Csodálatos filmben táncolnak a szívünkön

2017.01.02. 06:50

David Cross komikus egyszer azt mondta, hogy a legjobb és legrosszabb egyszerre Hollywoodban – mármint Los Angeles egyik negyedéről van szó –, hogy megállás nélkül nézhetjük magunknak az emberek önámítását. Ezrek érkeznek a városba azzal, hogy majd egyszer jól megcsinálják a szerencséjüket, de csak egy elhanyagolható százalékának fog összejönni valamennyire az, amire számított, amikor leszállt a buszról és nekiveselkedett az álomgyárnak.

Ez az őszintén szólva eléggé lehangoló gondolat a gerince Damien Chazelle (Whiplash) legújabb filmjének, a lenyűgöző Kaliforniai álomnak. Ami egy musical. Igen, énekelnek benne, repülnek, táncolnak, a zene a semmiből szól, és a semmibe is tűnik el. A világ olyankor megáll, a fizika törvényei megszűnnek, a realizmust kihajíthatjuk egy papírmasé háttér ablakán, olyankor nem létezik semmi, csak a színtiszta mozi, az öröm, hogy szép embereket látunk, akik éppen szép pillanatokat élnek át, és ha éppen a csillagok között akarnak keringőzni, akkor hadd tegyék.

A Kaliforniai álom legszebb jelenetei olyanok, amiknek közük nincsen ahhoz, amit mi valóságnak hívunk. Már ha egy percre is azt gondoljuk, hogy a valóságot látjuk, amikor beülünk moziba.

Akármennyire is bugyutának tűnhet a magyar címe (az eredeti La La Land egy bevett kifejezés az elérhetetlen álmokat nyújtó Hollywoodra), valójában tényleg álmokról van itt szó. Az egyik oldalon ott van Mia (Emma Stone). Mia egy kávézóban dolgozik egy filmstúdió területén, igazi, kézzelfogható munkát végez egy nem létező világban, de minden vágya az, hogy színésznő lehessen. Megalázó meghallgatásokra jár, lakótársakkal él, és motoszkál benne, hogy a tehetségét legjobban egy egyszemélyes színházi előadással tudná bemutatni a világot.

A második oldalon ott van Sebastian (Ryan Gosling), a pökhendi jazzőrült, aki megszállott kereszteshadjáratot folytat azért, hogy megőrizhesse az utókornak a jazz aranykorát, és a hideg futkos a hátán attól, hogy bárzongoristaként háttérzenét kell játszania. Pedig akkor még nem is tudja, hogy lesz még rosszabb is. Az ő álma az, hogy újranyisson egy régi jazzklubot, amit aztán berendezhetne az összes összehordott relikviáival.

De még mielőtt Miát vagy Sebastiant megismernénk, a Kaliforniai álom levesz minket a lábunkról egy grandiózus, csodálatos musicalbetéttel, amiben a Los Angelest keresztbe-kasul szelő autópályák egyikén beáll a forgalom, és az emberek spontán kimásznak az autójukból, táncolnak, és azt éneklik, milyen csodálatos napra ébredtek. Tél van, egyébként, ragyogó napsütés. A jelenet legutolsó pillanatában láthatjuk, hogy ameddig a szem ellát, ezen az úton csak a dugót, és táncoló embereket látunk.

Fantasztikus pillanat még akkor, amikor a cselekmény el sem kezdődött. Igaz, nem is lesz hozzá fogható a Kalifornai álom folyamán.

Kaliforniai álom (La La Land)

Index: 9/10

Metacritic: 93/100

Rottentomatoes: 92%

Imdb: 8,9

Mármint nem rendezésben és fantasztikusságban, hanem méretben. Tánc és ének az lesz még bőven, bár nem faltól-falig, ahogy az előzetesek alapján gondolnánk. Mia és Sebastian tényleg körbetáncolják egymást, amikor megismerkednek, amikor szerelmesek, akkor tényleg olyan, mintha egy rendes musicalt néznénk az aranykorból, pasztellszínekkel és szélesvászonban. Chazelle most kevésbé törekszik arra a képi intenzitásra, mint a Whiplashben, nincsen annyi gyors vágás, fojtogató közeli, feszült arcok, és szűk terek. Itt mindent nagyban kell mutatni: Los Angeles látképe, az utcákkal és az esti fényekkel olyan, mintha képeslapról képeslapra szteppelnének a szereplők. Ráadásul legtöbbször hosszú beállításokban, ügyes trükkökkel, vizuális gegekkel teli képekkel. Én még sosem hallottam Linus Sandgren (Amerikai botrány) nevét, de ezek után egészen biztos, hogy csak nagyköltségvetésű presztízsfilmek kamerája mögött fog állni. Az egész gyönyörűen néz ki, minden elemében.

A probléma akkor kezdődik, amikor szépen lassan kikopik ez a grandiózus látvány, és fejest ugrunk a mindennapokban. A probléma alatt nem Kaliforniai álom, hanem a szereplők problémáját értem. Mia és Sebastian találkoznak, flörtölnek, randiznak, és összejönnek, de mindkettőjük életében ott van az a címbeli álom, amit hajtanak. És mi a fontosabb, az álom, vagy a másik? Melyik az, ami a másik nélkül is létezhet?

Amikor a Kaliforniai álom az utcai táncokból bemegy egy konyhába, és szinte átmegy skandináv drámába, akkor nekünk is szembe kell néznünk a dilemmával.

Így lesz a Kaliforniai álom egyszerre csodálatos, és szívbemarkoló, egy olyan fináléval, amit sehogy nem fogok lelőni, de nem gondoltam, hogy ennyire erősen lehet egyszerre szomorú és boldog az ember, mint a képsorok közben. Chazelle musicalje sokáig úgy tesz, és úgy is néz ki, mintha egy felszínes marhaság lenne, amiben szép emberek problémáznak hülyeségeken. Aztán a musical-elemek eltűnnek, és hirtelen ott vagyunk, ahonnan már nem lehet kitáncolni.

Ne maradjon le semmiről!