Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMRitkán látni ilyen szimpatikus őrületet
További Cinematrix cikkek
- Nem csak a vetkőzésről szól Zendaya új erotikus filmje
- Harminc év után újra összeálltak a Ponyvaregény sztárjai
- Udvaros Dorottyával jön a Valami Amerika és a Kincsem rendezőjének új filmje
- Fontos bejelentést tett a Netflix: véget ér a Vaják-sorozat
- Martin Scorsese Leonardo DiCapriót és Jennifer Lawrence-t tenné az új filmje főszereplőivé
Félig már elpusztult kísértethajó áll a sivatag közepén, benne egy hullát lenget a szél vastag kötélen, a hajóroncs körül névtelen, csak egy-egy sziklával jelölt sírok százai, amikor begördül a képbe egy rikítóan narancssárga Chevrolet. Kiszáll egy öltönyös hivatalnok, egy hippi és egy rasztás különc, utóbbi több száz színes ballonon enged fel korabeli drónként egy fényképezőgépet az égetően kopár táj fölé, felállít egy villódzó villanykörtefalat, aztán rengeni kezd a föld. És közben a fárszi dialógust elnyomja az indusztriális elektro zene lüktetése.
Nagyjából ilyen film az iráni Sárkány közeleg, még akkor is, ha a fentiek csak a külsőségekről szólnak. De pont a hihetetlen erős formavilág a legjobb az egészben: annyira extravagáns a film minden perce, annyira jól van összerakva a sárga és a vörös ötven árnyalatából felépülő színvilág, a cyberpunk díszletek, olyan jó ritmusú a hol zaklatott, hol meg egészen ráérős vágás, és mindehhez olyan jól illik a zene vadulása, olyan szeretni valóan túlzó minden, hogy az első másodpercben magával ránt, és aztán akármilyen őrült fordulatot is vesz a sztori, már nem lehet kiszállni ebből a kontrollvesztetten a bányamély felé száguldó csilléből.
Ez a borzasztóan erős atmoszféra az, ami összetartja a film különféle részeit: Mani Haghighi író-rendező ugyanis pont olyan sokoldalú különlegességet rendezett, mint amennyire sokszínű a forma is. A film magja egy, az iráni titkosszolgálatnak egyáltalán nem tetsző nyomozás egy furcsa haláleset miatt. A főszereplő egy kis fogaskerék az államgépezetben, akinek csak egy rutinszerű jelentést kéne megírnia egy magát felakasztó politikai száműzöttről, aki a különös tájon lakott a szellemhajóban. De egyrészt az öngyilkosság sem tűnik olyan egyértelműnek, másrészt a misztikus helyi legendákból is mintha igaz lenne néhány, és akkor az egy-egy embert néha elnyelő földben morajló hanggal még nem is foglalkozott senki.
Aztán hirtelen (ál?)dokumentumfilmbe vált az egész, a filmeleji inzert állítása szerint igaz történeten alapuló sztori, amelyben beszélő fejek mondják el, hogy ez egyébként a rendező saját nagyapjának meg az ő eltűnt hangmérnökének története, és az a vallatószoba, ahol az első jelenet játszódott, az iráni sah rezsimjének valós helyszíne, a vallató színész meg az ötven évvel ezelőtti önmagát játssza. Szóval a nyomozós krimi átmegy dokumentumfilmbe, ami később átmegy thrillerbe, és utána jön valami fantasys horrorszerűség.
És közben lehet, hogy az egész egy politikai metafora – de ez alapján a film alapján lehetetlen holtbiztos állításokat tenni, viszont a Gaspar Noé-s őrület van annyira lenyűgöző, hogy ez ne is zavarjon, mert épp attól izgalmas a film, hogy ennyire töredezett és csapongó, lineáris sztoriként kisebbet ütne. De az azért mégis gyanús, hogy nem véletlenül kezdődik a cselekmény az egyik iráni miniszterelnök 1965-ös meggyilkolása után egy nappal. És hogy a címbeli, a persze mindig csak emlegetett, sosem látott sárkány nem annak a bizonyítéka, hogy a realizmus és a misztikum határán egyensúlyozó film egy nagy botlás után mégis átzuhant a határvonal túlsó oldalára.
Ennyire szerethető
IMDB: 6,7
Index: 7/10
Hanem valami, ami egyszerre rendezi át a Sárkány közeleg értelmét és hagy teret annak is, hogy a thrillerként is kerek sztorit önmagában értelmezzük. Csak éppen gyanús, hogy a politikus emlegetése meg a végén a szónoklat arról, hogy a sárkány még gyenge, de etetni kell, és akkor lehet belőle valami, esetleg arról akar elmondani valamit, ahogyan egy diktatúra lakói szeretnék végre rászabadítani az elnyomóikra a jóságos, hétfejű szörnyet, a demokráciát. Mert akár le akarjuk fordítani a sárkánymetaforát, akár nem, a filmet végig átjárja a paranoiafilmek hangulata, azzal a különbséggel, hogy ha az ember tudja, mitől kell tartani – a rezsim titkosszolgálatától meg az általuk kilátásba helyezett kivégzéstől –, az már nem csak paranoia. Ennek a félelemnek a levegőjét fújja az orrunkba Mani Haghighi minden vészjósló morajlással, minden megbízhatatlan sivatagi emberrel és minden földalatti halálos veszéllyel. Ráadásul kétfenekű az akciója, mert a hatvanas évekbe, az iráni forradalom előtti időkbe helyezi a sztorit, de a film mai, és ha valamiről biztosan nem szól, hát az az, hogy ma már okafogyott lenne a demokráciát sürgetni.
Ez a vélt vagy valós plusz mondanivaló viszont csak az ezüstpikkely sárkányon, valami, amit csócsálgatni lehet a vége főcím alatt, meg igazából még utána is jó ideig. Aki egy kicsit is fogékony a teljesen szabálytalan, inkább hangulatban, mintsem sztoriban konzekvens filmekre, amelyek ráadásul nagyon pontosan és tehetségesen veszik át és mixelik különféle filmstílusok elemeit, azt enélkül is simán magával rántja a Sárkány közeleg a maga bő másfél órájára. Ha viszont úgy vesszük, hogy ennek a cápavadász szemorvosok, bizarr halotti szertartások, elátkozott temetők, politikai és szerelmi gyilkosságok között játszódó forgószélnek még aktuális, komoly társadalmi üzenete is van, az olyan bravúr, hogy érdemes megjegyezni Mani Haghighi nevét, még akkor is, ha nem ez lesz a napunk legkönnyebb feladata.
Rovataink a Facebookon