Nem felejtjük Jackie véres kosztümjét

jackie-movie
2017.02.09. 19:15

Vajon úgy fognak emlékezni rá, mint aki kezelte a rakétaválságot, vagy úgy, mint aki kezelte a válságot, amit maga idézett elő?

– kérdezi a Jackie-ben Bobby Kennedy, John F. Kennedy öccse, pár nappal az elnök meggyilkolása után. Jackie, az elnök özvegye nem válaszol, de belül talán már tudja, hogy mit kell tennie az előbbiért. Ebből is látszik, hogy a Jackie mennyivel több lett, mint egy átlagos életrajzi film Jackie Kennedyről, az amerikai ikonról, az egyik legfiatalabb elnökfeleségről, aki 31 évesen már két élő és két halott gyerek anyja és egy meggyilkolt elnök özvegye volt. A Jackie persze főleg róla szól, de ezer más dologról is: gyászról, magányról, a történelemről és a történetírásról, az emlékezésről, a képek hatalmáról és egy legenda születéséről.

Ahhoz, hogy minderről beszélni tudjon, kellett Natalie Portman páratlan, Oscar-jelölt alakítása, de kellett a szabálytalan, mégis precíz forgatókönyv, a tehetséges rendező és a hipnotikus filmzene is. 

A Jackie-ben minden a helyén van, így tud egyszerre hatni az eszünkre és szívünkre, így éri el, hogy fejbe vágva kóvályogjunk mozi után. Pedig csak elmesélt egy történetet, amit már ismertünk.

A filmet eredetileg Darren Aronofsky rendezte volna, aki már a Fekete hattyúban is együtt dolgozott Portmannel. Végül ő csak producer lett, és a rendezést átadta a No és a Neruda készítőjének, a chilei Pablo Larraínnak. Neki pedig első dolga volt minden olyan jelenetet kivágni a forgatókönyvből, amiben nem szerepelt Jackie Kennedy. Így lett ez az ő zavarba ejtően intim története, ami szembemegy a hagyományos életrajzi filmek minden szabályával. Nem tudunk meg semmit a főszereplő gyerekkoráról vagy arról, hogyan ismerkedett meg a későbbi elnökkel. Az sem derül ki, hogy mi lett vele a Fehér Ház után. Larraín ugyanis csak arra a két hétre fókuszál, ami az elnök 1963-as meggyilkolásától a Kennedy család Fehér Házból való kiköltözéséig eltelik.

Ennyire jó

IMDb: 7,3

Rotten Tomatoes: 89%

Metacritic: 81

Index: 9/10

Ennek egyrészt az az interjú ad keretet, amit egy héttel a merénylet után Theodore H. White (Billy Crudup) készített az elnök feleségével a Life magazinnak. Jackie igazi rémálom egy interjúkészítőnek: előre közli, hogy át fogja írni a cikket a megjelenés előtt, a legizgalmasabb válaszai után megjegyzi, hogy ezt természetesen nem lehet leírni, gúnyos, kimért és kérlelhetetlen. Mert ekkorra már kész a terve: nem fogja hagyni, hogy férje mindössze kétéves elnöksége a feledés homályába vesszen. Miközben sógora azon aggódik, hogy úgy fognak emlékezni rájuk, mint a legszebb emberekre, akik a Fehér Házban éltek, de nem tettek semmi fontosat, ő már tudja, hogy ez nem így lesz.

A film másik keretét az a másfél évvel korábban forgatott tévéműsor adja, amiben Jackie megmutatta a felújított Fehér Házat a nézőknek. Erre korábban nem volt példa: az emberek nem láthatták, hogyan él az elnöki család, milyen bútorok, festmények, kárpitok tetszenek a first ladynek, hol fogadják a vendégeket, hol szoktak zenét hallgatni. A műsorért Emmy-díjat nyert, és tovább növelte amúgy is magas népszerűségét.

Ez a két szál tér vissza újra és újra, miközben látjuk a merényletet, azt, ahogy Jackie a férje vérével a ruháján hallgatja az új elnök eskütételét. Az arcát megmosta ugyan, de ruhát nem akart váltani, azt akarta, hogy az emberek lássák, mi történt velük. (Legendaépítésben a későbbi generációk is jók. Ezt a ruhát Jackie lánya, Caroline Kennedy az Országos Levéltárnak adományozta azzal a feltétellel, hogy száz évig nem állíthatják ki, így a rózsaszín Chanel kosztümöt csak 2103-tól lehet megnézni.) Látjuk, ahogy elmondja a gyerekeinek, hogy az apjuk meghalt. Ahogy mindent elkövet azért, hogy a férjének a lehető legméltóbb temetése legyen, hogy kész a gyerekeit is bevetni, hogy a Kennedy-mítosz megszülethessen. És látjuk, hogy mennyire fáj elszakadnia a Fehér Háztól, a first ladységtől, a szereptől, amiben annyira jó volt.

A Jackie nem farag szentet a főszereplőből és másból sem. Jackie egyszerre okos, művelt és meglepően tájékozatlan, hiú, sebzett és sértett.

Tiszta szívből gyászolja a férjét, de közben egy percre sem felejti el, hogy ez a házasság messze nem volt tökéletes. („Más nők ennél sokkal többet eltűrnek, sokkal kevesebbért cserébe.”) Gondosan építi az elnök legendáját, miközben pontosan tudja, hogy milyen ellentmondásos vezető volt. Natalie Portman parádésan hozza ezt az összetett karaktert. Egy perc sem kell hozzá, hogy túllépjünk azon, mennyire hasonlít Jackie-re (nagyon), milyen a haja, a hanghordozása vagy a mozgása. Egyszerűen ő Jackie, és nagyon igazságtalan lenne, ha Emma Stone elorozná előle az Oscart. A mellékszereplők is nagyszerűek, különösen Peter Sarsgaard mint Bobby Kennedy.

A film delejes hangulatához nagyban hozzájárul a zene, amit Pablo Larraín szintén rendhagyó módon használ. Hiába a klasszikus, nagyzenekari hangszerelés, itt inkább a sci-fikre vagy a horrorokra jellemző, nyugtalanító, sőt hátborzongató dallamokat hallunk. Az Oscarra jelölt zenéért Mica Levi felel, aki többek között Jonathan Glazer A felszín alatt című sci-fijének zenéjét is írta.

Nem tudom, hogy Jackie Kennedynek tetszett volna-e ez a film. Nem fest róla rózsaszín képet, megmutatja a dühét, a hiúságát, a konokságát. Ugyanakkor az eszét és az erejét is. Minden pillanata kimunkált, kivételesen jó ízléssel elkészített, különleges. Szóval egy akkora műértő, mint amilyen Jackie Kennedy volt, mégiscsak értékelné.

Ne maradjon le semmiről!