Meghatóan szép animáció, nem feltétlenül gyerekeknek

2017.01.31. 16:22

Hány olyan animációs film készült valaha, ami azzal kezdődik, hogy egy kisfiú gyűjtögeti a lakásban szétszórt, üres sörös dobozokat az alkoholista anyja után, hogy aztán egyedül építgessen belőlük várat a padlásszobában? Hány animációs filmben téma, hogy az árvaházba került gyerekeknek vajon mit kellett átélniük vagy végignézniük, mielőtt az intézetbe kerültek?

Az animációs film egyáltalán nem jelent egyet azzal, hogy mesefilm gyerekeknek; ez is épp olyan forma, mint a többi, ugyanúgy bármit el lehet mondani animációban, ahogy máshogyan is. Ez egyáltalán nem új jelenség, de idén talán a nagyközönség is felfigyel rá: ez valószínűleg az első év az Oscar-díjak történetében, amikor az öt animációs jelöltből három a felnőtteknek (is) szól, ráadásul mindhárom csodálatos. A Vörös teknős egy melankolikus művészfilm magányról és összetartozásról, ami egyértelműen a felnőtt közönségnek szól. A Kubo és a varázshúrok bár „hivatalosan” gyerekfilm, de a megszokottnál sokkal sötétebb hangvételben és művészibb kivitelezésben beszél a halálról. Az Életem Cukkiniként pedig egy megrázóan induló, de mégis magával ragadóan optimista történet arról, hogy néha a sötét verem mélyéről is kilátni a napsütötte sávig.

Egészen meglepő,

mennyire kedves és szép sztori kerekedik ki a szívfacsaróan depressziós kezdésből,

miután az apukájára csak saját rajzaiból emlékező kisfiú mellől eltűnik a férje lelépése óta egyre rosszabb állapotban vegetáló anyuka. Jellemző a film érzékenységére ahogyan ezt a részt ábrázolja. A részeg anya épp a Cukkini becenevű gyereke után lohol, hogy elverje, amiért rossz volt, de a kisfiú félelmében rácsapja a padlásfeljáró ajtaját. Csak sokkal később, az árvaházban mondja ki egy társának, ami addig csak nyomasztóan néma kérdésként lebegett fölötte és a film fölött: „Azt hiszem, megöltem az anyukámat, de nem direkt csináltam”.

Claude Barras, az elsőfilmes svájci rendező mindig így, csak a gyerekek szemszögéből látja és láttatja a világot, pontosan értve és érthetővé téve az ő nézőpontjukat, olyan finom eszközökkel, hogy a gyerekek még véletlenül se tűnjenek nevetségeseknek, de még csak cuki-muki kis aranyoskáknak se. Angyali gyerekeskedésnek nem is nagyon van helye, hiszen az Életem Cukkiniként pont olyan fiúkról és lányokról szól, akiktől valaki el akarta venni a gyerekkort. Pontosabban arról, ahogyan ők megpróbálják visszaszerezni a gyerekségüket, és a film ennek a vállalkozásnak a kettősségétől olyan fájdalmasan felemelő. Hogy mindenki próbálna olyan lenni, mint amit a kora megkíván, de valami mindig megakadályozza benne őket. Az egyik kislányt a stresszhelyzetben rátörő remegés, a másikat az, hogy minden érkező autó hangjára az ajtóhoz rohan, és őszintén hisz benne, hogy az országból kitoloncolt anyja jön érte, a harmadikat az, hogy agresszióban éli ki a dühét, és így tovább.

De a saját filmjei alapján is nagyon érzékenynek és ugyanilyen tehetségesnek tűnő forgatókönyvíró, Céline Sciamma (Csajkor, Tomboy, Vízililiomok) nem a szomorú és gyomorszorító részekre koncentrál, azok csak vissza-visszatérő elemek. De épp ettől tud mégis megrázó lenni a film: hogy a legszebb pillanatokban sem lehet elfelejteni a traumákat, mert azok olyanok, mint egy szép színes ház mélybe ásott, betonkemény alapjai, amiket akkor sem lehet soha többet eltüntetni, ha teljesen meg is változik, ami a felszínen van. Ugyanakkor ezek a szép pillanatok akkor is ott vannak, és ahogy telik a rövidke, épp csak egyórás filmidő, egyre gyakrabban bukkannak fel.

Ennyire csodálatos

IMDB: 8,0

Rotten Tomatoes: 100%

Metacritic: 85

Index: 9/10

Mert az Életem Cukkiniként leginkább azt akarja megmutatni, hogy ha az emberek normálisan, vagy hogy giccsesebb szavakat használjunk, szeretettel fordulnak egymás felé, akkor talán bármi helyrejöhet. Sőt, még csak nem is ennyire szigorú, inkább azt mondja: ha elegen vannak, akik így állnak egymáshoz azokkal szemben, akik nem, és akik akarva vagy akaratlanul rosszat tesznek a gyerekekkel, akkor van remény egy jobb életre. Valószínűleg ez a valaha készült egyik legoptimistább, mégis szókimondó film az árvaházak világáról.

És hangozzék mindez bármilyen giccsesen így leírva, az Életem cukkiniként innen marad a hatásvadászat határain. Részben azért, mert a legszebb részek mellett ellenpontként mindig bejön valamilyen sötét árnyék, ami relativizálja a dolgokat. Másrészt meg azért, mert a rendező által választott forma, a gyurmára emlékeztető figurák mozgatásával felvett, stop-motion animáció távol áll attól, hogy képileg ráerősítsen az esetleges sziruposságra. Inkább olyanok a figurák, mint amilyenek a gyerekek is a történetben: bár kedvesek és jópofák, azért alapvetően nem a makulátlan legömbölyítettség jut róluk az eszünkbe. Egészen sajátos a látványvilág, minden meglepő egy kicsit, a túl szögletes, ablaküveg nélküli autóktól kezdve a kék hajú főszereplőn át egy-egy mindig a szem elé lógó hajtincsig vagy fura helyen lévő sebhelyig. Arról nem is beszélve, hogy minden báb és helyszín van annyira kidolgozott, hogy akár kétszer hatvanhat percig is bőven legyen mit nézni rajtuk anélkül, hogy elmúlna az élmény, amit először okoztak.

Érdekes, hogy az animációs filmeknek milyen könnyen sikerül az, ami élőszereplős filmekben olyan ritka: hogy

egyrészt meghatóan szépek legyenek, másrészt pedig elkerüljék a giccs és a hatásvadászat csapdáját.

Így aztán, pár héttel a Vörös teknős után az a furcsa helyzet állt elő, hogy az év eddigi két legjobbjából kettő animációs film.

Ne maradjon le semmiről!

15%

Dan Brown Eredet

3990 Ft
3392 Ft
15%

Roger Moore Viszlát...

3200 Ft
2720 Ft