: a Warcraftot jegyző Duncan Jones korábban összehozott két baromi jó sci-fit (Hold, Forráskód), az Assassin's Creed rendezője, Justin Kurzel pedig tavaly egy bivalyerős Macbeth-tel tette le a névjegyét, ráadásul ezúttal is olyan színészeket irányíthatott, mint Michael Fassbender, Marion Cotillard és Jeremy Irons. De ez sem volt elég; Kurzel most bizonyára azon töpreng, hogyan radírozhatná ki az életrajzából ezt a rettenetet.

Persze, a videojátékok és a filmek között van egy nehezen feloldható ellentét: míg a moziban ülő néző passzív befogadó, addig a gémer maga alakítja a történetet, és videojátékban általában részt venni sokkal szórakoztatóbb, mint nézni azt (ráadásul nemcsak másfél-két órán át tart, hanem akár száz óránál is tovább). Ezért az is felmerülhet, hogy videojátékból egyáltalán nem is lehet jó filmet kihozni, de ezt a nézetet én nem akarom elfogadni. Biztosan borzasztóan nehéz – valószínűleg nehezebb, mint egy könyvet adaptálni – de csak egyszer kellene összejönnie egy jó gémermozinak (mint a 18+-os szuperhősfilmnek a Deadpoollal), és lehetne ujjal mutogatni rá, meg biztosan lennének követői.

Sajnos ezt az achievementet nem az Assassin's Creed unlockolta, és szerintem nem azért, mert megfilmesíthetetlen lenne az alapanyag, hanem azért, amin általában a videojátékfilmek elhasalnak:

És ezen a ponton érdemes kicsit elfilózni a videojátékok sztorijairól. Ne kerteljünk, a játékok többnyire elég primitív cselekménnyel és karakterekkel operáltak évtizedekig, a legtöbb akciójáték történetét talán még egy B-filmből is kifütyülnék. Ez a filmeseket újabb nehezen feloldható dilemma elé állítja: ha hűen visszaadják a tufa sztorit, lesz egy tufa film (Mortal Kombat), ha viszont átszabják az alapanyagot, túlságosan eltérhetnek tőle, és a végeredmény egy, az eredetit megszégyenítő borzalom lehet (Max Payne).

Szépen le lehet vezetni ezt a dilemmát az Assassin's Creed című videojáték példáján keresztül is. Ennek története a közeljövőben indul, ahol az átlagjóska főhőst elrabolja az Abstergo nevű gonosz multi, és arra kényszeríti, hogy vesse alá magát egy kezelésnek az Animus nevű géppel. Az Animus előhívja az emberi DNS-ben tárolt genetikai emlékeket, és évszázadokkal ezelőtt élt ősök életét lehet újraélni általa. Mint kiderül, a főhős ük-ük-ük-ükapja egy középkori iszlám bérgyilkos, asszaszin volt, és az erre vonatkozó emlékek valamiért nagyon fontosak az Abstergónak. Innentől kezdve a játékos szinte végig a 12. századi bérgyilkost irányítja a Szentföldön, a közeljövőbeli szál csak egy keret. Ezt a keretet amúgy a játékosok elég nagy része utálja (mondván, hagyjuk már ezt a genetikai emlékes baromságot, lássuk a múltbéli hentelést), de mivel az Animusnak játékmechanikai értelme nagyon is van – például meg lehet magyarázni vele lezárt pályarészeket vagy akár a játékállásmentést és -visszatöltést –, a fejlesztő-kiadó Ubisoft a 2007-es debütálás óta következetesen végigvitte a sorozatban. A cég próbálgatta magyarázni sztori szempontjából is a jövőbeli történéseket – az Abstergo a templomosok egyik szervezete, és a templomosok meg az asszaszinok évszázadok óta izmoznak egymással –, de az Assassin's Creed lényege és legnagyobb vonzereje mindvégig a múltbéli akciózás és orgyilkolás volt.

Na, az Assassin's Creed-film erről nem vesz tudomást. A forgatókönyvírók a modern időkbe helyezték a cselekmény főszálát, és csak néhány múltbéli jelenetet írtak hozzá mutatóba. Ezek elég súlytalanok, épp csak hozzáfércelték őket a sztorihoz, akárcsak azt, hogy a főhős Callum Lynch (Fassbender) anyja miért lesz asszaszin férje áldozata a film elején, és aztán hősünk hogyan jut odáig, hogy a következő jelenetben már kivégzik gyilkosságért. Motivációkkal, magyarázatokkal és úgy általában a logikával a forgatókönyv nem sokat bíbelődik; a cselekményben tátongó ordenáré lyukakról vagy egyszerűen nem vesz tudomást, vagy zavaros, mélyfilozófiainak szánt blablákkal próbálja betömni őket. Ez utóbbiakat fejtegető párbeszédek a film mélypontjai (sok van belőlük), megdöbbentően bűnrosszak, tényleg. Én egy ponton nem bírtam tovább, és a mellettem ülő kollégához fordultam a „mi a franc történik?ˮ kérdéssel, aztán jót röhögtem, amikor ugyanezt a kérdést tíz másodperc múlva a főhős is feltette a vásznon. Csodás példa a Fred jelez nevű jelenségre,

A történet egyébként az Éden Almája nevű varázstárgy körül bonyolódik (ami olyan blődséget tud, hogy az még a genetikai emlékekkel bűvészkedő Assassin's Creed-univerzumból is messze kilóg, de ha leírnám, spoiler lenne), ezt az asszaszinok dugdossák a templomosok elől évszázadokig. Aztán az Abstergo elkapja Lynchet, a vállalat egyik alapítója (Irons) pedig az Animust tervező lányával együtt (Cotillard) próbál az alma nyomára bukkanni Lynch emlékeiben. Csak hát mint említettem, nemcsak a sztori minősége, de az arányok sem jók: a szkript rengeteg töltelékjelenettel és totál felesleges szereplőkkel túlbeszéli a jelent, és csak néhány, a játékot tényleg megidéző jelenetet villant a 15. századi Spanyolországból, ahol minden asszaszin parkour mozdulatokkal közlekedik (és ahol mindig köd van, hogy ne látszódjanak a cgi tökéletlenségei).

Ráadásul csak nyomokban érezni Justin Kurzel tehetségét: a látvány nem tud felnőni a Macbeth erős képi világához, a Shakespeare-dráma meggyőző színészvezetésének pedig nyoma sincs, pedig ebben a filmben is Fassbender és Cotillard játszik. Továbbmegyek: sajnos, ha ugyanezt a forgatókönyvet akár ugyanezzel a színészekkel, de kicsit bénább rendezésben kapnánk, az nem lógna ki Uwe Boll életművéből. Az Assassin's Creed videojátékfilmes mércével is egy szörnyű merénylet a filmkészítés ellen, ami akár már most anyagi bukásnak is tekinthető (125 millió dolláros büdzsé, 10 millió dolláros nyitó hétvége Amerikában). De hát miért is lenne ennek a filmnek közönsége? A rajongóknak nagyon kevés lesz ennyi, a laikusok pedig pislognak majd, hogy mi ez a szar.

Egyébként a videojátékok az utóbbi évben egyre gyakrabban nyűgözik le a játékosokat grafikájuk és ötleteik mellett a történetükkel is. Az Assassin's Creedet bőven túlhaladtuk például a Last of Usszal vagy a 2013-as Tomb Raiderrel. Szóval nem kell feladni a reményt (már csak azért sem, mert éppen a megújult Tomb Raiderből készül film Alicia Vikanderrel). Előbb-utóbb csak összejön egy jó videojáték-mozi, és kiköszörüli azt a csorbát, amit a Super Mario Bros. okozott. Meg az Uwe Boll-filmek. Meg a Doom. Meg a Max Payne. Meg a többi. Meg most az Assassin's Creed.