Kilencvenéves az első igazi Hitchcock-mozi

A némafilmgyár fiatal grafikusának megengedték, hogy kipróbálja a rendezést

6291
2017.02.14. 17:29

Ha Hitchcock, akkor Madarak. Meg a zuhany a Psychóból. Esetleg ahogy Cary Grant rohan a repülő elől a kukoricaföldön. Ja, meg persze ő az a kövér, kopasz pacák, aki minden filmjében feltűnik egy pillanatra.

Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy mire ezekkel világsztár lett, már túl volt egy csomó alkotáson, aminek jó része még évtizedekkel korábban, a némafilmkorszakban készült. Köztük A titokzatos lakó (The Lodger: A Story of the London Fog) című krimin, ami saját bevallása szerint az első igazi Hitchcock-film volt. Nemcsak a kultúrtörténeti értéke miatt érdemes megnézni, meg mert fú de érdekes, hogy nem beszélnek benne, hanem mert baromi jó mozi. És éppen kilencven éve, 1927. február 14-én mutatták be.

Persze, ha azt mondja Hitchcock, hogy ez volt az első igazi filmje, akkor kellett előtte lennie pár „nem igazinak” is. És voltak is. Sőt, 1920-ban egyáltalán nem rendezőként csöppent a filmszakmába az akkor huszonegy éves műszaki rajzoló. 

Eredetileg csak filmfeliratokat tervezett,

ami akkoriban persze nemcsak a főcímet meg a stáblistát jelentette, hanem egy csomó más szöveget is a jelenetek közben: a némafilmekben ezek a magyarázatok segítettek megérteni a történetet. 

Több mint két éven keresztül rajzolgatta a betűket a filmgyáraknak, míg végül jobban belefolyhatott egy produkcióba. Hamarosan amolyan mindenes lett, aki kicsit forgatókönyvet ír, kicsit vág, kicsit rendezget. Aztán 1925-ben végre rábíztak egy egész filmet. A brit–német koprodukcióban készült Gyönyörök kertje (The Pleasure Garden) kicsit túl bonyolított, mégis sablonos történet, de azért van benne pár nagyszerű jelenet. Például rögtön az elején, ahogy a táncosok lerohannak a csigalépcsőn, aztán a kéjenc nézőkön végigvonul a kamera. Elkészült, aztán jó időre dobozba került. 

A kezdő rendező szerencsére kapott még egy esélyt, így született meg a jórészt szintén Németországban forgatott The Mountain Eagle, ami sajnos elveszett. Hitchcock szerint viszont szerencsére, mert évtizedekkel később úgy emlékezett vissza rá, hogy

pocsék lett.

Mindenesetre ez is dobozban maradt.

Ennek ellenére a Gainsborough Pictures úgy gondolta, hogy érdemes tovább dolgozni Hitchcockkal, és egy újabb filmet bíztak rá, amihez ráadásul a kor egyik legnagyobb angol sztárját szerezték meg a főszerepre. Ez végre siker lett: hozott egy csomó pénzt, és a kritikusoknak is tetszett. A filmgyár boldogan kezdte tolni a rendező két korábbi filmjét is, Hitchcock karrierje beindult.

Ez volt az 1927-es Titokzatos lakó.

Semmi túlbonyolítás

A Titokzatos lakónak nincs túl bonyolult története, amolyan Hasfelmetsző Jack-sztori. Egy titokzatos sorozatgyilkos egymás után öli meg a fiatal szőke nőket Londonban, és minden áldozata mellett a „Bosszúálló” feliratot hagyja. Csak felületes személyleírás van róla, de az pont ráillik arra a magányos férfira, aki szobát bérel az idős Bunting házaspárnál. Történetesen nekik is van egy szőke lányuk, Daisy, aki modellként dolgozik. Az ő udvarlója pedig – csak hogy minden kerek legyen – egy detektív, aki épp a Bosszúálló után nyomoz. A rendőr előbb csak féltékeny lesz a lakóra, majd egyre inkább gyanakodni kezd, hogy ő a gyilkos.

Nem spoilerezem el, inkább tessék megnézni, fenn van az egész a YouTube-on, még a különböző filmzenéjű változatok között is válogathatunk.

Mitől nagy szám?

Először is tele van eszeveszett jó képekkel és beállításokkal. Az első pillanattól. Ha elindítom a fenti videót, azon kapom magam, hogy a cikkírás helyett már öt perce nézem, pedig már láttam párszor. A kimerevített sikoly, amivel indul. Az unott pofával jegyzetelő rendőr és a sztorira éhesen jegyzetelő újságíró. Aztán ahogy elindul a hír, telefonon, telegráfon, szerkesztőségeken, nyomdákon és rádióadókon keresztül.

És közben látszólag ok nélkül villog időnként a  to-night golden curls neonfelirat: a „ma éjjel szőke tincsek” show reklámja. Hitchcock nem tudott elszakadni a dizájner énjétől: a filmben egy csomószor villódznak olyan szövegek, amiket egy takarékos rendező kihagyott volna, mert az a jó némafilm, amiben keveset kell olvasni. Itt azonban gyakran hangulatfestő szerepük van ezeknek, az egész 

úgy pörög, mint egy fél évszázaddal későbbi videóklip. 

Ráadásul a szövegek jó részét nem is hagyományos szövegközi állóképeken mutatja be, hanem a filmben: fényreklámon, újságpapíron, telexen.

A fantasztikus képek – mondjuk a híres beállítás, amikor kereszt vetül a bérlő arcára – persze nem előzmények nélküliek. A rendező nemcsak két filmet hozott haza Németországból Angliába, hanem a német expresszionisták hatását is. És ez nem csupán egyszerű árnyjátékot jelent, hanem azt a hozzáállást is, hogy egy filmből sokkal többet ki lehet hozni, mint hogy megpróbáljuk minél élethűbben leutánozni a valóságot díszletekkel és trükkökkel. Mondjuk amikor a nyomozó egy lábnyomban látja megelevenedni a bizonyítékok sorát, vagy amikor a háziak annyira hallgatóznak a földszinten, hogy egyszer csak áttetszővé válik a mennyezet, és ők alulról látják a sétáló bérlőt. Na igen, mondjuk ez az üvegpadlós megoldás elég menő volt a maga korában. 

Persze egy csomó jó kép és dizájnos szöveg az még nem film, legfeljebb képregény. Hitchcock abban is nagyszerű, ahogy a klassz képekből történetet gyúr. Már itt megvan szinte minden, ami miatt később világsztár lett. Az olyan helyzetek, ahol a néző már biztosan tudja, hogy egy szereplő veszélyben van, de ő mit sem sejt, 

mi meg a legszívesebben bekiabálnánk neki, mint a gyerekelőadások idegesítő nézői, hogy vigyázz, nyuszi, ott a farkas.

Vagy a menekülő férfi visszatérő alakja, aki ellen látszólag a fél világ összefog. De ami leginkább hitchcockos már ebben a filmben is, az alighanem az, ahogy a rengeteg művészi fogás, expresszionista hókuszpókusz meg dizájnvillogás ellenére is tökéletes közönségfilmet csinál. Ez az első olyan alkotása, ahol pontosan megtalálja az egyensúlyt az eredetiség és szórakoztatás között. (A többi némafilmjénél azért ez még nem mindig sikerült.)

Igaz, egy kicsit megkötötték a kezét: szigorú előírás volt, hogy a befejezés legyen egyértelmű, a nézőben nem maradhat kétség afelől, hogy a bérlő gyilkos-e, vagy sem. Ezt Hitchcock teljesítette is, bár nekem úgy tűnik, hogy az utolsó jelenet távolban felvillanó szövege mintha egy kis fricska lenne azért a részéről.

Na és persze ez volt az első olyan filmje, amelyben szerepel a később védjegyévé vált cameo is. Állítólag egy statiszta nem jelent meg a forgatáson, ő pedig beült háttal a szerkesztőségbe, amelyiket épp a legújabb gyilkosság tart lázban, merthogy ott egy telefonáló palinak kell lennie:

Sőt, egyes Hitchcock-fanatikusok szerint még egyszer felbukkan a tömegben, amelyik a bilincsénél fogva fennakadt bérlőt próbálja megölni/megmenteni. Mások szerint kizárt dolog, hogy egy ilyen fontos, több kameraállásból vett jelenetnél ott bohóckodott volna a rendező a statiszták között.  Feltűnik viszont egy pillanatra a felesége és munkatársa, Alma Reville, akivel épp a bemutató előtt néhány héttel házasodtak össze.

Pár másodpercig mutatják, amikor a rádióhallgatók arcán látjuk, mit szólnak az újabb gyilkosság híréhez.

Akinek Bowie is nyúlta az imidzsét

Nagyon valószínű, hogy A titokzatos bérlő nem lenne ennyire jó film a főszereplő Ivor Novello nélkül, de hogy kasszasiker nem lett volna nélküle, az biztos. Ő volt a húszas évek végének legnépszerűbb férfisztárja Angliában, ugyanaz a nőiesen finom típus volt, mint a tengerentúlon Rudolph Valentino vagy Ramon Novarro. Állítólag a fél brit birodalom szerelmes volt bele, úgyhogy már csak gazdasági megfontolásból sem kötötték a nézők orrára, hogy meleg.

Elképesztő tehetség volt, aki csak hobbiból filmszínészkedett, először zeneszerzőként lett nagy sztár. 1914-ben, alig 21 évesen megírta az első világháború legnagyobb hazafias slágerét, a Keep the Home Fires Burninget, ami egy csapásra híressé és gazdaggá tette. Utána még írt egy csomó dalt, musicalt, operettet (ő volt az első számú angol musicalszerző Webber feltűnéséig), és fellépett színpadi szerepekben is, például Molnár Ferenc Liliomját az ő címszereplésével mutatták be először Londonban. Írt forgatókönyveket is, például a következő Hitchcock-film, a Lefelé a lejtőn (Downhill), meglehetősen gagyi, nőgyűlölő történetét.

A lényeg, hogy egy ezer dologgal foglalkozó zenész már önmagában remek Bowie-előkép lehetett volna, de A titokzatos bérlő főszereplője ráadásul pont olyan figura, mint ő. Semmit nem tudni róla, egyszer csak felbukkan a városban, mint egy androgün űrlény, aki egyszerre félelmetes és félénk. Mint Bowie az 1976-os A földre pottyant férfiban. Aztán az 1978-as Dzsigolóban állítólag már kifejezetten Novello imidzsét használta fel a karakter megformálásához. És ha ez még nem lenne elég az összeesküvésből, 1979-ben kiadta a Lodger című albumot. Éppúgy a friss német hatásokat vitte haza akkoriban Angliába, mint Hitchcock ötven évvel korábban az azonos című filmjével, a lemezhez készült három klip pedig a film három helyszínét idézi meg: a divatbemutatót, a főbérlő padlásszobáját és a londoni utcát a sodró tömeggel.

Az már csak hab a tortán, hogy a Ivor Novellóról elnevezett dalszerzői díjat természetesen Bowie is többször elnyerte.

Búcsú a némafilmtől

1927 a némafilmipar csúcsa volt, irgalmatlanul sok pénz volt benne, és úgy tűnt, a csoda örökké tart. Pedig az USA-ban már ezen az őszön kijött az első teljes egészében hangos film, A dzsesszénekes (The Jazz Singer), és pár év alatt összeomlott az egész álomvilág: óriási világsztárok buktak meg egyik évről a másikra, és tűntek el nyomtalanul. Novellónak szerencséje volt: színpadi színészként bevállalt egy-két hangosfilmet is. 1932-ben például újraforgatták a főszereplésével A titokzatos bérlőt, de egészen erőtlen lett a Hitchcock-féle verzióhoz képest. Nem csoda, hogy hamarosan felhagyott a filmmel és teljesen a musicalírás felé fordult.

Hitchcock pedig belevetette magát a rendezésbe: csak 1927-ben három filmmel készült el. És hogy megrázta-e a hangosfilm megjelenése? Egy csöppet sem: 1929-ben ő készítette el az első brit hangosfilmet, a Zsarolást (Blackmail). Igaz, még párhuzamosan megcsinálták a néma verzióját is, mert a mozik többsége nem tudott mit kezdeni az új technikával. Ez megint hatalmas siker lett – már csak azért is, mert több olyan újítást alkalmazott, amit előtte más senki. De ez már egy másik történet.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!