Még a fesztiválokon is Trump a gonosz

2017.02.10. 07:10

Naná, hogyha egy sajtótájékoztatón amerikai értelmiségi művészek lépnek a mikrofon mögé, akkor az újságírók világpolitikai kérdésekkel fogják őket bombázni. Főleg, ha van közöttük egy mexikói is. Úgyhogy sejteni lehetett, hogy a Berlinale legelső ilyen sajtóeseményén, ahol a versenyprogram zsűrije mutatta be magát, sorjázni fognak a hasonló kérdések. Az túlzás, hogy sorjáztak, de volt alkalma mindenkinek elmondani, hogy mit is gondol arról a helyzetről, hogy Trump lett az elnök.

A zsűrielnök Paul Verhoeven (Az emlékmás, Csillagközi invázió, még megannyi remek film) főleg a legújabb filmjéről, az Elle-ről beszélt, és arról, hogyan volt képtelen a mára Oscar-jelölt thrillerét az Egyesült Államokban leforgatni. Verhoeven nagyon sokáig számított Amerikára, de a stúdió, akivel tárgyaltak, csak a saját 6-7 színésznőjét akarta a szerepre, ők pedig nem vállalták el. Amikor az egész produkció Franciaországban valósult meg, Isabelle Huppert (akinek az Oscar-jelölést köszönheti a film) simán igent mondott. Verhoeven szerint Hollywoodot nem az új technológiák veszélyeztetik, hanem az, hogy minden a pénzügyi eredményről szól. A stúdiók sok pénzt akarnak, ezért sokkal biztonságosabb filmeket gyártanak, és nem korhatárosokat, és főleg nem annyit, amennyi a nyolcvanas évekre jellemző volt. Ő már csak tudja, ő rendezte a Robotzsarut.

A Berlinale zsűrije:

  • Paul Verhoeven, rendező 
  • Dora Bouchoucha Fourati, producer 
  • Olafur Eliasson, multimédia-művész 
  • Maggie Gyllenhaal, színésznő 
  • Julia Jentsch, színésznő 
  • Diego Luna, színész, rendező 
  • Quan'an Wang, rendező

Hollywood veszélyeztetése egyébként annak kapcsán merült fel, hogy egy újságíró megkérdezte a zsűrit, nem félnek-e az új technológiáktól, például attól, hogy egy régóta halott színészt feltámasztanak számítógépes animáció segítségével. A szintén zsűriben ülő Diego Luna elkezdett mosolyogni, hiszen pont ő játszott a Zsivány Egyesben, amiben Peter Cushingot, és a fiatal Carrie Fishert is számítógépekkel hozták létre. Luna elmondta, hogy ő nem tart ezektől a dolgoktól, hiszen a Zsivány Egyes karaktereit is el kellett színészeknek játszaniuk, tehát nem vettek el munkát senkitől. Hozzátette, hogy régen ő még attól tartott, hogy mindenki telefonjába került egy kamera is, de ez azért elég könnyen sikerült megszoknia.

Diego Luna mexikói, úgyhogy egy másik újságírói kérdésre elmondta, hogy most gyűjti a tapasztalatokat Berlinben a különböző falak lebontásáról, és viszi haza Mexikóba. Luna elmondta, hogy havonta két-háromszor átszeli az amerikai-mexikói határt, és nem fogja hagyni senkinek, hogy közé, és az ottani szerelmes történetei közé álljon. Maggie Gyllenhaal pedig azt az ajánlást kapta az öt éve ugyanitt zsűritagoskodó testvérétől, Jake-től, hogy rengeteg olyan filmet látott itt, Berlinben, amit az Egyesült Államokban nem, Maggie pedig örül neki, hogy ezekről, és a filmek témájáról szabadon, mindenféle retorzió nélkül beszélhet Európában.

A nagy politizálás miatt érthető, hogy miért lehetett az idei Berlinale nyitófilmje a Django, egy francia dráma a világ legjobb gitárosáról, Django Reinhardtról. Étienne Comar filmje pont arról szól, amitől a művészek rettegnek: egy népszerű, hatalmas elismerésnek örvendő zenészt próbál egy fasiszta diktatúra először keretek közé szorítani, aztán teljesen megsemmisíteni. Nem a gitáros egész életét mutatja be, hanem bő két évet, 1943-től a második világháború majdnem végéig, a párizsi csúcskorszaktól egészen addig, miután túlélte családjával a romák üldöztetését.

De sajnos a Djangót csak a politikai áthallása miatt lehet igazán értékelni, mert életrajzi filmnek, sőt, sokszor drámának is annyira lapos és érdektelen, hogy néha egészen meglepő. Comar rendezése nem túl izgalmas, a zenés jelenetek marha hosszúak, és hallgatni mondjuk jó őket, de nézni már kevésbé. A legnagyobb hiba az, hogy Django (Reda Kateb) figurája egyáltalán nem érdekes. Persze, egy zenészzseni a két lebénult ujja ellenére, kicsit iszákos, utálja a nácikat, de ettől még nem lesz egy különösen szimpatikus karakter. Főleg akkor, amikor még a bajszát sem hajlandó levágatni, hogy ne tűnjön fel az arca a vidéki német tiszteknek.

A többi karakter sem járt sokkal jobban, Cécile De France megkapta a nácikkal kokettáló, de valójában az ellenállást segítő szőke nő hálátlan figuráját, Palya Bea pedig Django feleségeként nem lett sokkal több, mint biodíszlet, akit életre lehet hívni, ha a főszereplőt kicsit szimpatikusabbnak kell beállítani. Sosem lesz teljesen az, sajnos. És mivel a címszereplője nem éppen az a könnyen szerethető típus, a Django sem lesz az a könnyen szerethető film, mert azon kívül, hogy felmond bizonyos (sokszor kitalált) részleteket a zenész életéből, és megmutatja a leghíresebb zenéit, sokkal több élményt nem ad. 4/10

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?