Lett egy fontos és jó filmünk a menekültekről

2017.01.26. 19:49

Az állampolgár nem a menekültválságról szól, de szerencsére nem is a niggerezésről, a szex pedig éppolyan természetes benne, mint amilyen majdnem az egész film. De csak majdnem.

cdf.png
Fotó: Kiss Nelly / mozinet.hu
Az állampolgárban nem lehet igazán utálni senkit.

Ez az, ami talán a legmeglepőbb Vranik Roland új filmjében, és egyúttal ez a legkellemesebb meglepetés is. A mai magyar közbeszéd abszolút fekete-fehér a menekültek kapcsán, már csak azért is, mert az egyik – a látványosabb – narratíva az egyszerű, rövid jelmondatokban kommunikált gyűlöletkeltés, ilyenkor pedig óhatatlanul leegyszerűsödik a másik nézőpont is.

Ehhez képest Az állampolgárban igazából alapvetően mindenki normális, legyen szó a bevándorlási hivatal alkalmazottjáról, az afrikai menekült házának házmesteréről vagy akár a kitoloncolás ügyében intézkedő rendőrről. És ez így sokkal izgalmasabb, mintha egy agyzsibbasztóan didaktikus tanmesén kéne átrágnunk magunkat, ahol az egyetlen Jó Ember egy csomó szemét barom meg a pozitív és negatív sztereotípiák tucatjai között próbál érvényesülni, míg a végén természetesen el nem bukik. Vranik az állampolgársága megszerzése érdekében magántanárt fogadó, aztán a nőbe beleszerető menekült, az afrikai Wilson történetében szerencsére letudja a kötelező közhelyeket egy gyors niggerezéssel, meg a bántóan szájbarágós első jelenettel, amiben a fekete férfi a Szózatot szavalja az állampolgársági vizsgán.

Nyilván ő is tudja, hogy ennél sokkal érdekesebb egyrészt annak a pontos bemutatása, hogyan tud valaki egy figyelmetlen félmondattal is megsebezni valakit, hiába kér utána háromszor is bocsánatot, vagy hogy egy elsőre nagyon logikusnak tűnő közhelyről hogyan derülhet ki, mennyire bántó is valójában valakinek, aki számára nem közhelyről van szó, hanem a saját életének valamelyik tragédiájáról. Másrészt pedig az, ahogyan Vranik vérbeli Kafka-tanítványként megnevezi az egyetlen igazi, mindenki életét megrontó főellenséget Az állampolgárban: a rendszert, a bürokráciát, és végső soron a törvényeket hozó, érzéketlen államot.

Mert Az állampolgár nem a menekültválságról szól, már csak azért sem, mert jóval korábban elkészült már a forgatókönyve, mint hogy a probléma Magyarországon is megjelent volna. Hanem arról, hogy mi kell ahhoz, ha az ember magyarrá szeretne válni, és miért nem elég még az sem, ha mindezeket a feltételeket teljesíti. Hogy milyen furcsa egy magyarul teljesen jól beszélő, saját lakással, fix munkahellyel rendelkező magyarországi adófizetőtől elvárni csupa olyan tudást, amivel a legtöbb itt született magyar sem rendelkezik, pláne, ha nem volt minden iskolájában kitűnő, hungarikumokról, reneszánsz magyar művészetről és az állam berendezkedéséről. És arról szól, mit jelent a rendeletek, törvények és szabályozások feltétlen betartása a gyakorlatban, amikor ezek már nemcsak jogi bikkfanyelven megfogalmazott frázisok, hanem mondjuk egy papírok nélkül az országban tartózkodó, a hazájából a kivégzés elől elmenekült, újszülöttjét rejtegető nővel szembeni fellépés eszközei.

De Vranik Roland még ezekben a témákban sem akar nagyot mondani – legfeljebb a film legvégével –, inkább csak megmutat valami olyat a nagyközönségnek, amiről annak nyilván fogalma sincs, és azt mondja:

szar ügy, de nem nagyon van mit tenni.

És ez a visszafogottság, ez a megfontolt árnyaltság elvi értelemben nagyon szimpatikus, de mivel egy filmről van szó, megvan a hátránya is. Mert a hatásvadászat persze a francnak sem hiányzik, de az ennél erősebb hatás azért egy kicsit igen: ha ennyire együtt lehet érezni minden szereplővel egy árnyékként mindenki feje fölé magasodó, kafkai államot kivéve, az azt is jelenti, hogy érzelmileg nehéz igazán átélni a filmet, mert (pont a tárgyilagos árnyalatgazdagság miatt) ehelyett az agyunk dolgozik, és minden helyzetben arra gondolunk, hogy „na igen, de ez ilyen törvényekkel nem is lehetne másként, és hát máshonnan nézve végül is ezt is meg lehet érteni”.

Ezért is olyan idegesítő a film vége, amiről viszont spoilerezés nélkül csak rébuszokban lehet írni. Vranik Roland és forgatókönyvíró-társa, Szabó Iván az utolsó fordulatokig tényleg hihetetlenül odafigyelnek a szereplők lélektani folyamatainak maximálisan hiteles ábrázolására, és ez nagyon jót is tesz a filmnek. Rengeteg filmben dühítő, hogy emberek teljesen karakteridegen dolgokat tesznek egyértelműen csak azért, hogy a sztori eljuthasson valahogy oda, amit az író az asztal mellett kitalált. Itt viszont erről szó sincs, mindenki egyszerűen csak emberien viselkedik, legyen szó Wilson szerelméről, aki nyilván nem örül annak, hogy a barátja egy másik nővel él együtt, de mivel tudja, hogy az egy nála sokkal szerencsétlenebb iráni menekült, a helyén tudja kezelni a helyzetet. Vagy a háziorvosról, aki sem nem túl hősies, sem nem túl szigorú, vagy a tanárnő férjéről, akiben persze felmerül a féltékenység, de ettől még nem változik vadállattá, és így tovább.

Majdnem jó

plakat.png

Index: 7/10

Ez egyébként nem kis részben azért is tűnik fel, mert a színészi játék is kifejezetten hiteles. Főleg a tanárnőt játszó Máhr Ági tud a vásznon is pontosan olyan lenni, mint egy igazi ember, ami sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek hangzik. Az esendőségén csak még egyet dob a szokatlanul szép szexjelenet közte és a főszereplő között; a két idős ember szeretkezése csak még egyszer aláhúzza az egész film természetességét. A két amatőr szereplő, dr. Cake-Baly Marcelo és az iráni nőt játszó Arghavan Shekari – Vranik vezetésével – képesek a civilségből nem a technikai amatőrséget, hanem az emberi hitelességet kihasználni.

Szóval mindez bukik el egy perc alatt a film végén, amikor a végső nagy fordulatnál Vranikék ezt az egész természetességet kivágják a kukába, és az egyik szereplő olyasmit tesz, ami tökéletesen ellentétes a jellemével, és amit csak tessék-lássék módon igyekszik megindokolni a forgatókönyv, de ez sem sikerül, mert ez a szereplő nyilvánvalóan nem lépett volna rá már az odáig vezető útra sem. Ráadásul ez így még a film alapjaival is ellentétes, hiszen eddig az alkotás arról szólt, hogyan nehezítik meg a bevándorlók vagy menekültek életét az életidegen szabályozások, és milyen reménytelen, lélekölő vállalkozás Kohlhaas Mihályként vagy Don Quijoteként szembemenni velük – így meg mégis leegyszerűsödik a dolog annyira, hogy az emberi rosszindulat vagy minimum rossz döntések mindent elrontanak, ami azért nem épp egy katartikus felfedezés.

Az állampolgárból könnyen lehetett volna egy fontos és nagyon jó film.

Fontos, mert a magyar filmeseket valami megmagyarázhatatlan okból egyszerűen nem érdekli az a kézzelfoghatóan aktuális jelen, amiben élnek; Az állampolgár előtti években egyetlen olyan film készült, a Veszettek, ami egy mai, aktuális társadalmi problémáról próbált meg konkrétan fogalmazva elmondani valamit. És nagyon jó, mert Vranik Rolandon látszik, hogy megvan benne az a mértéktartás, kifinomultság és összetett gondolkodás, ami egy világnézettől és pártállástól teljesen függetlenül is elgondolkodtató filmhez kell. És majdnem így is lett: Az állampolgár fontos és jó film. Csak az a nagyon hiányzik a mondatból.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!